Antalffy Endre tanulmánya az iszlám oktatásról

(Folytatás február 8-i lapszámunkból)

III.

Valami eredeti patriarchális szín önti el ezt a zúgó életet, mely annyi ezer keleti ifjút egy közös cél körül egyesít. A mecset főbejáratán, a híres „borbélyok kapujá”-n (báb el-muzejji-nin) kora hajnaltól a késő esti órákig szünet nélkül ki s beárad a népes sokaság. A kapu torka egy-egy pillantásra megrekeszti a tömeget, miközben hangos „ezhab, ezhab” (lódulj, lódulj) kiáltással törnek utat maguk előtt a sietők. A küszöbön belül jobbra az Ázhár irodái vannak elhelyezve két emeleten, balra a könyvtár helyiségei. Szemben a nagy udvarra, a „Szahn”-ra lépünk, melyet körös-körül árkádos folyosók kerítenek. A tágas udvar napégette kockáin, csipkés árkádok árnyékadó ívei alatt ezrek siketítő zaja, gomolygó elegyedése. „A tudományok vására”, mondhatnók Ibn Cháldúnnal, ha nem volna egyben érett paradicsom- és jeges limonádévásár is, kiáltón hirdetve a testi szükségletek jogát itt, s szőrszálhasogató grammatikai és teológiai disztinkciók birodalmában.

Ugyancsak szem legyen, amely egy pillantással befogja ezt a tömeges látnivalót. Itt alvók serege, kik nyilván egy nehezen megérett logikai lecke kínjai után vállalták a tropikus nap hevében a lélek leglogikátlanabb állapotának, a boldog álomnak a gyönyöreit. Amott töretlen szorgalommal hajlong könyve felett egy nyurga szudáni siheder. Testének ide-oda hajlongása, szegénynek bágyadt, ólomszerű tekintete szánalmat ébreszt szívünkben a lélektelen munka e fekete rabszolgája iránt. Ha művészi téma lehetne az, amiben nincs lélek, a magolás titánját festené meg róla a festő ecsete.

Tovább egy könyvet másoló sápadt gyerek munkája gyűjt maga köré tétlen kíváncsiakat. Ez a keleti diákok proletárja, kinek szegénységéből még könyvekre se telik s szabadidejében másolja magának és másoknak a magyarázott fejezetek szövegét. A szegénység bizony épp oly kísérője a keleti diák pályájának, mint amily állandóan kíséri a magyar egyetemek hallgatóságának a zömét is. Szennyes vászonruhájuk, izzadságtól áttört turbánjuk legtöbbjének földhözragadt nyomoráról beszél. Elhagyott mecsetek folyosóin, szűkös „rivák”-okban tanyázva, nem csoda, ha a tisztasággal hadilábon állanak. Ez nem csak nekünk, Keleten is feltűnik. A fentebb említett Ibrahim El-Ahmedi könyvében elpanaszolja, hogy az Ázhár ifjainak mocskossága valósággal botránykő a jobb ízlésű arabok szemében, holott nekik, a jövő uleimáinak a tisztaságban is például kell ragyogniuk a mohamedán hívők tábora előtt. Az erkölcsök tisztaságáról se mond sok dicséretest a derék sejk. Szörnyülködve panaszolja, hogy az iszlám jövendő írástudóinak a sorában van borivó és hasisszívó is nem egy…

Ha sok furcsát és meglepőt látunk már kívül, a mecset zajongó udvarán, még megcsodálni valóbb belül az előadások termének az élete. Ez a terem 126 oszlopáról turistakönyvekben is nevezetes területe akkora, hogy egyszerre négy tanár tanít benne, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is zavarná egyik a másikat. A termeknek négy kiblája (szentélyszerű mélyedése a falakban, Mekka irányában) van, tehát ez a terem egymagában négy mecsetnek számítódik. A négy kiblával szemben ugyanannyi magas karnélküli szék, mindegyik hátulról egy-egy oszlopnak támaszkodva, úgy, hogy az amúgy keleti módra felhúzott lábukkal rajta ülő tanár az oszlopnak vetheti magát. Ezért mondják arról, ki az Ázhárban tanárságra jut, hogy „oszlop elé ült”. Asztal vagy efféle nincs.

A hallgatóság a szék körül a szőnyeges földre telepedik, „Biszmilláh er-náhmán er-ráhim” (az irgalmas kegyeletes Isten nevében) – fohászkodik a tudós sejk s magyarázatba fog. A magyarázat a tárgynak megfelelően rendesen valamely Korán-résznek, hagyomány-szövegnek, vagy éppen valamely elsőrendű dogmatikai, jogi grammatikai mű szövegének (metn), esetleg ezek klasszikus értékű kommentárjának a magyarázat alapja. Ennek „hásia” a neve. Sőt még harmadrangú, bővebb kommentár is forog közkézen, a „tekrir”; használata azonban az Ázhárban tiltva van.

Egy ilyen előadás tárgyi menetéről egyszerű ismertetés útján fogalmat alkotni alig lehet. Gondoljuk meg, hogy csak az úgynevezett „beszmelé”-ről: „az irgalmas, kegyeletes Isten nevében” Korán ige magyarázatáról egész könyvet írt egy mohamedán tudós. A „bakara” szurát bevezető „elif, lem és mim” betűk értelmének keresése a grammatikai és misztikus magyarázatoknak egész labirintusába vezet. Vagy egy-egy jogi tétel kihámozása az idetartozó hagyományanyagnak, grammatikai és terminológiai ismeretnek mekkora készlete kívánatos! Az arisztotelészi metafizikát túlhegyező mohamedán filozófia legtöbbször magasan felette jár a hallgatóság értelmi színvonalának.

Innen azok a naiv közbeszólások, melyek az Ázhárbeli előadásokat oly igen fűszerezik, leginkább tatárok, törökök vagy más, nem arab származásúak közbeszólásai, kik idegenek lévén kezdetben kevésbé értői az arab nyelv finomságainak. Ellenvetéseket, vitatkozó közbeszólásokat az Ázhár fegyelmi szabályzata értelmében egy ifjú egyazon előadáson csak háromszor engedhet meg magának. A túlságos akadékoskodás átlépné az ulémáknak tartozó tisztelet határát s nem egyezik az iszlám szellemével sem, mely hit dolgaiban föltétlen odaadást követel. Még a megengedett számú közbeszólásokat is nagyon ridegen intézik el az Ázhár tanárai. A legtöbbjére gorombán odavetett „uszkut” (hallgass) a felelet. A zsarnoki tekintély, a köznép babonás tisztelete az ulémák iránt az Ázhár ifjai között is megtalálja a maga adózóit. Egy-egy népszerűbb, fehérszakállú sejknek a mecset küszöbétől a katedráig ezrek csókolják meg a kezét. Kik kezéhez nem férnek, a ruhája szegélyét csókolják. Előadásában a tetszést jelentő „Allah, Allah” kiáltás lépten-nyomon belezúg.

– Értettétek? – kérdi a tudós sejk valamelyik nehezebb kérdés tárgyalása után.

– Értettük! Nagyon szép! Hála Istennek! – tör ki az elragadtatás hangja a tanulók ajkán.

Különösebb ünneplésben részesülnek az Ázhár tanárai a magyarázott szöveg teljes befejezésekor. Rögtönzött ünnep keretében szónoklattal, verssel, énekléssel rója le ilyenkor a fiatalság a kegyelet adóját a szöveg szerzője (muellif) iránt, dicsőítvén egyben a tanáruk tudományát is, melynek fénye nélkül a tárgyalt könyvben foglalt igazságokat megérteni nem lettek volna képesek.

Ugyanilyen ünneplő alkalom, ezúttal, mint a bajtársi együttérzés bizonyítéka, az utolsó, tudósi vizsga letevése is. A vizsgateremben a hű barátok elsőnek üdvözlik a nagyturbánú, nagytudományú sejkek kérdéseinek kereszttüzéből diadallal kikerülő társukat. Virágot dobálnak feléje, rózsavízzel öntik le ruháját. A kedveskedés ezer jelével halmozzák el azt, ki ma még egyszerű tanuló volt, egy a 7 ezer között, holnap már mint tanár foglal helyet az Ázhárnak sok százados emlékű híres oszlopai előtt. Tizenöt esztendős kitartó szorgalma megérdemli ezt a kis ünnepet. A fiatal mohamedán doktorok útján az életben úgyis valami kevés rózsa virul. Az Ázhár-egyetem legnagyobb diplomájának, az úgynevezett „bujuruldu”-nak (bujuruldu török szó, azt jelenti: kegyeskedett) büszke birtokosai, mint egyszerű mecsetpapok (imám) vagy vallási szónokok (chátib) vállalnak kenyeret.

Szerencsésebbek azok, kik mint a vallásos törvényszékek (mehkemet serijje) bírói (kádi) és ügyvédei (muhámi) juthatnak jövedelmezőbb állásokba, a dísz kedvéért megtartván emellett az Ázhárban való tanárkodást is. Az utóbbi egymagában főképpen fiatal tudósokra nézve a dicsőségnél alig is jelent egyebet. Hiszen sejk Ahmedi említett könyve szerint az Ázhárnak harmadik osztályába sorozott tanárai között vannak olyanok is, akiknek jövedelmét az évente adott leckék számával elosztván, egy előadásukra éppen 3 krajcár pénzérték esik. Szerinte a harmadik osztályba osztott tanárok fizetése havonként 75 piászter (1 piászter kb. 12 krajcár), a második osztályoké 100 piászter (100 piászter kb. = 1 font), az első osztályosoké 150 piászter. A vidéki mecsetiskolákban ugyanezeknek a fokozatoknak 25, 35, 45 piászter felel meg. Innen van, hogy a mecsetprofesszorkodás inkább tiszteletbeli jellegű hivatala mellett a tudós ulémák jobb hiányában seregestől vannak rászorulva arra is, hogy mint könyvkereskedők, fűszeresek, szabómesterek keressék meg mindennapijukat.

Az egyiptomi iszlám ébredő szellem belátta ezeknek az állapotoknak visszásságát, s az átalakulás útját keresi az Ázhár-mecsetben nem csak anyagi kormányzata, hanem egész belső élete terén is. Az a nagy politikai változás, mely a közelmúltban forrongó hullámokat támasztott Törökország földjén, új eszméket vitt bele a mohamedán népnek szellemi világába s még termőbbé teszi az óhajtott reformok talaját. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az iszlám szellemi átalakulása rövid idő alatt megvalósul. Ez az átalakulás elsősorban az ulémák sorából kívánná hirdetőit. Ezeket azonban a mohamedán népek újabban nyilvánvalóvá vált szükségleteivel szemben inkább a régi hagyományok tisztelete köti. Erős konzervatizmusuk még sokáig gátja lesz a sok helyes eszméknek és újításoknak, mely a művelt nyugaton már régóta gazdag gyümölcsöket terem.

Antalffy lábjegyzete: Ez ismertetés megírásában, mint az Ázhár-mecsetegyetemnek 16 hónapon keresztül hallgatója, jó részben a magam tapasztalataira támaszkodtam. Felhasználtam ezenkívül sejk El-Ahmedinek a szövegben említett műve adatait és Pierre Arminjon „Universités Musulmanes d’ Égypte” című, a la Revue de Paris 1904. évfolyamában megjelent értekezését (297. és 587. lap).