Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2011-08-03 13:13:30
Szép emlékű falusi iskolás koromtól kezdve gondjaim voltak az idegen nyelvekkel. Családban és óvodában értettem meg utoljára minden felém szálló szót, ez volt az én nyugodt anyanyelvi korszakom. Még most is elmerengek néha azon, milyen jó is lehet egy eszkimónak, aki egész életében, hideg haláláig anyanyelvi korszakban él, mert neki nem kell egy idegen nyelvet megtanulnia ahhoz, hogy otthon érezze magát.
Életemben az első idegen nyelv az állam hivatalos nyelve volt. Nyolcévesen még nem értettem, miért kell nekem Pókában románul is tanulni, mikor a szomszédban lakó Margit néném – aki román családban született és ortodox templomba járt – tökéletesen beszél magyarul, és mi olyan jól megértjük egymást. Amióta tudok románul, már nem értjük meg olyan jól egymást.
Tizenéves koromig az iskolai román órákon kívül sehol sem szólaltam meg idegen nyelven. Elemi iskolás korom egyik évében Segesvárra vittek pionírtáborba, s a szükséges létszám betartásáért még édesapám kulákmúltját is elnézték. Segesvári táborban láttam először salakos sportpályát, és horzsoltam fel emlékezetesen térdemet. Az orvosi rendelőben rutinosan fordult felém egy fiatal asszisztensnő, és rám kérdezett: „te doare?” A hatvanöt banis, vonalas szószedetes füzetem összes lapjáról bemagolt román szó végigszaladt fejemben, de ezt a szót – te doare – sehol sem találtam. Toldalagi iskolatársam segített ki, aki nem az iskola padjaiban, hanem a vegyes lakosságú falu utcáján tanulta meg az állam hivatalos nyelvét. Fél évszázad elmúlta után is emlékszem az esetre, nem a térdem fájdalma kísér azóta, hanem a tudatlanság terhe.
Később oroszul tanítottak és tanultunk. Érdekes módon, valami belső ellenszenv volt bennünk – sajnos – e szép szláv nyelvvel szemben. Sajnálom, hogy nem Dosztojevszkij vagy Tolsztoj nyelveként ismertették meg velünk, hanem Lenin, Sztálin és Hruscsov neve, alakja jutott eszünkbe az orosz nyelv tanulásánál. Ezeket a téeszbe – kolhozba – kényszerített földműves szüleink is ismerték. Talán ezért sem haragudtak oly nagyon, ha rossz jegyet vittünk haza oroszból.
A német nyelvvel kapcsolatos sikereimről és kudarcaimról sokat mesélhetnék, most csak egy meghitten kedves epizódot mondok el. Teológiát tanuló peregrinusként érkeztem Göttingenbe egyéves ösztöndíjjal, majd nyelvvizsgára jelentkeztem azon az egyetemen, ahol egykor Kőrösi Csoma Sándor és Bolyai Farkas is készült a nagy útra, meg az életre. A nyelvvizsga első kérdése így hangzott: „Wo haben Sie Deutsch gelernt?” (hol tanult Ön németül?). A jól sikerült válasz így hangzott: édesapám almafája alatt. A háromtagú vizsgáztató személyzet hangosan felkacagott, majd az egyik hölgy a szemembe nézve így szólt: Ilyen rangú iskolából még sohasem érkezett hozzánk tanuló – felvesszük.
*
Nyárvégi szombat délután indultunk a Vajdahunyad melletti Rákosdra, ahol a vasárnapi istentisztelet keretében gyülekezeti házat avattak. Szombat délután még részt vettünk a hármasfalusi Gizella-szobor felavatásán, és az ünnepség után mentünk Dél-Erdély felé. Vajdahunyadra már késő este érkeztünk, a beállt sötétségben nehezen találtuk meg a Rákosd felé vezető utat, ami az egykori vasgyár udvarán vezetett át. A jó irány keresése közben vettük észre, hogy két, tíz év körüli, sötét bőrű fiúcska áll az út mellett. Hozzájuk érve, lehúztam a kocsi ablakát, és románul kérdeztem: „ez az út megy Rákosdra?” Marosszéki román akcentusomból, a rosszul kimondott falunévből, gyakorlatlan, nyelvhibás kérdésemből azonnal felismerte az indiai eredetű, barna fiú: nem vagyok tősgyökeres dél-erdélyi román, a sötétben elegánsabb márkájú autónak nézte a piros félteher Daciát, és teljes nyugalommal szólt be a lehúzott ablakon: „do you speak English?”
Meglepődve bámultam a sötétben az EU felé induló nemzetiségi gyerekre: manapság angoltudás nélkül már a dél-erdélyi Vajdahunyad és Rákosd közötti útelágazásnál sem lehet érvényesülni.