Antalffy Endre – egy nagy hatású, de elfelejtett nyelvésztudós (III.)

Antalffy Endrén kívül – nyugodtan kijelenthetjük – nincs még egy olyan erdélyi magyar ember, akit a perzsa császár (sahinsah) két nép közti hídemberként mutat be! Már annál az egyszerű oknál fogva sem, hogy Iránból elkergették a császárt (sahinsahot), ezzel a művelt perzsa intellektuális réteg sorsát is megpecsételték, és hatalomra került egy fanatikus politikai osztály, a mai Iráni Iszlám Köztársaság irányítói. Akkor a világ nagyhatalma, az AEÁ tétlenül szemlélte az iráni iszlám forradalmat, azt gondolták, hogy az új hatalommal majd könnyebben lehet tárgyalni, és általuk könnyebben hozzá lehet jutni az olcsó olajhoz. Reza Pahlavi elkergetésével elindult az a folyamat, amely a mai migránsáradat és a terrorista állam csírája volt! Nem szeretnék politikai elemzésbe bonyolódni Antalffy Endre emlékére szánt írásommal, de az utókor feledékenységének vele kapcsolatos okozója is éppen politikai szerepvállalásában keresendő. Akarva-akaratlan belesodródott a politikai hatalmi harcokba, pedig alapjában nagy humanista és nyelvtudós volt. 1918-as szerepvállalását nagyon alapos tanulmányban elemezte Sebestyén Spielmann Mihály Antalffy Endre, avagy Marosvásárhely színeváltozása c. munkájában. Tény, hogy Antalffy Endre sokáig szerepelt a román VIII. és XII. osztályos történelemkönyvekben, mint aki üdvözölte a románoknak erdélyi bejövetelét. Ennek ellenére, amikor 1923 körül a román hatalom – hasonlóan a maihoz – rákos daganatnak tekintette a magyar közösséget, akkor kiagyalták, hogy minden állami iskolában csak románul szabad tanítani, sőt minden tanár, még a felekezeti iskolában tanítók is, tegyenek román nyelvből nyelvvizsgát. És láss igazi román mestermunkát: ezen a szűrő román nyelvvizsgán Antalffy Endrét, a 11 nyelvet beszélő nyelvtudóst megbuktatták! Azt az Antalffy Endrét, aki már akkor román irodalmi műfordító is volt. Ez tényleg akkora felháborodást okozott, hogy a magyar országgyűlés is napirendre tűzte ezt a cinikusságot. Antalffynak a román hatalomtól ez volt az első pofoncsapása, így fizette meg a román állam a lojalitást. Lehet, hogy nemzetközi nyomásra aztán csak engedtek a román bürokraták, mert később betették Antalffyt nyelvtanárnak a román állami főgimnáziumba, a Papiu Ilarian Gimnáziumba. Sőt Nicolae Iorga, amikor ellátogatott Marosvásárhelyre, elbeszélgetett Antalffyval, és mikor megtapasztalta, hogy egy nem akármilyen orientalista tudóssal áll szemben, megbízta és állami pénzzel kiutaztatta Konstantinápolyba, hogy ott a török középkori levéltárakban Antalffy feltárja az Óromániát megemlítő török levéltári forrásokat. Ezt Antalffy példaértékű alapossággal el is végezte, és láttuk, hogy még a perzsa sahinsah is kiemelte Antalffynak ez irányú kutatásait. Antalffy feltárta Evlija Cselebi Moldovában tett utazásainak leírását is (a magyarok ezt már 100 évvel korábban elvégezték Magyarországot és Erdélyt illetően). Annak ellenére, hogy Antalffy felbecsülhetetlen szolgálatot tett a román történelemtudomány számára (bár a román történelemkutatás sohasem értékelte az eredeti forrásközléseket), nem kapott egyetemi katedrát. Iorga is csak nyári egyetemekre hívta meg előadónak a Vălenii de Munte-i nyári egyetemre). Soha nem kapott egy tisztességes egyetemi tanárnak kijáró fizetést!

Antalffy legtermékenyebb műfordítói tevékenysége mégis ez időre esik. Dolgozott Benedek Elek lapjának, sok könyvkiadónak, és magyarországi felkérésre a Világirodalmi Lexikon számára megírta az egyiptomi és perzsa irodalom szócikkeit. És akkor eljött 1940, a 2. bécsi döntés, amikor Észak-Erdély visszakerült az anyaországhoz. Antalffy ekkor írta a következő rövid esszéjét:

CSERÉBEN2

 „Egy kis füzetet olvastam a napokban. Arról szólt, hogy mi mindent valósított meg feldaraboltsága óta Magyarország a lankadatlan nemzeti munka erejével. Amint olvastam e kis füzetet s bámultam a cselekvések ezer változatosságában egy célnak feszülő akaratot, mindvégig az az érzésem volt, hogy egy nagy hősköltemény anyaga torlódik össze előttem. Nemzetek életében rendkívüli idők és rendkívüli élmények mindig teremnek epikai anyagot – a magyar történelemből pláne kitelnék vagy tíz eposzra való –, csak a formába öntéssel marad legtöbbször adósunk az idő. Volt nekünk már ezer esztendővel ezelőtt is egy legszebb és legsajátosabb époszi anyagunk. Egyes részeit már fúrták-faragták, csiszolgatták míveskedő regősök. De mielőtt a részek egybeforrhattak volna, kristályos éleiket letördelte új viharok görgetege. A magyar néplélek nem alkothatott egy Kalevalát, mert nagy diadalok után sosem volt hosszú pihenése, se nagy sebek után tartós és teljes gyógyulása.

 Elolvastam a kis füzetet mely Erdélynek íródott és tűnődve kérdeztem magamban: Vajon mit ajánlhatna fel Erdély az ajándék küldőjének méltó cserében? Mitegyebet, mint a maga 22 esztendő küzdelmeinek époszát – mondaná valaki. De a mi küzdelmünk természetét más feltételek szabták meg, mint az anyaország erőkifejtéseit. Odaát az élet tevőleges harcát harcolták. Szegénységen keresztül meghódították egy kifosztott nemzet számára az államberendezkedés, gazdaság és műveltség legszebb vívmányait. Ott téglát téglára raktak, itt erővel aláásták legősibb intézményeink alapját. Mi csak álmodtuk azokat a modern intézményeket, miket Magyarországon egy szívós terv szolgálatában egy kiszabott időpontban készre ácsoltak. Mi csak lopva építhettük zúzott magyarságunk bástyáit, mint Nehemiás emberei építették hajdan Jeruzsálem falait: éjjel strázsáltunk, nappal gyúrtuk nyomorúságunk vályogját. 

Rongyokba takargattuk féltett klenódiumunkat: nyelvünket és szellemiségünk külön erdélyi ereklyéjét, amit mi ajánlhatunk az említett kis füzet valóságaiért cserében, félek, keveset számít országépítés nagy érdekekre néző pallérjainak szemében. Mi Erdély szellemi termésének legjavát ajánljuk. Nem tehetünk róla, ez a mi legnagyobb dicsekvésünk, írók, kiket csak akkor kezdtünk fennhangon ünnepelni, mikor már hallottuk nevük visszhangját a Királyhágón túlról. Ezek az írók az erdélyi írók egyéni különbözőségeikben is egy közös ihletnek voltak megszállottai. Itt Erdélyben megismétlődött a Septuaginta csodája3, mikor a jó Szentléleknek hála 70 örege egy szöveggel fordították le a Bibliát.” 

Ezzel az írással azt szeretném illusztrálni, Antalffy tudta, hogy mi csak Budapesttől várhatunk valami jót, és a magyarság iránytűje mindig Budapest felé kell mutasson. Persze Antalffy nem nézte tétlenül a fasizmus előretörését, már azért sem, mert zsidó nő volt a felesége. Felemelte a szavát a fasizmus ellen, és tekintélye teljes súlyával szembeszállt a zsidóellenes törvények elfogadásával. Aztán jött 1945, és Antalffyt alispánnak nevezték ki a Groza-kormány idején. De ez is elmúlt, és itt jött a második arculcsapása, nem kapott egyetemi katedrát még a Bolyai Egyetemen sem. Persze a marosvásárhelyi orvosi egyetemen is lehetett volna egy nyelvi lektorátus, ahová meghívják akár latin, francia, angol vagy német nyelvtanárnak! De ahogy mondani szokták, „a mór megtette a kötelességét, a mór mehet”. Izsák Márton volt az egyetlen, aki a már nyugdíjas öreg tudósnak felajánlotta, hogy az újonnan létesült művészeti líceumban tanítson művészettörténetet. Ez a munka volt az öreg tudós hattyúdala. Máshonnan senki sem tartott igényt polihisztori tudására. Sem Romániában, sem Magyarországon nem volt szükség a 14 nyelvet anyanyelvi szinten beszélő nemzetközi hírű orientalista tudósra, akit a törökök efendi jelzővel, volt teológiai osztálytársai püspöknek, a héber tudósok keresztény rabbinak neveztek.

(Folytatjuk)

 

IRODALOM: Sebestyén Spielmann Mihály: Antalffy Endre, avagy Marosvásárhely színeváltozása. 1918-1919 (in: Marosvásárhely történetéből. I. Mv. 1999, Mentor Kiadó)