Aprók pénze
2016-03-30 15:46:37
- Nagy Székely Ildikó
Ünnep után egy ideig még könnyűnek érzi a lépteit az ember.
Ünnep után egy ideig még könnyűnek érzi a lépteit az ember. Mintha hétköznapi körforgásából végleg kilépett volna, és a fennkölt mozdulatlanságban sosem látott színeket, tollakat, fényeket növesztene a világ. Ilyenkor egészen közelinek, jelenvalónak érezzük a tegnap, tegnapelőtt piros betűit, húsvétunk történeteit, amelyek közül egyet telefonon osztott meg velem egy – rejtett szépségeket észrevenni képes – ismerős. Lejegyeztem, mert úgy gondoltam, segíthet abban, hogy ne csak a kiemelt, bekarikázott napokon lássuk meg pár pillanatra a lényeget.
A húsvéti vásárlók utolsó áradatában, egy bevásárlóközpont csomagmegőrzője előtt várakoztam a párommal. Már megvettük, amit kellett, a barátaink azonban még a pénztár előtti sorban meneteltek – körvonalazta a helyszínt a harmincas éveiben járó nő. – Az üzlet bejáratának közelében, a kulccsal záruló kis fiókok mellett adománygyűjtésre szánt doboz fénylett, egy hátrányos helyzetűeket segítő egyesület neve állt rajta. Pár egylejes és maroknyi aprópénz hevert a dobozban. Bizonyára nem a nagy készülődés óráiban hullatták oda az emberek, a bevásárlólistákra szegeződő, polcokat pásztázó tekintetek ugyanis kivétel nélkül elsuhantak a doboz fölött. Tizenegy, tizenkét évesnek látszó, szutykos leányka állt meg hirtelen a közelemben. Egyik kezében egy doboz energiaitalt, a másikban néhány banit szorongatott. A következő pillanatban feltűnt a társa is, egy hasonló életkorú, ugyanolyan szakadt tinédzser, markában egy doboz ragasztó lapult. Nem szóltak egymáshoz, mégis, mint akik ugyanarra gondolnak, egyszerre léptek az adománygyűjtő dobozhoz. Gyors mozdulattal engedték be a résen a tenyerükben megbújt banikat, a vásárlás után kapott visszajárót. Több pénz valószínűleg nem volt náluk, mégis olyan könnyedén adakoztak, mint akinek zsákszámra maradt még elkölteni való. Nem tudom, látta-e még rajtunk kívül valaki a jelenetet, ezért éreztem fontosnak elmondani – zárta ismerősöm a történetet. Én meg arra gondoltam, mennyire viszonylagos minden. Milyen könnyen legyinthetünk az alig egylejes adományra, amely a két nincstelen részéről mégis a legnagyobb áldozatnak számított. Olyan áldozatnak, amelyet siettünkben vagy „bölcs” megfontolásból sokszor még ünnepek alkalmával sem hozunk meg. Vagy akkor végképp nem. Mert minek?
