Aranyér, székrekedés ellen

November 19-e a WC világnapja volt. Akár mosolyogni is lehet ezen, de ha arra gondolunk, hogy a Föld 1,1 milliárd lakója a szabadban kénytelen végezni dolgát, akkor komolyra fordíthatjuk a szót. 

Az emberiség hosszú utat meg, amíg eljutott ahhoz, hogy fontos legyen számára kis- és nagydolgának higiénikus körülmények közötti elvégzése. Ennek hiányában a középkori városokban az utcára öntötték az ürüléket, a szennyvizet vagy a folyóvizekbe, és emiatt gyakoriak voltak a járványok, fertőző betegségek. A 

vízöblítéses illemhelyet John Harrington találta fel 1589-ben, de csak a 19. század közepén túl terjedt el, miután Joseph Bramah tökéletesítette. A lefolyóban egy S kanyart képeztek ki, ami meggátolta a szag kiáramlását. A 19. században a porcelán ülőcsészét gazdagon díszítették, a londoni Scherlock Holmes-múzeumban jó példát láthatunk erre. 

A földgolyó hétmilliárd lakójából 2,5 milliárd nem rendelkezik belső, higiénikus illemhellyel. A 2011-es népszámlás szerint Románia sereghajtó volt Európában, mivel a felmérés idején a gazdaságok 40,7 százalékában az udvaron volt az illemhely, és ebben megyénk sem állt jobban az országos átlagnál. A közösségi vécék hiánya a nagyvárosokban ma is gondot okoz, a meglévők tisztán tartásáról nem is beszélve. 

Egy dél-koreai üzletember, Jack Simet („Mr. WC”) 1998-ban megalapította a WC-világszervezetet (World Toilet Organisation – WTO), amely ma 53 országban van jelen. Céljuk, amit az ENSZ is magévá tett, hogy 2030-ra senkinek se kelljen a szabadban végezni a szükségleteit, ami az UNICEF gyermekalapjának igazgatóhelyettese szerint jóval később érhető el. 

A történelmi áttekintő után a témánál maradva el kell mondanom, hogy kezembe került egy könyv – Giulia Enders: Bélügyek –, ami 2015-ben a Park Kiadónál jelent meg. A szerző német mikrobiológus, a bélrendszer baktériumainak kiváló ismerője. Könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy a mozgáshiány és a rostokban szegény táplálkozás mellett a vécécsészés illemhely az aranyér és más vég- és vastagbél-betegségekhez vezethet.

A természetes székletürítés az emberiség története során a guggolás volt. Ennek a hatása érződik azoknál a népeknél, ahol ma is ebben a testtartásban vécéznek, és ritkábbak a végbél és a vastagbél betegségei. 

Hogy miért van ez így? Nos, a német mikrobiológus könyvében azt olvashatjuk, hogy testünk „úgy lett megtervezve”, hogy ülő- vagy állóhelyzetben egy izom, ami körbeveszi a végbelet, megtöri azt, ilyen módon segítve a többi záróizom munkáját, hogy az említett két helyzetben a végbélben tartsák a székletet. Japán kutatók kontrasztanyaggal etetett tesztalanyaikról röntgenfelvételt készítettek. Mint kiderült, guggolás közben a bélcsatorna álló és ülőhelyzetben meglévő törése kiegyenesedik, ami megkönnyíti a széklet ürítését – írja Giulia Enders. 

Mivel időskorban nehéz a guggolás, és a már meglévő vécét sem cseréljük ki guggulósra, a testhelyzeten úgy lehet javítani, hogy a lábat egy 20-30 cm magas székre tesszük, a testünkkel pedig előredőlünk, s így megközelítőleg a gugguláshoz hasonló helyzetbe kerülünk. (Szék helyett egy magasabb falú felfordított mosdótálat is használhatunk.) Ahol pedig két vécére van lehetőség, érdemes az egyiket pottyantósnak kialakítani – tanácsolja a könyv szerzője. Majd ázsiai és ausztráliai lakásokat hoz fel példaként, amelyek mellékhelyiségében ott van a kicsi szék. Olvashatjuk, hogy már Hollandiában is terjed a módszer. Hiszen ki ne akarna megszabadulni az aranyerétől, a szorulástól és egyéb bélproblémáktól?

A vécévilágnapról jut eszembe egy törökországi történet. Egy déltörök falu központjában levő tömbház egyik lakásába hívtak vendégségbe. A vendéglátó családnál az ajtón belépve kötelező módon le kellett húzni a cipőt, mint minden török lakásban. A mellékhelyiség a folyosóról nyílt, az ajtó mögött műanyag papucs állt, a fürdőszobában azt kellett használni. Igencsak meglepődtem a tömbházbeli pottyantós illemhely láttán, de elégedetten nyugtáztam, hogy az erőteljes vízsugár tisztára mossa az egész felületet. Kézmosás után kiléptem az ajtón, lábamon a gumipapuccsal, és besétáltam a nappaliba, aminek láttán az asszonyok hangosan sopánkodni kezdtek, és dühösen néztek rám. Amikor heves mozdulatokkal a lábamra mutogattak, akkor jöttem rá, hogy rajtam maradt a kizárólag fürdőszobai használatra kijelölt papucs. Később felháborodásuk oka is kiderült. Miután tisztítószerekkel gondosan feltörölték papucsos lábaim nyomát, az ebédet a nappali szoba szőnyegén levő 10-15 cm magas, forgó kerek asztalkáról török-ülésben fogyasztottuk el.