Pillangó a homlokomon

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Székely-Benczédi Endre költővel

– Mikor és hol jelent meg első versed?

– 1968-ban a marosvásárhelyi Vörös Zászló című megyei lap Figyelő mellékletében. Akkor, ha jól tudom, Szőcs Kálmán szerkesztette az irodalmi rovatot. Meglepő volt, mert én sohasem adtam le a verset, azt hiszem, Kicsi Antal tanár úrtól került a laphoz. Abban az évben voltam elsőéves a marosvásárhelyi tanárképző főiskolán, matematika szakon. A vers címe Őszvivő vizek. 

– Máshol közöltek-e a verseidből?

– Az Ifjúmunkásban Lázár László. Az Utunkhoz csak egyszer küldtem, mert féltem, ha nem hozzák le, kapok egy nagy letolást a Levélváltás rovatban. K. Jakab Antal értékelte a verseket; rettentő borotvaéles humorral válaszolt a kezdőknek... 

– De nemsokára lemondtál a versírásról. Miért?

– Induljunk egy kicsit távolabbról. 1971-ben végeztem el a főiskolát, s kihelyeztek matematikatanárnak Csíkfalvára. Feleségem, Éva akkor már egy éve a közeli Jobbágytelkén tanított. Aztán jött a hat hónapi katonaság Bákóban, s mikor hazakerültem, felruháztak mindenféle pluszfeladattal. Én voltam Csíkfalva község helyettes KISZ-titkára és a „rongyos gárda” (értsd: a hazafias önkéntes gárda) parancsnoka. Azért rongyos, mert nem volt egyenruhánk, de nekem, mint parancsnoknak, volt. Egy alkalommal Jobbágyfalván készültünk KISZ-gyűlésre, kijött a megyei szervezet propagandistája, s amíg várakoztunk, elsütöttünk egy-két viccet. Többek közt azt is, hogy mi volt a kommunizmus előtt? Azt kellett volna mondanunk, hogy szocializmus, de ehelyett én azt mondtam, hogy volt kenyér, olaj, cukor stb. Másnap reggel behívatták az egyik KISZ-tagot, aki jelen volt, a nyárádszeredai rendőrségre. Ott várta a szekus, és be kellett számolnia a gyűlés menetéről. Ahogy érkezett haza, biciklivel, egyenesen hozzám jött, s jelezte: készüljek fel, mert biztosan hívatnak. Elmesélte, miről faggatták. Nemsokára én is megkaptam az értesítést, hogy másnap jelentkezzem Nyárádszeredában, az őrsön, a katonakönyvemmel. Előttük a dossziém; láttam, hogy kezd vastagodni... Mindenről kérdeztek, s én feleltem. Elengedtek, de nemsokára hívattak a jobbágyfalvi őrsre, ahol le kellett írjam, hogy átadom verseimet és kézirataimat a helyi milícia rendőrbiztosának. Fiatal fiú volt, azonnal jött velem, nem hagyott magamra, ott állt, amíg kivettem a fiókomból a verseket, mindet kézzel írtam; ha le voltak tisztázva, ha nem. Szerencsémre, a nagy rendetlenségben sok versem másutt hevert szanaszét, s azok megmaradtak. A rendőr betette a táskájába a lapokat, meg se számoltuk, hány van, s elvitte. 

– Ekkor döntöttél úgy, hogy nem írsz több verset?

– Igen. De éreztem, hogy tovább figyelnek, nem elégedtek meg azzal, hogy elvitték a kéziratokat. Sőt, egy alkalommal újból behívattak a rendőrségre, s kérték, legyek figyelmes, ki mit beszél, s tegyek jelentést nekik időnként Szovátán…

– Mit válaszoltál?

– Azt mondtam, hogy ezt nem tehetem, nem foglalkozom ilyesmivel, mert én tanár vagyok, az méltatlan hozzám. Látták, hogy nem akarok besúgó lenni, s akkor kerek-perec kijelentettek két dolgot: ne kérjek soha útlevelet, mert nem kapok; és írógépvásárlási engedélyt sem, mert azt sem kapok. Tudod, régebb, akinek volt írógépe, be kellett jelentenie, szövegpróbát kellett leadni a helyi rendőrségre.

– Az elkobzott kéziratokat később visszaadták?

– Nem, de nem is kértem.

– Mikor kezdtél újból verset írni?

– Tizenkét év után, 1985 elején. És pont abban az évben, tavasz felé, kijött Hajdu Győző Székely Jánossal Csíkfalvára, az iskolába (akkor a feleségem volt az iskolaigazgató), hogy szorgalmazzák az előfizetést az Igaz Szóra. A feleségem itthon volt, hát kijöttek a házhoz, akkor ismerkedtem meg Székely Jánossal és Hajduval. Elvittek néhány verset, amelyekből később, 1986-tól folyamatosan közöltek. Még a forradalmi számban, ’89 végén is volt egy. 

– És ekkor következett még egy 12 éves szünet, mert újból nem találkozunk a neveddel 2004-ig.

– Valóban, 2004-ben kezdtem újból írni, s ha jól emlékszem, akkoriban alakult a Súrlott Grádics irodalmi kör, amelynek Bölöni Domokos volt az ötletgazdája, kivitelezője. Már az első ülésre, amelyet az RMDSZ marosvásárhelyi városi szervezetének Dózsa György úti székházában tartottak 2005. január 24-én, meghívott. Ott volt Nagy Pál, Nagy Miklós Kund, számos jeles személy, és jött a városból a hallgatóság. Akkor a Népújság Múzsa és Stipendium mellékleteiben jelentek meg a verseim.

– Első versesköteted 2007-ben jelent meg, Kökényvár a senki földjén címmel. Hogyan fogadták az olvasók?

– A Mentornál pályáztam, kiadták két lektornak, de ők nem javasolták kiadásra. Így kerültem Bölöni Domokoshoz, aki vállalta, hogy megszerkeszti és gondozza a szöveget. Végül a Szucher Ervin vezette Juventusnál adtam ki, saját költségemen. Sokfelé voltunk találkozón, kedvezően fogadták. 

– Szerinted milyen a jó vers?

– A versnek kell hogy legyen saját ritmusa. Ha ezt „elkapja” az olvasó, a szerző szándéka szerint, és megérzi a leírt sorok közötti „másik” gondolatot is, a vers elérte a célját. Csak úgy írok verset, ahogy nekem tetszik.

– Egy helyütt azt írtad, hogy nem tudsz úszni, amit kétlek, hisz a küküllőmentiek, a nyárádmentiek általában tudnak úszni… 

– Ez képletes! Eleinte Kicsi Antal és Oláh Tibor volt a mentorom. Azután Székely János volt a biztatóm, hozzá jártam be a szerkesztőségbe, sokat beszélgettünk. Egyszer, amikor bent voltam Székely Jánosnál, hívatott Hajdu Győző a főszerkesztői irodába. Azt mondta: ne siránkozzak annyit… 

– Vajon mire gondolt H. Gy.?

– Nyilván a verseimre, mert én kényes dolgokról nem szoktam beszélni a szerkesztőségben. Tudtam, hogy mindent lehallgatnak. Ahogy utólag hallottam, a szekuritátéra elvitt verseimet is ő nézte át, hogy van-e bennük haza- meg nemzetellenes utalás vagy áthallás. Ezt a helyi tanácsnál említette valaki. 

– Visszatérve a kérdéshez, mit akartál mondani azzal, hogy nem tudsz úszni?

– Azt, hogy én nagyon irigyeltem a Forrás-sorozatban megjelent szerzőket. Lehet, hogy azt jelenti ez tudat alatt: nem tudok érvényesülni… Nagyon szerettem Farkas Árpádot és még jó néhány költőt. Az ő verseire építettem egy összeállítást Csíkfalván, amit aztán számon is kért a körzeti szekus tiszt. De csodálatos volt, amikor szavalták: „Orra bukva az avaron”… Egyik jobbágytelki fiú szavalta nagy átéléssel, sikerrel. 

– Olyan sok versed volt, nem próbálkoztál a Kriterionnál?

– De igen! 1989-ben összeállítottam egy kötetre valót, amit Bandi bátyámmal (Kusztos Endre grafikusművész-szel, sz. m.) elvittem Kolozsvárra, a Kriterionhoz, működött ott egy fiókszerkesztőség. Ez volt az első próbálkozásom. Nem tudom, ki vette át… 1990-ben kaptam egy kedves levelet és a leadott kéziratot, hogy ne haragudjak, nagyon sok a tartozásuk, temérdek a kiadnivaló, nem tudják vállalni a kötetet. 

– Tavaly jelent meg gyermekversköteted, Szívmeleg ujjak arcomon címmel. Mi késztetett arra, hogy gyermekverseket írj?

– Amikor ezek a versek születtek, az unokáim kicsik voltak. Hallottam szüleiktől a csínytevéseikről, s ez volt a kiindulópont. Amikor gyermekverset ír az ember, persze a saját gyermekkora is benne van. 

– Mesélj magadról!

– 1949. február 2-án születtem Hármasfaluban, Csokfalván. Abban a házban születtem, amely a Kusztos Bandi bácsié volt (ő Makfalván volt anyakönyvezve). Közeli rokonok voltunk: Bandi bátyám édesanyja az én nagymamámnak volt a nővére. De születésem után egy esztendővel elköltöztünk Gyulakutára, majd később Makfalvára. Onnan gyakran gyalogoltam le Csokfalvára Vilma nénémhez, Kusztos Bandi bátyám édesanyjához... Szerettem a padláson bóklászni…

– Mi érdekelt a padlások világában?

– Minden. A csavaroktól a gramofonig minden. Nekem ezek kincsek voltak. Bandi bátyám gyakran járt fel hozzánk Makfalvára, s lehettem olyan 8–10 éves, amikor lefestett. A festményt nem fejezte be, most is őrzöm, itt van a lakásunkban. Úgy gondolom, hogy ő akkor egyetemista lehetett. Szüleim mindketten a lengyárban dolgoztak, de innen is el kellett költözzünk.

– Hová?

– Nyárádkarácsonra, ahol üresedés volt a helyi boltban, s mindkettőjüknek állást ígértek. Ez 1962-ben volt, aztán szüleim később ott is hunytak el. 1963-ban beírattak a szovátai középiskolába, bentlakó voltam. 

– Hogyan emlékszel középiskolás éveidre?

– Kedvenc tanáraim Fekete Árpád, Hadnagy Ferenc és Werner Hugó voltak. Verset a középiskolában, szilencium idején kezdtem írni.

– Megmutattad első próbálkozásaidat Werner Hugó tanár úrnak, a kitűnő magyartanárnak?

– Igen, kedvelte, biztatott. 

– Kissé furcsa: kiderül a tehetséged, verseket írsz, értékel a magyartanárod, s te mégis a matematika szakot választod… Miért?

– Azért írtam verset, mert untam a szilenciumot, s közben szerelmes voltam… A matek volt az egyetlen tantárgy, amit nem kellett tanulnom, mert értettem. Eleinte Udvarhelyre készültem a tanítóképző főiskolára, viszont abban az évben nem volt oda felvételi. Tudtam, hogy Kolozsváron nem bírom meg az ötéves magyartanárit, de azzal is tisztában voltam, hogy van harminc hely a vásárhelyi tanárképző főiskolán, matematika szakon, magyar tagozaton.

– Első próbálkozásra bejutottál?

– Nem. Fél évig helyettes tanárként tanítottam matematikát Káposztásszentmiklóson. A következő évben, 1968-ban bejutottam, és ’71-ben végeztem. 

– Említetted, hogy azokban az években indult az Aranka György irodalmi kör. Hogyan emlékszel a kör tevékenységére?

– Ott olvasott fel Mózes Attila, Györffi Kálmán és még sokan mások. Volt úgy, hogy az én szövegemet valamelyik színésznövendék olvasta fel, mert rettentő rossz volt a dikcióm. Meghívást kaptunk Kolozsvárra, a Gaál Gábor irodalmi körhöz, s Mózes Attilát meg engem jelöltek felolvasni. Kicsi Antal tanár úrral utaztunk vonattal, összesen vagy négyen. Velünk volt egy Bartha nevű újságíró is. A vonat folyosóján beszélgettem Mózes Attilával, amikor odajött két rendőr, s kérte a személyit. Odaadtuk, de nem akarták visszaadni, azt mondták, nyiratkozzunk meg, és majd akkor Kolozsváron visszakapjuk a személyit. Mikor elmondtuk a fülkében, mi történt, Bartha megkereste a két rendőrt, igazolta magát, hogy ő újságíró, s addig nem nyugodott, amíg vissza nem adták a személyi iratokat. 

– Hogy fogadtak Kolozsváron?

– Jó volt a találkozó, ők is felolvastak, mi is, aztán elmentünk egy közeli pincébe, ahol jól éreztük magunkat. Azon éjjel vissza is utaztunk. Az Aranka György körnek volt egy pályázata, azon is részt vettem. Verskategóriában nem adtak ki első díjat, de Nászta Katalin színésznövendékkel második díjat kaptunk, megosztva. A prózában Mózes Attilát és Györffi Kálmánt díjazták. 

– Mikor ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Éva szintén a Pedagógiai Főiskolára járt, de egy évvel korábban jutott be a román–magyar szakra. Ő Gagyból származik, lakott Máréfalván is. Székelyudvarhelyen tanult az akkori Dr. Petru Groza líceumban, ami most a Tamási Áron nevét viseli. Évfolyamelsőként végzett a főiskolán. Maros megyében két hely volt magyar tannyelvű iskolában: Feketén, Bánd mellett, azt választotta Barabás László az ötéves egyetemmel, és Jobbágytelkén. Oda került Éva. 

– Mesélj még a családról.

– Három fiúgyermekünk van; Lászó itthon lakik, az ő lánya Kinga, aki 15 éves, és társszerzőm. Nagyon szépen rajzol, ő készítette a rajzokat a Szívmeleg ujjak arcomon c. gyermekverskötethez. A marosvásárhelyi Művészetiben tanul képzőművészetet. Öccse, Hunor negyedik osztályos, nagyon kedves gyermek! Középső gyerekünk, Attila, a vásárhelyi faipari középiskolában tanult. Aztán a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen végzett. Neves bútortervező és bútorgyártó, Kolozsváron laknak. Két aranyos gyerekük van: Botond és Gellért, mindketten a kiváló János Zsigmond Unitárius Kollégium tanulói. Kisebbik fiunk informatikát végzett a Petru Maior egyetemen, aztán elvégzett még egy matek-info szakot, az egyetemen rendszergazda lett, majd Magyarországra ment, Budapestre, az indiai tulajdonú TATA Consulting céghez, aztán átment a Telekomhoz.

– Kedves Endre, lassan elérkeztünk beszélgetésünk végéhez. Mivel foglalkozol jelenleg?

– Időnként írogatok, de a látásom javíthatatlanul megromlott. Szerkesztés alatt van válogatott verseimet tartalmazó új könyvem anyaga. Szeretném, ha még ezen a tavaszon megjelenne. Munkacíme: Begyűjteném szavaidat...

– Gondoltál-e arra, hogy megírod az emlékeidet?

– Nem, nem szeretnék memoárkötetet. Valahányszor átadom Bölöni Domokosnak a szerkesztésre váró anyagot, úgy érzem, hogy megkönnyebbülök. Átadom neki a terhet. 

– Gyermekkönyved nyitóversében olvassuk: „Szívmeleg ujjak kutatnak arcomon sáncokat./ Szétsimít néhányat a szem/ alatt, s én pillangót/ szeretnék varázsolni a homlokomra”… Kedves Endre, sikerült! Ajándékozzanak neked a múzsák jó kedélyt, csillapíthatatlan alkotóerőt és ihletett órákat az újabb versekhez, kötetekhez.