Anyák napja Erdélyben

Legyen minden anya áldott!

Az anyák napját világszerte megünneplik. A különböző országokban más-más napokon tisztelegnek az anyaság előtt, nálunk, Erdélyben és Magyarországon május első vasárnapján. Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának, az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyáknak a tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amelyeken az anyákat is felköszöntötték.

Összeállításunkat – amelyben azt járjuk körül, hogy kinek mit jelent ez a nap – kezdjük Aranyosi Ervin négysorosával: Legyen ez a szép nap az örök hála napja, / hiszen minden gyermek az életét kapja, / s rajta keresztül egy csodás, új világot. / Legyen minden anya ezért szívből áldott!

Demján László műemlékvédő építész:

Anyák napi homokóra

– Pereg a karcsú üvegnyolcas derekán a finom homokszem, mígnem az idő kereke fordít egyet rajta. Így megy ez a természet rendje szerint ezredévek óta és azon túl is. A természet ismétli önmagát, és mégis megismételhetetlen.

Itt a tavasz, a megújulás időszaka. Ilyenkor mindig visszaköszön az őstermészet termékenységét jelképező ősanya fogalma. Levetítve kicsiny közösségeinkre, egyedi emberi élettereinkre, féltett családjainkra, mindenhol találkozunk egy-egy szívünket melengető, szépséges vágyódással és emlékkel. Életünk ilyen emléktéglákból áll össze, ilyen emlékképek sorozataiból vetíti ki köszönetünket a minket teremtőnknek, óvó szülőanyánknak. Édesanyánknak. 

Végre kitaláltak a pergő esztendőben egy csak nekik szánt, már virágzó kertekkel illatozó, szép és szent májusi napot. Ilyenkor leltározhatunk mi, a mindenkori gyermekek, és rájövünk az idő megváltozott furcsaságaira. Hajdan komoly gazdasági tényező volt egy család életében a gyermekek születése. Ma már a szemléletbéli és egyéb különbségek folytán talán az anyagi csőd gondolata is felvetődik a korban nagyon kitolt gyermekvállalásban. Hol van az a hagyományos erdélyi és székely életösztön, miszerint egy gyermek az apának, egy az anyának, egy a hazának és egy az egyháznak?! Gyermeket nevelni nem könnyű, de nem is kényszer. Három fiúgyermek édesapjaként csak a szépet, a hasznosat és a felejthetetlen, örömteli emlékeket látom, amikor köszönetet mond az anyáknak, feleségeknek. 

Felidézem, amikor kiskoromban kézen fogtak, és azt is, amikor őszülő korban én foghattam meg édesanyám kezét.

Ugye, a természet ismétli önmagát, és mégis megismételhetetlen.

Dóczy Tamás, a Talentum Alapítvány alelnöke: 

Maradj velünk, és áraszd reánk békédet

– Egy szál virággal köszönteni anyámat nekem már a temetőbe kell mennem. Este gyertyát gyújtok a fényképe előtt. Behunyt szemmel megidézem törékeny alkatát, alacsony termetét, simogató mosolyát, bütykös ujjait, amelyekkel kilencven felett is – az unokái unszolására – leült a zongora mellé karácsonykor, és a családjába varázsolta Isten születésének misztériumát.

A szoba csendjében megjelenik előttem (mert a halottak visszajárnak a szeretteikhez), és persze az első kérdése az, hogy nem vagyok-e éhes, nem fázom-e. Amit százmilliószor, napról napra megkérdezett időközben felcseperedő, családot alapító, gyermekeket nevelő, aztán megöregedett fiától. Mindhalálig megkérdezte, hiszen anyai aggodalmaskodása, gondoskodása mit sem változott az évtizedek múlásával.

Szerettem volna megölelni, és sokszor elismételni neki, hogy nagyon szeretem, de ő már egy más létben van. Láttam a ragyogó, örömet sugárzó, kisimult arcán azt a csodálatos békét, amit áldozatos életével, szolgálatával érdemelt ki a szeretet birodalmában.

A világháború utolsó napjaiban hozott a világra. 

Az évek múltával a zongorázás művészetét a konyhaművészetre cserélte, családjáért élte áldozatos életét. Kisgyermekként megtanított imádkozni, együtt könnyeztük meg Juliska halálát, amikor a János vitézt olvasta esténként.

Aggódva követte fiatalos hőbörgéseimet, nagyon várta a családba és imádta a menyeit és az unokáit, akkor volt igazán boldog, amikor mind ott voltunk körülötte, és finom ételekkel örvendeztette meg a család apraját-nagyját.

Volt része jóban, rosszban, hosszú élete során a tényektől eljutott a valóságig. Derűs hitben, zokszó nélkül élte meg az öregség minden nyűgét, baját. 

A családjára hagyta a mindent megbocsátó szeretetén kívül azt a Naplót, amit születésem óta vezetett. A családi események krónikása volt évtizedeken keresztül, öregségében ezzel zárta feljegyzéseit: „Gyermekeim, az életetek nagy kincs volt nekem”.

Anyám, nagyon szeretünk téged, kérünk, ne csak ilyenkor, ünnepek táján látogass meg az este csendjében. Maradj velünk, áraszd reánk békédet.

Gáspár Sándor újságíró, a Marosvásárhelyi Rádió volt munkatársa: 

Most is viszek neked virágot

– Ezen a májusi vasárnapon nem hozzád viszem a csokrot, hanem a temetőbe. Viszek a lányoknak, hozok a páromnak, a tiedet a sírodra teszem. Ez az első csokor, amit oda viszek. Igazán most vált súlyossá ez a vasárnap, eddig a naptár alapján csak örömet jelentett. 

Minduntalan megindulnék, hogy becsengessek hozzád, aztán rádöbbenek, nincs hová. Anyukám, életed nagyobb részét nagymamaként élted! Nem csoda, hogy asztalodon, szekrényeden fényképek sorakoztak, az unokákkal és dédunokákkal együtt néztetek vidáman a világra. Eszünkbe sem jutottak a régi évek, amikor még nekem kellett lámpagyújtásra hazaérnem. De az unokák születésnapja, névnapja, karácsony meg húsvét és a gyermeknap úgy beosztotta az idődet, mint ahogy a tengerésznek jelzi a biztos irányt a világítótorony. 

Több mint kilencvennégy esztendőt adott neked a Fennvaló. Szeptemberben még izgalommal vártuk a tanévnyitókat, utána megültük a születésnapodat, és te máris készültél az októberi-novemberi sorozatra, főleg a dédunokák ünnepeire, mert a lurkók jelezték is, hogy számítanak Dédire. 

Karácsony közeledtét most már félve vártuk. Te már a legyőzhetetlen fájdalommal viaskodtál. Mi próbáltunk segíteni, te is próbáltál segíteni. Még el is mosolyodtál, amikor emlékeztettelek, hogy ősszel kinn a nyaralóban több fokon is fölkapaszkodtál a létrán, hogy legalább egy pillantással felmérd, hogyan haladunk a munkával a padláson. Körülnéztél, majd könnyedén le is jöttél, annyira természetesen, hogy minden aggodalmunk elszállt. Akkor kérted, azon a meleg, őszi napon, hogy amikor fehérré válik a táj, amikor hó borítja majd az erdőt meg a kaszálót, akkor is jöjjünk ki. De ez már elmaradt, csak mesélhetek róla neked. Magunknak pedig arról, hogy a koporsódba tétetted azt a levélkét, amelyben Tétény írta, az univerzumnál is nagyobb a szeretetünk. Kezedbe ugyan nem adhatom, de viszek neked virágot anyák napjára.

Szucher Zsuzsa óvodapedagógus:

Anyák nélkül a világ, mondd, mivégre lenne?

– Az egyik legcsodálatosabb magyar szavunk az édesanya. Nemcsak dallamosan csengő és megnyugtató az, ahogyan kimondjuk, hanem magában foglalja azt a csodát, amelyet jelent. 

Az édesanya az, aki védelmez, mindent meg tud csinálni, sosem fárad el, és aki feltétel nélkül szeret. Akire számíthatunk a bajban, aki elfogadja a döntéseinket, támogat, kitart mellettünk. Jóságos, elnéző, mindig szerethető. 

Az édesanyám megteremtette családunk számára az otthon melegét, ő az, aki a mai napig gondoskodik, szeret, jóra int, ha elbotlunk, támaszt, hitet, bizalmat jelent számunkra. 

Kisgyermekként átölelt, ha keseregtünk, megszidott, ha megérdemeltük, ha családi rendet szegtünk, büszke volt, ha jól teljesítettünk, mindig bízott bennünk, tanáccsal látott el szükség esetén. 

Ahogy nőttünk, féltett, aggódott értünk, ezzel is bizonyítva szeretetét. Az anyai szeretet nem mérhető, eladható vagy megvehető. Az csupán van, nővéreimmel teljes mértékben részesültünk belőle.

Örököltünk tőle jó tulajdonságot, kitartást, határozottságot, de makacsságot is. 

S minél inkább telik az idő, egyre jobban észrevesszük magunkon ezeket a jeleket. De ez így van jól.

Az évek teltek. Felcseperedtünk, a családi fészekből nővéreimmel kiröppentünk. De ez a szerető fészek mindig visszavár. 

Felnőttként rájöttem, hogy az élet minden napja egy ajándék, addig öröm, míg édesanyánk köztünk van, és szeretetével hazavár.

A legszebb ajándék, amit felnőtt gyermekként számára nyújthatunk, a törődés, a rá szánt idő, a figyelem, a kedvesség, és főként a szeretetünk.

Visszagondolva gyermekkorunkra, édesanyánkat az 1980-as években március 8-án köszöntöttük. Akkoriban még nem hallottunk az anyák napjáról, a kommunista rendszerben ilyen nem létezett, nem létezhetett. Mindig nagy izgalommal készítettünk saját kezű meglepetést. Pár soros köszöntővel, hátunk mögé rejtve az ide-oda táncoló betűkkel írt lapot, csokrot, remegő hanggal mondtuk el mondókánkat, versikénket. S csodálkoztunk, ha édesanyánk szeme üveges lett. Akkor nem értettük. Még ma is féltve őrzi ezeket az üdvözlőlapokat, amelyek már megsárgultak, megkoptak, de mindmáig szeretetet hordoznak magukban, és ezen emlékeket büszkén mutatja unokáinak. 

Felnőttként tiszteletünket, hálánkat, nemcsak március 8-án vagy anyák napján, hanem az év minden napján kifejezzük iránta!

Isten áldjon, szerető Édesanyánk!