Aranygyümölcsös tájakon a Duna mentén

(Folytatás július 11-i lapszámunkból) 

A melki apátság

Az éjszakai élményeket kipihenve, reggel elindulunk Melk felé, a legtöbbet ígérő látványosságot, az osztrák barokk építészet egyik leghíresebb műemlék apátságát megtekinteni. Valóban Alsó-Ausztria legszebb épületegyüttese, kolostor-múzeuma, temploma, iskolája messziről látható. Amint közeledünk, a látvány mind szebb, mintha egy egész magaslatot, egy egész hegyvonulatot foglalna el ez a 360 m hosszan elterülő, kupolás és karcsú tornyaival égre mutató épületegyüttes, talán az európai barokk egyik diadala. Mélysárga és fehér tónusban, aranyló kupolás tetőzettel sem kastélyhoz, sem várhoz nem hasonlítható. Az ősrégi melki vár helyén először egy román stílusú kolostorépület, később gótikus templom épült. Az 1700-as években Jakob Pandtauer, majd Antonio Beduzzi tervezte meg és építette ezt a harmonikusan kialakított épületegyüttest, az apátságot és a templomot.

Két hatalmas bástya közt jutunk a belső udvarba, előkerteken keresztül. Szent Kálmán, az apátság védőszentje és Szent Lipót szobra áll kétoldalt magas talapzaton. Kupolás kaputérségen jutunk a Benedek-terembe, majd a császári lépcsőkhöz – VI. Károly császár uralkodása alatt épült az apátság –, a császári termekhez, amelyek ma már az apátsági múzeum termei. A termeknek nevet adtak, bibliai igékkel feliratozták, a szerzetesi regula valamelyik követelményét ősnyomtatványban vagy feliratban helyezték el. A bencés regulát a közösség iránti hűség, az egymásra figyelés és a teljesség elérésének célja foglalta egybe. A Karolingok minden kolostorában kötelező volt ez a regula, a szerzetesi szabályzat.

Szent Kálmán, Belső-Ausztria védőszentje ír királyfi volt, aki Bécs közelében mártírhalált halt. Az akkori melki várban temették el. Videofilmen láthatjuk a Szent Kálmán-ereklyetartót, a melki feszületet, Krisztus keresztjének töredékével. Az apátság tulajdonképpen az ellenreformációnak köszönhetően éledt fel, és kiváló építői, apáturai tették a barokk újjáépítés remekévé. A császári termekben minden freskó, dísz vagy szoboralak ragyog és tündököl, kivéve a komor jozefinista termeket (II. József idejéből), vagy az iskolákat bemutató termeket. Népes japán turistacsoport állja körül az apátság titkos zárakkal ellátott menekülőládáját. Mindent bemutatnak a látogatóknak, bármit megkérdezhetünk a muzeológusoktól. A márványteremben a Habsburgoknak adóznak. Mária Terézia hatalmas festményen, felirata jelzi, hogy magyar király is, itt már valami megjelenik a magyar történelemből. A könyvtár százezer kötetével, több száz ősnyomtatványával jellegzetes egyházi könyvtár, belsőépítészete akár a kalocsai vagy az egri érsekségé.

12 órára nagy gyorsasággal bejárjuk a termeket, kimegyünk a torony teraszára, a vidék innen valóban felejthetetlen látvány. Pontosan tizenkettőkor az apátság gyönyörű templomában felhangzik az orgona, és a padsorokba leülnek a szerzetes imáját meghallgató látogatók. Kimenet végighaladunk az udvari kerengőn, a hosszú külső folyosókon, és valahol egyszerűségre szokott protestáns lelkünk mélyén emlékként őrizzük meg ezt a ragyogást, a szentek és angyalok képét, Szent Benedek útjának képét, amint a mennybe megy. Káprázik az ember szeme, még akkor is, ha messziről nézi a főoltárt, térdre hajlik a lábunk, már csak azért is, hogy mindezt láthattuk.

 Tanulság

Mint a tanítómesék végén, illik összegezni ebből a szívet-lelket gyönyörködtető utazásból a tanulságot. Amint olvasgatom a melki apátságról szóló, gyönyörű képekkel illusztrált ismertető könyvecske magyar fordítását, elkeserít a magyartalan, rosszul fordított szöveg, senkinek sem ajánlanám, és alig tudom elhinni, hogy ezt így ki lehetett adni. 

Leülünk a kijárati udvarban levő étterem teraszán. Jókedvű fiatalok falatoznak, melki finomságokat, sárgabarackgombócot, császármorzsát, barackos piskótát. Egy magyar iskoláscsoport is befelé tart. Alig tizenéves fiúk, vajon felkészültek-e a látnivalókra? 

Nincs étvágyam, elképzelem és már többször gondoltam rá, milyen lenne az otthoni táj, ha némely, városhoz közeli faluban, az évek óta megműveletlen szőlősdombok helyén ilyen zöldellő szőlőtőkék hosszú sora jelenne meg, ha legalább gyógynövényeket termesztenének a legelőnek használt szántóföldeken, ha kimélyítenék az elhanyagolt patakokat, használnák a tiszta forrás vizét. Pónyikalmát szedhetnénk újra a kertekben, még talán somfa is lenne, csodás vöröslő apró gyümölccsel, mint gyermekkoromban.

Eszembe jut Bartalis János verse, az Aranygyümölcsös Kosály. Amikor olvastam, oda vágyakoztam, látni szerettem volna, amit a költő olyan nagy, őszinte csodálattal megörökít:

„…

Kosályi kert!

Látom nemesen csillogó ékköveid

A lombok közt.

Látom függő briliánsaid, az aranykörtéket,

Látom a pazar szilvafonatokat,

Mint gyöngyfüzéreket.

Látom a nagy birsalmákat és birskörtéket.

Látom a kerten túl a távoli határt,

a beért mezőket,

a kéklő hegyoldalakat,

az enyhe-zöld szőlődombokat…”

Mit ígér a mostani Kosály, mikor lesz a világörökség része a Maros völgye, kastélyaival, kies dombhajlataival, megismeri-e Európa a legjobb zöldséget, a nyárádmentit, vagy a kibédi hagymát? Be kellene járni a „boldog Ausztriát”, hogy levonjuk a tanulságot, hogy bizakodva a felzárkózás cselekvői legyünk.