Amire a déli harangszó emlékeztet

Hétfőn volt a nándorfehérvári diadal emléknapja

1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar, szerb és más harcosokkal is kiegészült seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. Mindmáig ennek a hadi sikernek állít emléket a déli harangszó. A győzelem 555. évfordulója alkalmából a magyar Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította. Idén, a magyar hadtörténet egyik legnagyobb győzelmének 563. évfordulóján, a magyar és a szerb államelnökök közösen leplezték le a törökverő hadvezér, Hunyadi János szobrát.

A csata előzményei

A 13. század végén megszilárduló oszmán, török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, de az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől már a Magyar Királyságot is közvetlenül fenyegette.

Az ambiciózus II. Mehmed 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára, és uralkodása második évében Konstantinápoly elfoglalásával adott tanúbizonyságot hódító szándékairól. A Bizánci Birodalom egykori központjának, a tengerszorosokat védő több százezres metropolisznak az elfoglalása után a keresztény Európán páni félelem lett úrrá. Ezt nem csak a hadsereg szervezésében és a nagyobb tűzerőben rejlő oszmán hadi fölény indokolta, hanem a keresztény Európa széttagoltsága, gyengesége is. A bizánci hódítás utáni esztendőben, 1454-ben a török szultán hadai meghódították Szerbiát is. Magyarország az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságában számíthatott rá, hogy a szultán következő hadjárata ellene irányul. Bizánc meghódítója állítólag kijelentette, hogy következő háborúja során reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani.

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadi sikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, s minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi a főnemesség támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, s 1453-ban, Bizánc elestének évében lemondott a kormányzóságról.

A növekvő török veszély hatására V. Miklós pápa már röviddel Bizánc elfoglalása után, 1453 szeptemberében általános keresztes hadjáratot hirdetett, azonban igyekezete nem járt eredménnyel. 1455 áprilisában Alfonso Borgia volt valenciai püspök személyében, III. Kallixtusz néven az oszmán veszélyt igazán átérző főpap került a pápai székbe. Az új pápa május 15-én új keresztes bullát adott ki, és hatékonynak tűnő intézkedéseket tett, hogy a keresztes hadjárat terve ezúttal meg is valósulhasson. Leállíttatta a vatikáni építkezéseket, intézkedett az egyházi javadalmakat megadóztató „török tized” begyűjtéséről, önkéntes keresztes had szervezésére legátusokat nevezett ki Európa országaiban, és tárgyalásokba kezdett a földrész nyugati felének szinte minden jelentős uralkodójával. A török elleni küzdelem érdekében látszólag megmozdult minden európai állam, az ígért segítségből azonban csak nagyon kevés valósult meg. A pápa 1456 tavaszán már tisztában volt azzal, hogy a nyugati uralkodóktól nem remélhet komoly segítséget, ugyanakkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről. Az egyházfő kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva adta ki 1456. június 29-én, a csata előestéjén Bulla orationum imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát eredetileg nem a diadalt, hanem a végveszélyt hirdette. Keresztes had csak jóval a csata után érkezett Magyarországra, de az már nem indult meg a török ellen.

A pápa törekvései még Budán is eredménytelenek maradtak, a Hunyadi és a király pártja közötti ellentétek miatt az 1456. áprilisi országgyűlés is érdemi döntés nélkül ért véget. Így a csata előestéjén Szilágyi Mihály nándorfehérvári várkapitány és sógora, Hunyadi saját költségen kellett szembenézzen a várható török támadással. Szilágyi körülbelül 7000 főnyi várőrséget toborzott, a Szegeden táborozó Hunyadi pedig hivatali és magánbirtokai erőforrásait felhasználva ehhez újabb 12.000 katonát tudott hozzátenni. Ezenkívül Kórógyi János macsói bán csekély katonaságára lehetett számítani. A keresztes hadjárat hírére az európai országokból seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János magyar földön szervezett mintegy 30 ezer fős, kétes harcértékű, de kulcsfontosságúnak bizonyuló keresztes sereget. 

Ezzel szemben II. Mehmed 1455 és 1456 telét teljes egészében a hadi előkészületeknek szentelte. A Konstantinápoly bevételénél tapasztaltak alapján különös gondja volt a tüzérség felszerelésére, egész Európából toborozta az ágyúöntéshez, a lövegek kezeléséhez értő szakembereket, és közel háromszáz löveget készíttetett fel a hadjáratra. Ezek a szakemberek részt vettek a hadjáratban is, tehát a török hadsereg legerősebb fegyvernemének számító tüzérsége túlnyomó része nem a törökök közül került ki, hanem Európa különböző keresztény országaiból. A török had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, ezt a számot a 20. század közepéig átvették a történetírók is. Az újabb kutatások nyomán ma elfogadott legvalószínűbb becslés szerint a Nándorfehérvár ellen támadó török csapatok mintegy 40.000 fős reguláris és 30.000 fős irreguláris erőből álltak. A magyar és egyéb keresztes csapatok tehát óvatos becslések szerint is több mint kétszeres török túlerővel álltak szemben.

Nándorfehérvár kulcsszerepe nem csak a török szultánnak tulajdonított kijelentésből, sokkal inkább földrajzi helyzetéből és a kor hadviselési szokásaiból adódott. Amennyiben a török szultán Magyarország ellen nagyobb szabású hadműveletet tervezett, mindenképpen el kellett vonulnia Nándorfehérvár közelében. A korabeli hadseregek felvonulásakor a legnagyobb problémát az ivóvízellátás jelentette, ezért a seregek igyekeztek valamilyen folyóvíz közelében maradni. Hasonlóan fontos tényező volt még, hogy a támadó hadsereg ellátásához szükséges élelem- és hadianyag-utánpótlás is legkönnyebben vízi úton volt lebonyolítható a korabeli közlekedési viszonyok mellett. Egy Magyarország felé támadó, nagyszámú embert és állatot felvonultató török hadsereg számára ezért szinte csak a Duna irányában történő támadás jöhetett szóba. A várat megkerülni sem lehetett, mert egyrészt ezzel a török hadsereg elesett volna a vízi szállítás lehetőségétől, másrészt a várba beszállásolható többezres védősereg állandó fenyegetést jelentett volna a török csapatok hátában, azok legfőbb utánpótlási vonalára.

Az ostrom

A vár a korabeli várépítési technikának megfelelően épült, és ez okozta sebezhetőségét is. Akkoriban még csak kifejlődőben volt a komoly rombolóerejű ostromtüzérség, ezért a várak falait még viszonylag vékonyra és magasra építették. A magas falak kellően erős ágyúzás hatására könnyen leomolhattak. A várvédők helyzetét éppen az tette kilátástalanná, hogy a török hadsereg a kor egyik legmodernebb és legnagyobb tüzérségével volt felszerelve. A török had július elején érte el Nándorfehérvárt, a vár ostroma július 4-én kezdődött. A szultán a Konstantinápolynál szerzett tapasztalatok nyomán a várvívás első napjaiban mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól. A védőket kiéheztetéssel, az utánpótlás bejuttatását megakadályozó teljes ostromzárral kívánta gyengíteni, másrészt tüzérségével a falakat próbálta annyira lerombolni, hogy az utolsó roham már szinte nyílt terepen folyhasson. A török szárazföldi csapatok csak a Duna és a Száva összefolyásának vár előtti részét szállták meg, és a török hajóhad parancsnoka, Baltoglu admirális parancsot kapott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelkezésére álló kétszáz hajót összeláncoltatta, és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta.

Az ostrom első szakaszában a védőknek nem voltak veszteségeik, de a megnövelt létszámú védősereg élelme fogytán volt. Hunyadi, bár az ostrom kezdete óta nem volt kapcsolata a várral, tudta ezt, ezért, ha nem akarta az erősséget elveszteni, támadnia kellett.

Győzelem a Dunán

Baltoglu admirális hajózára miatt Hunyadi és Kapisztrán serege nem tudta befolyásolni az ostrom menetét. Addig, amíg a törökök uralták a Duna Zimonyon túli szakaszát, a várba nem juthatott be erősítés, és – mivel a magyar és a török sereget a Száva választotta el egymástól – Hunyadi az ostromló török sereget sem tudta megtámadni. A magyar felmentő sereg első feladata így a dunai hajózár áttörése volt. Ebben a kezére játszott, hogy a törökök előnytelenül osztották el csapataikat. Bár lett volna rá erejük, nem szállták meg sem a Duna, sem a Száva várral szembeni bal partját. A török hajóhad így a szárazföldi csapatoktól szükség esetén nem kaphatott segítséget. Baltoglu a rendelkezésére álló összes török hajót felhasználta a Duna lezárásához, így a nándorfehérvári kikötőben lévő mint-egy negyven magyar naszád szabadon mozoghatott, és akár hátba is támadhatta a török hajózárat. Előnyt jelentett a vízen támadó magyar csapatok számára az is, hogy a Duna folyásának irányában támadhattak, míg a török hajóknak a helyben maradáshoz is erőt kellett kifejteniük, illetve, ha leláncolták őket, elvesztették a manőverezés lehetőségét.

Hunyadi csak egy nagyobb és negyven kisebb hajóval rendelkezett, de a környék szerb hajósaitól még több mint száz kisebb dereglyét szerzett, ám a magyar hajóhad így is jelentős minőségi hátrányban maradt a törökkel szemben. A támadás július 14-én reggel indult. A magyar flottát a folyó mindkét oldalán szárazföldi csapatok kísérték. A roham nem járt sikerrel, a magyar hajók nem tudták átszakítani a török hajózárat. Mindkét oldalon nagy veszteséggel járó állóharc kezdődött. A többórás harcot az döntötte el, hogy a várat védő Szilágyi Mihály a negyven naszádot válogatott rác harcosaival útnak indította a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már kétoldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénybe kerültek, és nagyobb mozgásszabadsággal is rendelkeztek. Hosszú küzdelem után a dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték, megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt.

Török roham

A vízi út megtisztítása után Hunyadi élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. A török sereg a dunai vereség után is jelentős erőfölényben maradt. A tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat, és az ilyen terepen ez a túlerő könnyen érvényesíthető volt. A szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra.

Hunyadi az utolsó pillanatban még négyezer pihent keresztest berendelt a várba, így a védők létszáma húszezer fölé emelkedett. A védők a nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva kénytelenek voltak feladni a várost. Éjfél után a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, és a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. Dugovics Titusz, Hunyadi János veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. (Történelmileg vélhetően több katona alakja testesül meg a fiktív Dugovics alakjában.) A hajnali derengésben messziről látszó jelenet lelkesítően hatott a védőkre, a törököket viszont megzavarta. Hunyadi már előzőleg friss erőket kért a keresztes táborból, és mikor az erősítés megjelent a törökök hátában, lovasságával rácsapott a vár belső udvarán harcoló janicsárokra. Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a városból. A védők ügye ennek ellenére reménytelennek látszott, mert veszteségeiket már csak alacsony harcértékű keresztesekkel tudták pótolni, míg a szultánnak még bőséges ereje maradt egy ismételt támadásra.

A diadal és utóélete

Az előző napi roham nyomán mindkét küzdő fél súlyos veszteségeket szenvedett, és egyaránt várakozó álláspontra helyezkedtek. A török pasák azt tanácsolták a szultánnak, hogy vonuljon vissza. II. Mehmed azonban pihenőt rendelt el, a döntést attól tette függővé, hogy mit tesznek a magyarok. Hunyadi a győzelem után sem érezte seregét elég erősnek, hogy megtámadja a szultán táborát, ezért szigorúan megtiltotta katonáinak, hogy engedély nélkül rácsapjanak a törökre. A keresztény sereg vezetése azonban nem volt egységes, a keresztesek kizárólag Kapisztrán Jánostól voltak hajlandóak parancsot elfogadni. A keresztesek nem engedelmeskedtek Hunyadi parancsának, és önálló akcióba kezdtek. Több keresztes íjász a vár előtt, Kapisztrán túlparti táborának szeme láttára felkapaszkodott egy dombra, és nyilazni kezdett az ellenségre. Példájukat egyre többen követték, a török csapatok pedig lassan hadrendbe álltak, hogy szétverjék a támadókat. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért hamarosan csónakba szállt, ám kísérlete fordított eredményt ért el: katonái úgy vélték, a szerzetes rohamra buzdítja őket, ezért hamarosan követték példáját, és átúsztak-eveztek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel. A keresztesek vállalkozása könnyen végzetessé válhatott volna, a szultán a ruméliai lovasságot vetette be a támadók ellen, az elvágta őket a vártól, és a gyengén felszerelt had módszeres megsemmisítésébe kezdett. 

II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát, és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat. A tüzéreknek még arra sem maradt idejük, hogy az ágyúkat használhatatlanná tegyék, így a magyarok hátulról lőni kezdték a Száva felé rohamozó török lovasságot.

Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból, és csatlakozott a harcolókhoz. Mindezek a váratlan fejlemények megmagyarázhatatlan félelmet és bénultságot keltettek a törökökben, akik végül menekülni kezdtek, a kereszteseknek pedig sikerült elfoglalniuk az ellenség táborát. 

Mehmed az 5000 janicsárból álló szultáni testőrség bevetésével megpróbálta megfékezni a török hadon eluralkodó pánikot, és többször is megkísérelte ágyúi visszafoglalását, de nem járt sikerrel, mert azok éppen az ő parancsára jól megerősített állásokban voltak. A szultán személyesen is belevetette magát a küzdelembe, de egy, a combjába fúródó nyílvesszőtől elvesztette az eszméletét. A török sereg ezután, a szultánt mentve, kénytelen volt teljes felszerelését hátrahagyva menekülni, és csak 4000 partőrző szpáhi beavatkozása mentette meg őket a teljes megsemmisüléstől.

Mehmed a súlyos vereséget követően még aznap este döntött a visszavonulásról, és a világ akkori legerősebb seregével vesztesként távozott a csatatérről. A nándorfehérvári vereség hatalmas traumát okozott az oszmánoknak. A szultánok sokáig rettegve emlegették a nagy törökverő nevét, és egészen az 1521. évig nem terveztek komolyabb hadjáratot Magyarország ellen.

Hunyadi a győzelem után nem üldözte a török sereget, de azonnal egy újabb törökellenes hadjárat tervezésébe kezdett. A hadjárat megindítására nem maradt ideje, pestisjárványban augusztus 11-én elhunyt. Október 23-án Kapisztrán János is meghalt a járványban. A siker két ösztönzőjének halála után, bár késve, összegyűlt ugyan egy keresztes sereg, de a nándorfehérvári győzelem kihasználatlan maradt, ennek ellenére minden előzetes várakozást felülmúló haditettnek, a független Magyar Királyság egyik legnagyobb katonai sikerének bizonyult a hódító Oszmán Birodalommal szemben.

A győzelem híre sok európai városba röviddel a déli harangozást elrendelő – Cum hiis superioribus annis kezdetű – pápai bulla kihirdetése után érkezett, de volt olyan város is, ahol a diadal híre megelőzte a pápa levelét, és a győzelem hírére már megkongatták a harangokat, de a pápa bulláját még ki sem hirdették. Így történt, hogy a déli harangszót sokan kezdettől fogva a nándorfehérvári diadallal kapcsolták össze. Maga a pápa is érezte az összefüggést, módosított a kiadott bullán. A keresztény diadal hírül vételének első évfordulóján, 1457. augusztus 6-án III. Kallixtusz pápa elrendelte, hogy ez a nap az Úr színeváltozásának napjaként az egész keresztény világban ünnep legyen, amit azóta is augusztus 6-án tartanak a római katolikus egyházban. Így változott át az eredetileg könyörgésre felszólító déli harangszó a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás harangszavává. 

(Összeállításunkhoz az MTVA sajtóadatbankjának háttéranyagát és a nándorfehérvári diadal Wikipédia-oldalát használtuk forrásként.)

A magyar és a szerb államfő jelenlétében felavatták Hunyadi János zimonyi szobrát

Hunyadi János egész életét a haza védelmére és az oszmán hadak kiűzésére tette fel, az általa vezetett nándorfehérvári diadalt követően a béke és az újjáépítés korszaka következhetett – hangsúlyozta Áder János köztársasági elnök hétfőn a Belgrádhoz tartozó Zimonyban, ahol szerb hivatali kollégájával, Aleksandar Vuciccsal együtt vett részt Hunyadi János szobrának felavatásán.

Áder János felhívta a figyelmet arra, hogy Hunyadi János zimonyi szobra felett két jelképes tárgy látható. „A kereszt a legendás hadvezér Európa védelméért hozott áldozatát, a harang az európai összefogást és a Hunyadi vezetésével aratott diadalt hirdeti” – emelte ki. A törökök tetteit látva Hunyadi János leghőbb vágya a törökök kikergetése Európából, Szerbia, valamint a Balkán területének felszabadítása volt – húzta alá. Rámutatott, hogy 1456 nyarán, amikor a veszély Nándorfehérvár felé közeledett, Hunyadi hajóhaddal érkezett a Duna zimonyi szakaszára, ahová a most felavatott szobra tekint. „Jött, hogy szétzúzza a török hadiflotta gályáit. Dereglyéit szerb sajkások segítették. Magyarok és szerbek e csata megnyerésével utat nyitottak a szorongatott Nándorfehérvárhoz” – hangsúlyozta a magyar államfő. Hozzátette, hogy a történelmi győzelem után a törökök 65 éven át meg sem kísérelték Nándorfehérvár ostromát, ez pedig katonák ezreinek és Hunyadi Jánosnak volt köszönhető, akik életüket adták a vár védelméért. Áder János aláhúzta, hogy „a minden délben megkonduló – először csak könyörgésre felszólító, majd a győzelemért hálát adó – harangok immáron 563 éve emlékeztetnek minden európait Hunyadi János és Nándorfehérvár védőinek bátorságára, hősiességére, áldozatvállalására, hitére”. A magyar köztársasági elnök végül azzal zárta szavait, hogy „Hunyadi János, Kapisztrán János, Szilágyi Mihály és minden nándorfehérvári hős emléke mindörökre legyen áldott”.

Aleksandar Vucic szerb államfő felszólalásában úgy fogalmazott, nagyobb megtiszteltetés nem is érhetne egy hadvezért, mint hogy több nemzet is magáénak vallja, mint ahogy Hunyadi Jánost magukénak vallják a szerbek és a magyarok is. Mint mondta: a törökverő mindannyiunk szabadságáért harcolt, ő volt a középkor legnagyobb hadvezére. Aleksandar Vucic kiemelte, Hunyadi János vágya mára teljesült, a szerbek és magyarok együtt, közös célokért, közös érdekekért harcolnak. „Számunkra ma az a fontos, hogy a nemzetek tisztelik és segítik egymást. Boldog vagyok, amikor együtt látom lengeni a szerb és a magyar zászlót, mindkettő a miénk, és ez mindig is így lesz” – húzta alá a szerb elnök. Emlékeztetett arra, hogy a két ország vezetésének köszönhetően néhány év alatt sikerült a viszonylag rossz viszonyból soha nem tapasztalt jó kapcsolatot kiépíteni. Mindezért háláját fejezte ki Áder János államfőnek, Orbán Viktor miniszterelnöknek és Pásztor Istvánnak, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének, aki segített hidat képezni a szerbek és a magyarok között. „Éljen Szerbia és Magyarország barátsága” – húzta még alá Aleksandar Vucic.

Annak ötlete, hogy a szerb fővárosban szobrot állítsanak Hunyadi Jánosnak, 2013-ban merült fel. Az emlékműállítást a Professzorok Batthyány Köre kezdeményezte, és a Külgazdasági és Külügyminisztérium, valamint a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. támogatásával valósult meg. Hunyadi János egész alakos bronzszobra Madarassy István Kossuth-díjas szobrászművész koncepciója alapján készült el. Az emlékmű megközelítőleg 40 millió forintba került. A jövőben a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács, valamint Belgrád város önkormányzata közösen gondozza az emlékművet.

Hunyadi János egyik kezében kard, a másikban pajzs van, ami egyszerre jelképezi a támadást és a védekezést, az emlékművön emellett megjelenik a kereszt és a harang, az áldozathozatal, az összefogás és a diadal jelképeként. A talapzaton magyar és szerb nyelvű felirat hirdeti a törökverő tetteit.

Hunyadi Jánosnak Szerbiában eddig csak egy mellszobra volt, amely a nevét viselő csantavéri általános iskola udvarában található. Belgrádban két utca is viseli a törökverő hadvezér nevét.

A szerbek Hunyadi Jánost Sibinjanin Jankóként ismerik, és nevét a szerb emberek körében legalább akkora tisztelet övezi, mint a magyarokéban. A nándorfehérvári csatát – amikor a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira – a szerb történelemkönyvek a törökök ellen Hunyadi által vezetett magyar–szerb közös küzdelemnek nevezik. Hunyadi János Zimonyban halt meg pestisben, így nemcsak a nándorfehérvári csatának, hanem a hadvezér egész életének is emléket állít a zimonyi Duna-parton felállított szobor.

A szoboravató után Áder János és Aleksandar Vucic közösen koszorúzta meg a nándorfehérvári diadal emlékművét az egykori várban, a Kalemegdánon. (MTI)