Valamikor a múlt héten megvertek egy kisgyermeket. Biztosan nem ő volt az egyetlen apróság a városban – talán még a negyedben sem –, aki aznap este „megkapta a magáét”, én azonban (szerencsémre) csak őt láttam. Egy élelmiszerbolt felé közeledett a három-négyévesforma fiúcska, nagy igyekezettel tolva maga előtt a babakocsit, amiben egy rózsaszín kezeslábasos kislány üldögélt. Magas, szigorú arcú férfi lépkedett a pöttöm páros mellett, az üzlet előtt pedig utasította a kisfiút, hogy az ajtó előtt várakozzon a húgával, amíg ő vásárol. A gyereknek „kreatívabb” ötlete támadt: – Én addig itt körbemegyek a „kicsivel” – ajánlotta az apának. Egyértelműen elfogadhatatlan volt a javaslat, hiszen ki engedne egy kis óvodást a szürkületben egy még kisebb gyerekkel kószálni, a szülő reakciója mégis szinte kővé dermesztett. Megfontolt, intő szavak helyett ordítani kezdett a gyerekre, egyre jobban belelovalta magát abba, ami meg sem történt, és néhány másodperc múlva ütött. A kisfiú kabátos hátára sújtott le az apaharag. Pár méterre tőlük álltam, és egyszerűen nem tudtam továbbmenni, tudnom kellett a folytatást.
– Mit húzod a szád? – üvöltött fel újra a felnőtt, és ismét rácsapott a fiúcskára. A gyerek meg sem mukkant, csak állt hősiesen a boltajtó előtt, teljesen kiszolgáltatva az erős férfikéznek. A jelenet itt véget ért, az apa bevonult az üzletbe, a két apróság csendben várakozott odakint. Jó tíz perc múlva kanyarodtam újra arra, az apa éppen akkor lépett ki a boltból. Egy üdítőt nyomott a fiúcska kezébe, és szelídebb hangon kérdezte: – Leszel még rossz fiú?
Az elkövetkező napok valahogy elhalványították bennem a villanásnyi történetet, a tegnap azonban hirtelen újra a gondolataim közé tolakodott a szülői agresszió pillanatképe. Egy régi ismerősömet, Eriket juttatta eszembe, akivel sok éve nem beszéltem, bár a virtuális térben egyetlen kattintásnyira vagyunk egymástól. Őt sosem ütötte kézzel az apja, vessző, vállfa, nadrágszíj és még ki tudja, mi minden kapta náluk a büntetés-végrehajtó szerepét. Egy gyengébb osztályzat vagy egy otthoni feladat elmulasztása elég volt ahhoz, hogy a szülői indulat elhatalmasodjon a szűk garzonban, ahol Erik élete első 18 évét töltötte. Kiskamaszként olyan természetességgel beszélt az otthoni bántalmazásokról, mintha csak arról számolt volna be, hogy mi volt aznap náluk az ebéd. Talán egy hajszálnyit még büszke is volt arra, hogy mi mindent kibír. A későbbiekben aztán ez változott. Fiatalemberként bizonyára megalázónak érezhette az apai önkényuralmat, így egyre inkább magába zárkózott. Érettségi után azonnal munkát keresett. Egy gyorsétkezdében alkalmazták, és amint biztos keresete lett, egy barátja segítségével kölcsönpénzből albérletbe költözött. Kis részletekben sikerült visszafizetnie a kapott pénzt, és mivel ügyesen takarékoskodott, a későbbiekben arra is lett anyagi fedezet, hogy kiutazzon Hollandiába. Egy húsfeldolgozó cégnél kapott munkát, ott ismerte meg a párját is. Eddig a pontig ismertem Erik történetét, részben korábbi virtuális beszélgetésekből, részben Facebook-bejegyzésekből. Közel két éve azonban nem adott hírt magáról a világhálón, így nagyon érdekelt, mi minden történt vele. Nem válaszolt az írott üzenetemre, sem a videóhívásomra, de pár óra múlva rám köszönt.
– Itt van nálunk a feleségem lánya, tudod, az első házasságából született gyerek, vele vagyunk most elfoglalva, hogy jól érezze itt magát. Amúgy nagyon belevaló a kiscsaj, szuperül kijövök vele én is. Egyébként jól vagyunk, ugyanott dolgozunk, ahol régen. Úgy összekovácsolódott már a csapat, mint egy kis család, talán azért is, mert sok a külföldi köztünk. Erdélyiek, igaz, csak mi vagyunk a párommal.
– Nem is terveztek hazajönni? – kérdeztem.
– Minek jönnénk? Itt normális körülmények között élhetünk, van szép albérletünk, elfogadható fizetésünk. Otthonról csak a rossz hírek jönnek, drágulások, megszorítások. Igazi öngól lenne éppen most hazaindulni.
– Korábban sem akartatok? – feszegettem tovább a témát.
– Őszintén? Korábban sem. Édesanyám már nem él, apámmal pedig nem tartom a kapcsolatot – szögezte le Erik.
– Közös gyerekre gondoltatok a pároddal? – hozakodtam elő egy másik kényes kérdéssel.
– Nem vagyok biztos benne, hogy nekem való az apaszerep. Más gyerekével gyorsan megtalálom az összhangot, de ez semmit nem jelent. Meg aztán a feleségem sem tegnap töltötte a negyvenet, az ő korában talán kockázatos is lenne a szülés. Mindketten úgy érezzük, hogy úgy kerek az életünk, ahogy van. Bocsáss meg, mennem kell, majd még dumálunk.
A következő pillanatban elsötétült az ablak, amiben addig Erik arca látszott. Lett volna még pár kérdésem hozzá, azokat azonban már csak gondolatban tettem fel. De nem annak a laza, magabiztos férfinak, akivel néhány perce beszéltem, sokkal inkább annak a pattanásos tinédzsernek, aki nagy melegben hosszú ujjú ingek, blúzok alatt rejtegette az apaharag nyomait.
