Az alacsony, szőke nőt sohasem
bűvölték el az elektronikai csodák. Az érintőképernyős okostelefon helyett is inkább a hagyományos gombosat választotta, de azt is ritkán használta, gyakran csak úgy letette valahova, és, ha megszólalt, percekig kellett keresnie. Pedig harmincegynéhány évvel ezelőtt mindent megadott volna egy ilyen eszközért. A telefon, pontosabban annak hiánya központi szerepet játszott az életében pályája elején, több száz kilométerre az otthonától.
– Három hónapos volt a lányom, amikor fiatal gyógyszerészként Kézdivásárhelyre kaptam kihelyezést – idézte fel az emberpróbáló időszak kezdetét. – Olyan hideg tél volt, hogy levágott ujjú cérnakesztyűben állítottam össze a recepteket, szolgáltam ki a betegeket. De ennél sokkal rosszabb volt a család hiánya. Mivel a házunk a lebontásra ítélt épületek listáján szerepelt, hiába kérvényeztük a telefon bevezetését. Ilyen luxuscikkel csak a város másik végén élő nővéremék rendelkeztek, így, ha beszélni akartam az otthoniakkal, képeslapot küldtem haza, amiben megírtam, hogy melyik napon hány órakor jelentkezem. A megadott időpontban aztán édesapám meg is jelent a nővéremnél, és várta, hogy megcsörrenjen a készülék.
– Ön honnan tudott telefonálni?
– Eleinte rokonoknál laktam, náluk volt telefon, megengedték, hogy használjam. Fizetnem sem kellett a szállásért, a villany- és vízhasználatért, mindezért cserébe csak annyit kértek, hogy tanítsam románul a családfőt, aki tanítóként dolgozott, de az állam nyelvét nem beszélte túl jól. Nagyon víg kedélyű ember volt ő is, a felesége is, szinte nem is volt olyan este, hogy ne hívtak volna magukhoz társaságot. Persze, tőlem is elvárták, hogy részt vegyek a bulikban, a sok éjszakázás után azonban alig tudtam másnap munkába menni. Márpedig nagyon fontos volt, hogy minél többet dolgozzam, kétnaponta reggel 7-től este 9-ig a patikában voltam, hogy minél hamarabb meglegyen a normám, és két-három hetente haza tudjak menni hétvégére. Ezért egy idő múlva, amikor sikerült némi pénzt félretennem, albérletbe költöztem. Az új helyen a háziak lányának segítettem a tanulásban, így ott sem kellett sokat fizetnem. A kislány elég nehezen fogta fel a tananyagot, ráadásul mindent egyedül szeretett volna csinálni. Egy alkalommal a másnapi kézimunkáját készítettük, és ő folyton kikapta a kezemből a tűt. Váratlanul megszólalt a telefon, és én felpattantam, mert arra gondoltam, talán engem keresnek otthonról. Amíg kiszaladtam az előszobába, a tanítványom eldugta a kézimunkát, pontosabban egyszerűen ráült. Bele is ment a tű a combjába, de úgy, hogy meg kellett műteni. A háziak jól tudták, milyen rámenős a lányuk, nem is okoltak a történtekért. Mindenesetre ez után a „kaland” után még jobban vártam, hogy otthon legyek.
– Milyenek voltak a hazautak?
– Mivel szombaton is dolgoztunk, csak délben tudtam vonatra ülni, és estére értem haza. Olyankor a lányom, akit a párom munkaprogramja miatt a szüleim neveltek rendkívüli szeretettel, már aludt. Csak a vasárnapot tölthettem vele és az édesapjával, hétfő reggel pedig indultam vissza Kézdire. Mivel akkoriban még egyéves sem volt a gyerek, nem tudtam volna vele megértetni, miért kell újra eltűnnöm, ezért rendszerint búcsúzás nélkül ellopóztam. A házunk kapujától az állomásig folyt a könnyem.
– Kézdivásárhely után mi volt a következő „állomás”?
– Medgyesre kerültem fél évre. Ott nagyon szerettem, egyrészt a munkaközösség miatt, másrészt mert közelebb voltam az otthonomhoz. Így minden hétvégén hazamehettem. De előfordult, hogy Radnóton lerobbant az autóbusz, és olyan sokáig kellett várakozni a pótbuszra, mintha legalábbis Brassóból érkeztem volna. Medgyesről aztán újra távolabb kerültem, Bodzafordulóra. Jó ideje ott dolgoztam, amikor egy délelőtt megszólalt a patikai telefon, és édesapám hangját hallottam a vonal túloldalán. Csak annyit mondott, hogy „gyere haza, fiam, beteg a leánka”. Gépiesen öltöztem, vettem a táskám, és szóltam a főnöknőnek, hogy mennem kell. Azt válaszolta, hogy „akkor ide többet vissza nem jössz”, de ez engem akkor cseppet sem érdekelt. Fizetés előtt álltam, így pénzem sem volt az útiköltségre, de a Jóisten kisegített. Stoppoltam, és percek alatt fel is vett valaki. Ingyen jutottam el a brassói vonatállomásra, ahol gondolkozás nélkül, jegy nélkül ugrottam fel az indulni készülő gyorsra. Addig soha nem blattoltam, így fel sem fogtam a helyzet kockázatát. Csodával határos módon azonban senki nem kérte a jegyemet. A folyosón utaztam, egy bőröndön. Csak reméltem, hogy a vonat megáll Vásárhelyen, és amikor a Víkendtelepet elhagyva a nagyállomás felé lassítani kezdett, fellélegeztem. Futottam hazáig. Otthon aztán megtudtam, hogy a lányom reggel óta hányt, a hasa is ment, az érkezésemkor már kiszáradásközeli állapotba került. A jelenlétemben valamennyire megnyugodott, az állapota azonban csak jóval később javult. Mindenesetre a kórházi beutalást megúsztuk. Két nap múlva már annyira helyrejött, hogy visszamehettem dolgozni.
– Volt hova visszamenni?
– Addigra a főnöknőm megenyhült, belátta, hogy vészhelyzet volt. De sokáig már nem kellett Bodzafordulón maradnom. Jött a versenyvizsga, és a magas pontszámommal egy bukaresti helyet foglalhattam volna el, amit sikerült elcserélni egy vásárhelyivel. Így kerültem haza mintegy háromévi ingázás, képeslapírás, telefonálgatás után. Ha akkoriban léteztek volna olyan digitális kommunikációs eszközök, mint ma, talán nem izgulok annyit. De így legalább megmaradtak a hazaküldött lapok, és valami simogató érzés a pillanatból, amikor észreveszem, hogy a házunk tornácán vár valaki.
