2021. október 25., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Néhány hete új kisprózakötettel lépett olvasói elé Bölöni Domokos. 75. születésnapja mintha friss lendületet adott volna neki, újra hallat magáról szerkesztőként is. A napokban jelentette meg az Aranypálca című kötetet. A humoros rövidpróza-gyűjtemény a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál látott napvilágot. 26 szerző rövid, vidám írásait tartalmazza. Ebből adunk ízelítőt mai mellékletünkben.   





Kacagóbáltól a Súrlott Grádicsig

(Néhány mondat a könyvről)

Boldogult tanár koromban (míg lehetett, s hagyták) évente tartottunk „kacagóbált” Korondon. Kétévenként író-olvasó találkozókat szervezett a község a Hargita megyében született, ott élő vagy érzelmileg azon tájakhoz húzó tollforgatókkal, a szomszédos Parajddal közösen – a hetvenes évektől a nyolcvanas évek elejéig –, és ehhez valamiféle ráadásnak találtuk ki az „áprilisi humorfesztivált”. Visszatérő vendégnek számított Bajor Andor, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Fülöp Miklós, és érkeztek olyan szerzők is (legalább tizenöt-húsz nevet kellene felsorolnom), akik elsősorban nem a humorukról voltak ismertek, de szívesen olvastak fel egy-egy vidám írást az érdeklődő közönség szórakoztatására.
Amikor 1990-ben a marosvásárhelyi napilaphoz kerültem, ismét szívesen foglalkoztam a humorral, hiszen immár nem akadályozták a szókimondást, és a fekete március után jól jött volna egy kis öröm is. Forró fejjel dobbantva „elindítottam” életem első (és utolsó), kedélyesnek szánt kiadványát, a nem túl vonzó című B’Ábelt. Naiv módra „komoly humort” szerettem volna propagálni, csakhogy akkor már két vagy három nyersebb modorú bulvárpolitikai vicclap is ott grasszált a prérin, és az én szerény brosúrám (annak ellenére, hogy Molnár Dénes adott hozzá címlapot és rajzokat) az első szám után csöndesen exitált. A kitűnő grafikus működtetett egy Démol Klubot, ennek találkozóin örömmel vettem részt, majd magam is hasonló kezdeményekkel próbálkoztam: létrejött a Flaszter Klub, később pedig a Súrlott Grádics irodalmi kör. Ezek működtetése a lap munkatársi közössége és a szerkesztőkollégák, írók, költők, az Impress Kiadó támogatása nélkül aligha sikerült volna.
A lap helyet biztosított kéthetente, havonta vagy kéthavonta egy-egy Flaszter-oldalnak, így aztán számos mókás, tréfás történet jelenhetett meg, jobbára műkedvelő tollforgatók neve alatt, egyszer még pályázatot is hirdettünk, és a Flaszter-díjakat az egykori Oroszlán vendéglő kocsmává alakuló „nagytermében” Makkai János főszerkesztő adta át a nyerteseknek.
Az első Flaszter-találkozót 2000. április 13-án tartottuk, később a Súrlott Grádics irodalmi körre összpontosítottunk: 2005. január 24-én, az RMDSZ Dózsa György u. 9. szám alatti tanácstermében megtarthattuk az első ülést, aztán pedig kedvvel „vándoroltunk”, gyülekezeti termekben, szerkesztőségben találkoztunk, Vásárhelyen, Marosszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban, Erdőszentgyörgyön vagy Nyárádszeredában, mígnem az áldott emlékű Kedei Zoltán festőművész megnyitotta előttünk a középkori vár legfölső emeletén kuksoló kis padlástéri műtermét, és attól kezdve a Vár-Lak lett állandó kedves tanyánk.
Közben a kör kiadott egy kis antológiát, melynek címét Elekes Ferenc kisregényétől kölcsönöztük (Az eltérített felvonó, Kriterion, 2011).
A világhálón egy ideig még talán elérhető lesz a kis maszek honlap, amely az irodalmi körrel kapcsolatos események, találkozások, könyvbemutatók, emlékezések és köszöntések képes-szöveges krónikájaként érdekes lehet; elmenthető és megőrizhető elektronikus könyvtárakban: https://surlottgradics. wordpress.com/
Ebben a könyvben a Népújsághoz küldött gazdag szöveganyagból találunk válogatást. A szerzők némelyike rendszeresen írt, könyvet is megjelentetett, mások alkalomszerűen ragadtak tollat. (Olyan is van, aki nevén kívül semmiféle személyi adattal nem szolgált.)
Az itt olvasható történetek, krokik nagy része megjelent a Népújság Flaszter mellékletében, a Bogaras emberek című hétvégi sorozatban, vagy felolvasta szerzője az irodalmi körben.
Kiemelve őket a megsárgult, feledésre kárhoztatott újsághalmazból, derűt hozó szórakozásként kínáljuk a kedves olvasónak.
Kötetünk egyben szerény tisztelgés az időközben eltávozottak emléke előtt. 
Bölöni Domokos


A felvétel nem a parlamentnél készült            Fotó: NMK



A kicsikét!

Néhány évtizeden át a szovátai fürdőtelep technikai és építészeti főnöke Gönczi bácsi volt. Lelkes, pontos vezetője munkakörének, aki minden hiányosságot, hibát észrevett, s azonnal intézkedett. Reggel hétkor a munkavezetők megjelentek az irodájában, megbeszélték a napi teendőket. Gönczi bácsi nagy mesélő, jó humorú ember volt. Történetei sokszor derítették kacagásra hallgatóit. A kedves emlékű Baczoni Zoltán bácsi mondta el a következő sztorit.
Egy reggel Gönczi bácsi a helyi vadászokat „értékelte ki” a munkavezetők előtt. Néhány nappal azelőtti történetet elevenített fel. Ilyenek a mai vadászok, mondta. Bejönnek a vadászatról, és Szenkovitsnál kötnek ki. (A kocsmában.) Bemegy a mai vadász – töltött puskával. Ott issza a vegyest a pult mellett. Fegyver a vállán, ujja a ravaszt babrálja ivás közben. Aztán csak: durr! – a puska elsül, a golyó átfúrja a plafont, meglövi a padláson lógó sonkát. A vaddisznót aznap csak megriasztotta, rémületbe ejtett még egy nyulat is, a kocsmai társaságon kívül.
– Bezzeg, amikor én vadásztam... Alig hágtam fel a város végi domboldalra, már ugrott a nyúl. Cél és tűz! A nyúl bele a hátizsákomba. Alig száz-kétszáz méter, s már ugrik a másik. Ismét: cél – tűz! Már a másodikat nyeli el a zsák. Alig két-három óra, s a nagy hátizsák úgy telve, hogy alig bírom cipelni. Kinézek az erdőszélen, a bokros-csalitos helyről gyönyörű gereznájú, téli köntösben pompázó, nagy róka ballag elém. Gyors tüzelés, még dupláznom sem kell! A róka egyet-kettőt billent még a farkával hasaltában, aztán kimúlik. Uram! Teremtőm! Most mit csináljak? A hátizsákom tele van. Hirtelen ötlettel a nyakam köré vettem a két lábát, s aztán…
Abban a pillanatban megcsörrent az asztalon a telefon, s Gönczi bácsi füléhez emelte a kagylót. Jó tíz percen át a hatalmas csendben csak ennyit mondogatott: – Igenis, igazgató elvtárs! Igenis! Aztán letéve a kagylót folytatni akarta a dolgot. – Hát fiúk, hol is hagytuk abba?
Az egyik munkavezető megszólalt. – Hogy a nyaka köré vette a két lábát…
Gönczi bácsi huncutul vágott a szemével, s azonmód rá is tette a pontot. – Hát, tudjátok, mit csinál ilyen isteni helyzetben az igazi férfi…Aztán szedjed a kicsikéééét!…
Elekes Béla


Nyelvhelyesség a konyhában

Rájöttem: nem érdemes nyelvhelyességi hibákat a konyhában javítani. Feleségem általában pontosan szokta kifejezni magát, csupán akkor vét a nyelv ellen, ha mérges valamiért, vagy pedig mókás kedvében van. Én azonban következetesen helyre szoktam billenteni, így: Nem „kell jöjjek”, hanem jönnöm kell; nem „le kell üljek”, hanem le kell ülnöm stb. Hej, de egyszer alaposan megjártam. Egy kiadós névnapozás után, amint a vendégek távoztak, életem társa „megihletődve” állapodott meg a toronymagas mosatlan előtt, és így fakadt ki:
– Ó, én megint mennyit kell mosogassak!
Magyartanárként nem hagyhattam figyelmen kívül a botlást, hát azonnal kijavítottam.
– Nem jó. Mert: kell mosogatnom!
Erre a kedves párom felvidulva csapott le.
– Igen? Hát akkor csak mosogassál. Parancsolj, drágám! – És kezembe nyomta a mosogatórongyot. Hiába védekeztem, hogy nem éppen így értettem, nem volt apelláta.
Azóta nincs pardon: hebehurgya „beavatkozásom” egyenes következményeként mind a mai napig én mosogatok. De ha azt hallom, hogy „megint kell főzzek”, „kell vasaljak”, „kenyeret kell vegyek” – hát tök süket vagyok.
Kajcsa Jenő


Nílusi történet

A krokodil könnyezve ette áldozatát.
Milyen oktalan, morfondírozott magában:
Ez akar táskát készíteni belőlem?! A barom. Miért ilyen rágós? Manapság egy krokodil nagyon oda kell figyeljen, ha kiválasztja áldozatát.
Ez nagyon rágós, és hülyén mered a szeme a semmibe. Méghogy táskát, meg csizmát, meg övet, a hülye. Ha tüzet tudnék rakni, megsütném, de nem vagyok ember, csak peches, ez nagyon rágós, de valami kell a gyomorba, másként nem lehet élni.
Így morfondírozott a krokodil, majd nagy elhatározásra jutott, összeszedte minden erejét, hatalmasat harapott, és az áldozat hangos roppanással lecsúszott a torkán.
A távolban beszélgetés hallatszott.
„Charlie…”
„Igen?”
„Nem láttad a gumibabámat?”
Cseke P. Péter


Szabaccság

P. bácsit gyakran támadták ki a jövevények. Csúfondárosan „köszöntötték”:
– Jó szerencsét, P. elvtárs!
Amire ő így válaszolt:
– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
Az egyik kiküldött keményen lehordta:
– Figyeljen ide, P. elvtárs! Én magának tisztességesen, szépen köszönök, s maga ilyen régimódi, klérikus izével válaszol? Hát nem akarja megérteni az idők szavát? Hát nem lássa maga, hogy most mi van? Most jobb, mer’ most szabaccság van, s ezért pártunk és kormányunk iránti tiszteletből is így kell köszönni: – Szabaccság!
P. bácsi türelmesen végighallgatta, aztán szertartásosan rántott egyet a székely harisnyáján, megpödörte a bajuszát, a földre sercintett egy csengő pengőt a régi világból, végül pedig ezt mondta:
– Na, ide figyelj, ecsém! Amíg a falu végin Ő van megfeszítve, addig: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!”… Osztán mikor tü lesztek megfeszítve, akkó’ lesz: „Szabaccság!”
Gub Jenő


Megsegítő

1960 novembere, Szentdemeter, délután négy óra. Megsegítő óráról mennek haza a kisiskolások. Lépkednek sorban, szépen, rendben. A kanyarban táskás elvtársak állítják meg a menetet.
– Szabadság! Honnan jöttök?
– Mi az iskolából.
– Most? Hiszen sötétedik. Be voltatok zárva?
– Nem. Délután tanulunk… holnapra, hogy tuggyunk…
– Ez szép… Tehát: szilencium. 
– ???
– Az iskolában készítitek el a feladatokat…
– Ühüm.
– Tehát szerettek tanulni…
– Ühüm.
– Akkor hát köszönni is tudtok?
– Há’…
– Nahát akkor köszönjetek, de szépen!
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Pap Balázs