Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (IX.)

Ahogyan az előző részekben is megírtam, az Arany–Mentovich-levelezést lényegében már közölték, tudtommal nincs olyan levél, ami nem jelent volna meg. Mégis, újraolvasva az értékes sorokat, mindig találunk érdekes, új gondolatokat.

Sorozatunk utolsó részéhez értünk, ezért idézzük fel Arany Jánosnak 150 évvel ezelőtt, 1866. november 27-én Mentovichhoz, Marosvásárhelyre írt levelét. A levelet azután írta Arany, hogy elvesztette lányát, Arany Juliskát, Szél Kálmánnét.

A levélből megtudhatjuk, hogy Arany János sohasem járt Erdélyben! Pedig olyan szépen ír róla az Erdély c. versében:

 

Arany János: ERDÉLY

I

Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél –

Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély!

 

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,

Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

 

Láncaid lehulltak s im azontúl soká

Félve lépdel lábad, amikép megszoká.

 

Gazdagon sütött rád a szabad nap fénye,

S még mindig szemedben börtönödnek éje.

 

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, – benned

Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

 

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,

Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

 

Megesett, – ha nem is, amit érdemeltél, –

Aminek szükségkép esni kellett, Erdély.

 

II

Avagy a történet nincsen-e megirva,

És nem emlékeznél régi napjaidra?

Elfeledted volna multad annyi hősét, –

Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség?

Elfeledted volna – hiszen nem volt régen –

A vergődő sast az oroszlány körmében?

És hogy akinek most lába szennyét nyalod,

Fejét ingatá az óriásnak karod?

 

Fájdalom s gyalázat? igen, elfeledted,

Az idők hulláma összecsap feletted:

A történet elhagy s lapjain tenéked

Nem szentel jövőre egy betű emléket.

Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen

Nagysága beárnyaz törpe lételedben:

Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak

Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak!

 

Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,

A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:

Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,

Te valál az, aki lüktettél szabadon.

Most mi vagy? megromlott sánta-béna kéz-láb;

Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:

Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni,

Megtanulta már, hogy – nem bírsz szabad lenni!

(1848. nov.)

Szeretett volna eljönni Attila hazájába, szerette volna meglátogatni Attila hunjait, de a Sors ettől a vágyától is megfosztotta. Milyen érdekes is az élet! Erdély tőszomszédságában élt, de sohasem láthatta Erdélyt! Mégis olyan szépen írt róla, ahogy csak Arany írhatott.

Én szeretném hinni, hogy Aranynak senki sem fogja leértékelni azt a történelmi nézetét, miszerint a székelyek tényleg közel állnak Attila király hunjaihoz. Arany János sokat építkezett a szájhagyományból és a történelmi legendákból, de nem hiszem, hogy létezik olyan magyar ember, akinek a szívét ne érintette volna meg legalább egy Arany János-vers.

„Mentovich Ferencnek

Pest, 1866. november 27.

Édes barátom!

Veszteségünk iránti részvétteket, amint megíratlan is tudtam, képzeltem, úgy most szívemből köszönöm. Igazad van: ilyenkor a vígasztalás nem sokat ér; nekünk, az első hetek és hónapok alatt, valóban terhünkre is volt. Azért nemhogy vártam volna barátaimtól amaz első időben: de féltem tőle; azon gyötrelemtől, hogy nekem a vígasztalásokat szépen csiszolt periodusokban meg kelljen köszönnöm. Azóta már féltünk – féltettünk többet is; ezáltal enyhült némileg annak az egynek kizárólagos volta. De azért megmarad – meg, utolsó lehelletig!

Találtad, hogy bajosan látom én valaha Erdélyt; harminc esztendeig laktam a tövében, ifjú voltam, kedvem is lett volna utazni: ha akkor nem mentem, annál kevésbé teszek most föl magamról oly vállalkozó szellemet. Attilával és húnjaival nem sokat törődöm már: az én napjaim úgy vannak ketté szakítva derékon, hogy ami megmarad, az már csak mosdani, reggelizni, s ebéd után pipázni való. Vénülünk, édes Ferim, legalább én, nagyon. Nekem a munkára nyugalom, gondtalan élet kellene, bú nélküli élet: szubjektív bajaimból nem sokat tudok én csinálni: ami nekem fáj, fáj, mint az oldalnyilallás, és nem ad szimfónikus hangot. Más fájdalom az, amit az ember oly szép rígmusokba tud szedni. Hogy pedig objektíve írhassak valamit, az kellene, hogy szubjektíve ne zaklasson a sors, a hivatal, a gond, mint az igavonó marhát.

Azt okosan tennéd, ha fellátogatnál Pestre, hová már több érdek is vonz, mint eddig. De a „tilli-tullit” – én már csak Losonczy barátomnak hagyom. Ő még a hajdani fiatal ember: közelebb is nagy költői névnapot ült. Irigylem a kedélyét.

Tompáról régecskén hallottam – de csak rosszt. Szívbaja van szegénynek, s hozzá iszonyú türelmetlen lelke. Nem reméli, hogy kigyógyuljon – s békétlen, hogy él. Így múlunk el, egymás után, édes barátom.

Azonban elég ennyi, oly röst levélírótól mint – mi ketten. Szíves tiszteletemet a kedves komámasszonynak; téged pedig ölel,

állandó barátod Arany János”

Nekünk nem maradt más hátra, mint elbúcsúzzunk ettől a két igaz jó baráttól, és bízzunk abban, hogy a levéltárak mélyéről előkerülhetnek még darabok az Arany–Mentovich-levelezésből, illetve, hogy megkerülnek a Charivari és a Contra-Charivari eredeti példányai is. 

(Vége)