2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Két évtized a mélyszegénységben élő gyerekek szolgálatában

Karácsony előtt a legtöbb gyerek hosszú kívánságlistát ír az „angyalnak”, majd a szentestén önfeledten bontogatja egyik ajándékot a másik után. Viszont vannak körülöttünk olyan gyerekek, akik talán nem is várják az angyalt, akik karácsonykor is csak álmodoznak új játékról, szép meséskönyvről, tiszta ruháról, meleg lábbeliről, mivel a családjukban nemhogy ajándékra, hanem élelemre sem telik, gyakori, hogy korgó gyomorral térnek nyugovóra, de az is, hogy az odabújás, ölelés helyett a szülő részéről csupán egy goromba szó jut nekik. Ilyen mostoha körülmények között élő magyar gyermekeket karol fel és próbál kimenekíteni a mélyszegénység karmaiból immár két évtizede Ady István református lelkipásztor, a magyarfülpösi Szivárvány Ház megálmodója és létrehozója, akinek a szórványban élő mezőségi magyar gyerekek érdekében végzett áldozatos munkáját novemberben a székelyföldi megyék által létrehozott Orbán Balázs-díjjal ismerte el a Maros megyei önkormányzat. A lelkésszel az elmúlt két évtized nehézségeiről és szépségeiről, valamint a járványhelyzet szülte gondokról beszélgettünk. 





– Lassan két évtizede, hogy a mindennapjait annak szenteli, hogy szórványban és mélyszegénységben élő magyar gyerekeket taníttat, étkeztet, és próbál segíteni nekik abban, hogy jobb életük lehessen, mint szüleiknek, nagyszüleiknek. Hogyan indult húsz évvel ezelőtt a nemes kezdeményezés?

– Nem titkolt szándékom az volt, hogy ismét be szerettem volna indítani Magyarfülpösön a magyar oktatást, ami a nyolcvanas években megszűnt. A Szivárvány Ház holland támogatással épült, és az épület funkcionalitása, a mintegy százötven férőhelyes közösségi terem mellett lehetőséget nyújtott arra, hogy még két termet építsünk hozzá. Volt annyi gyerek, hogy elméletileg egy összevont tagozat beindulhatott, ehhez nyilván meg kellett keresni a szülőket, és meggyőzni őket, ami nem volt könnyű, hiszen egy részük román iskolába szerette volna adni a gyerekét, a tehetősebbek pedig ingáztatták volna Szászrégenbe. Emellett a bürokráciával is meg kellett vívni a harcokat ahhoz, hogy az osztályt elindíthassuk. Miután a szülőket sikerült meggyőzni, és a tanfelügyelőségen is támogatóra leltem Dónáth Árpád akkori főtanfelügyelő-helyettes személyében, indulás előtt két nappal derült ki, hogy a meglévő 12 gyerek mellett további kettőre van szükség ahhoz, hogy elindulhasson az osztály. Fülpösön viszont már nem volt több gyerek, ezért Mezőörményesről hoztam két testvért, akit a nagyapjuk nevelt, és szívesen is adta a gyerekeket. Bentlakásunk azonban akkoriban még nem volt, így a két kislány egy évig nálunk lakott a parókián. 

– Ekkor fogalmazódott meg a bentlakás szükségességének az ötlete?

– A következő nyáron, az első iskolai év végeztével, akárcsak a népdal, meg a népmese, amely szájról szájra terjed, úgy terjedt a hír is, hogy a fülpösi lelkész jótékonykodik, két kislányt teljesen ingyen elszállásolt, és ennek hallatán környékbeli szülők kerestek meg, hogy ők is szívesen ideadják gyerekeiket, szívesen leteszik a vállukról a nevelésükkel járó gondokat. A parókián nem volt lehetőség több gyereket befogadni, ezért a faluban egy üresen álló házat vettünk bérbe, ahol néhány évig működött a bentlakás, viszont abban az épületben nem tudtunk megfelelő körülményeket teremteni. Ahogy nőtt a jelentkezők száma, a Szivárvány Ház tetőzetét beépítettük, és így született ott 18 fekvőhely három szobában, valamint egy pedagógusszoba. 





– Jelenleg hány gyerekről gondoskodnak a Szivárvány Házban? 

– Mint említettem, a szülők körében terjedt a hírünk, akadtak, akik hároméves gyereküket is szívesen ránk bíztak volna, hiszen akkor otthon nincs gond vele, nem kell étkeztetni, egyebeket venni neki, mi pedig teljesen ingyen ellátjuk a hozzánk kerülőket. Persze ilyen zsenge korú gyerekeket nem tudunk vállalni, viszont kénytelenek vagyunk négy, négy és fél éves kortól már befogadni a gyerekeket azért, hogy fel tudjuk őket zárkóztatni egy kezdő kisiskolás értelmi fejlettségi szintjére. Bár nehéz elképzelni, a legtöbb gyerek, amikor hozzánk kerül, négyévesen alig beszél, nem ismerik a ceruzát, mint ahogy a villát, kanalat sem, az ételek ízét nem ismerik fel. Tehát az alapokat pótolni kell, mielőtt iskolába kerülnek, ezért kénytelenek vagyunk négyévesen idehozni őket az óvodába. 

Két bentlakásunk van, hiszen miután elkészült a fülpösi, néhány év után rájöttem arra, hogy nem tehetjük meg, hogy óvodáskortól negyedik osztályig gondoskodunk a gyerekekről, taníttatjuk őket, majd visszaküldjük a semmibe, ahonnan elhoztuk őket. Tovább kell követni a fejlődésüket, az életük alakulását, hiszen csak így van értelme a munkánknak. Szászrégenben a katolikus egyháztól kaptunk egy régi, lelakott bentlakásépületet, aminek a földszintjét és egy emeleti szintet sikerült rendbe hozni, és hálószobákat kialakítani a nagyobb gyerekek számára. Így két intézményben, két helyszínen működünk, jelenleg 51 gyerekről gondoskodunk Magyarfülpös és Szászrégen 20 km-es körzetéből. Fülpösön 18 fekvőhelyünk van, a bentlakó gyerekek hétfőtől péntekig nálunk vannak, de minden hétköznap kb. 7 km-es távolságról további tíz gyereket hozunk, akikkel reggeltől késő délutánig foglalkozunk, utána pedig hazavisszük őket, mivel a szálláshelyeink száma korlátozott.  

– Milyen családi háttérből érkeznek ezek a gyerekek?

– Magyar vagy vegyes, mélyszegénységben élő családokból származnak. A gond az, hogy generációkra visszamenő rossz mentalitás jellemző rájuk. A nagyszülők sok esetben az egykori állami gazdaságok mellett létező szolgaházakban, tanyákon laktak. A szülők ottmaradtak a rendszerváltás után is, nagy részük nem járt iskolába, írni-olvasni nagyon kevesen tudnak, és a gyerekek ebben a környezetben nőnek fel, ezt a példát látják. A szülők mentalitását megváltoztatni lehetetlen, de legalább a gyerekeknél szeretnénk változást elérni. 

– Van-e valós esély erre, lévén, hogy a bentlakásban töltött idő után ugyanabba a visszahúzó környezetbe térnek vissza?

– A gyerekek hétfőtől péntekig tartózkodnak nálunk, tehát nem csak délelőtti oktatás folyik, ami után a gyereknek haza kell mennie, és becsöppen a koszba, a nyomorúságba, az igénytelenségbe, netán az agresszióba, a szülői diktatúrába. Hétfőtől péntekig lehetőségük van megtapasztalni, mi az, hogy meleg étel, napi ötszöri étkezés, milyen az, amikor megölelik őket, szeretettel fordulnak feléjük, nem pedig ellenségesen. Nyilván néha, főként a jelenlegi járványhelyzetben, úgy érezzük, hogy a munkánk olyan, mint a Kőműves Kelemen balladájában, azaz, amit felépítettünk az évek során heteken át hétfőtől péntekig, az a március óta tartó helyzetben szinte semmivé válik, főleg a kicsik esetében. A nagyobbakkal picit kedvezőbb a helyzet, közülük többen kapcsolódnak be az online oktatásba, nyilván ebben is mi kell segítsük őket, mert a szülők részéről semmiféle támogatás nem érkezik. A kicsiknél azonban nagy a lemaradás. Szeptemberben másfél hónapig működött nálunk az iskola, az óvoda és a bentlakás, azelőtt és azután a szabályozások értelmében nem tarthattuk nyitva. A marosvásárhelyi Közösségi Alapítványnak köszönhetően számítógépeket kaptunk, amelyeket eljuttattunk a gyerekekhez, de sokuk otthonában nincsen internet, helyenként áram sincs. 





A támogatás, amire a szülők részéről számíthatunk, annyi, hogy örülünk, hogy elengedik hozzánk a gyerekeiket. Nyilván ez előnyükre szolgál, hiszen a hét folyamán nem kell etetni, ruházni őket, mindent mi biztosítunk. Volt eset, hogy a cipőnek, amiben pénteken hazament a kislány, hétfőre nyoma veszett. Amikor támogatást viszünk ki, arra is oda kell figyelnünk, hogy egyszerre ne vigyünk sokat, mert lába kel. 

– Mindezek ellenére péntekenként kívánkoznak-e haza a gyerekek? 

– Van olyan gyerek, aki szívesen megy haza, de olyan is, aki csütörtökön már kezd pityeregni, mert nem szeretne hazamenni. Hétvégére nem tudjuk itt tartani őket, hiszen az plusz anyagi terheket róna ránk, ugyanakkor a személyzettől sem várható el, hogy a szabadidejüket is itt töltsék. Illetve nem szakítható meg a kapcsolat a szülőkkel, hiszen nem árva gyerekek. Ugyanakkor úgy érzem, akkor tudják igazán értékelni mindazt, amiben nálunk részük van, ha hetente érzik a különbséget. Az, hogy kívánkoznak vissza hozzánk, már jó jel. 

– Több nemzedéket neveltek már fel. Az elmúlt húsz év tapasztalata alapján hogyan látja, a Szivárvány Házban kapott támogatásnak köszönhetően milyen mértékben sikerül kitörniük a környezetből, amibe beleszülettek, és mennyire tudnak helytállni az életben?

– Vannak pozitív és negatív példáink egyaránt. Tagadhatatlan, hogy vannak olyan gyerekeink, akiket ötödik-hatodikos korukig neveltünk, de visszakívánkoztak a szabadságba, abba a világba, ahol nincsenek szabályok, kötelezettségek. Vannak, akik az édesanyjuk példáját követik, és korán anyává válnak. De ugyanakkor nagy örömünkre számos pozitív példát is fel tudunk sorolni, van olyan kislányunk, aki a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanítói végzettséget szerzett, van legénykénk, akit négyévesen hoztunk ide Unoka faluból, majd nyolcadik osztály után Kolozsvárra került a református kollégium szakiskolájába, elvégezte a víz-gáz szerelői szakot, és Kolozsváron dolgozik, lakást bérel magának, tisztességes munkásember lett belőle. Van legénykénk, aki közismert húsipari cégnek az egyik beszerzője, kislányunk, aki sikeresen leérettségizett, és a második gyerekét várja, boldog családanya.





– A jelenlegi járványhelyzetet a hátrányos helyzetű gyerekek az átlagnál is jobban megsínylik, hiszen nem tölthetik a hetet a bentlakásban, ahol meleg van, biztosított a napi többszöri étkezés, valamint az oktatás. Mi a tapasztalat, bekapcsolódnak-e otthonról az online oktatásba, illetve segítik-e őket élelemmel azért, hogy esténként ne éhesen térjenek nyugovóra?

– A hajlandóság megvan bennük, hogy bekapcsolódjanak az oktatásba, ellenben minden édesanya tudja, hogy ha a gyerekét nem ébreszti fel reggel, nem fog leülni a laptop elé. És nyilván, ha az anyuka nem kel fel, a gyerek sem fog leülni a gép elé. Rájuk kell telefonáljunk, noszogatni kell őket. 

Emellett élelemmel is segítjük őket, hiszen nem tudjuk elviselni, hogy a gyerekek éhezzenek. Hetente kétszer viszünk nekik meleg ételt, a többi napokon pedig az adományba kapott tartós élelmiszerből juttatunk nekik annyit, ami aznapra elég, hogy ne keljen lába a termékeknek.

– Volt már erre példa?

– Egy történetet mesélek el: az autómmal négy gyereket hozok hétfőnként, a gyerekek ilyenkor őszintén mesélnek. Szóba került a vasárnapi ebéd, az egyik gyerek meg elmesélte, hogy az édesanyja adott tíz lejt az édesapjának, hogy menjen el a közeli faluba, és vásároljon ebédre Eugeniát. Az apa kapott olcsó bort, és azt vette meg, így a vasárnapi ebéd elmaradt a házban, ahol hat gyerek, két szülő és egy nagyapa él egy fedél alatt. Hétfőnként arra kell vigyáznia a szakácsnőnknek, hogy zsíros ételt ne készítsen, mert a legtöbb gyerek gyomra péntektől hétfőig üres. Az is előfordult, hogy hozzánk került a gyerek, és feltűnt, hogy a levesnek csak a levét issza ki. Amikor kérdeztük, hogy miért, azt mondta, otthon a gyerekeknek a leve jár, a leves sűrűje az apáé. Gyakran figyelhető meg náluk, hogy szinte hörcsögként tartalékolnak, habzsolnak, mert félnek, hogy elveszik előlük az ételt. 

– Karácsony táján az emberek adakozóbbak, ilyenkor talán több élelmiszer, ruhanemű, pénz érkezik adományként. De mi a helyzet az év nagy részében, hogyan oldják meg a gyerekek ellátását, taníttatását?

– Van a Neoton Famíliának egy nagyon szép dala: Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég, de ha vigyázunk rá, nem alszik ki még. Az adományokkal ez a helyzet. Karácsonykor megnyílnak a szívek, érkeznek az adományok, de ezeket nagyon jól be kell osztani, mert utána általában elapadnak, viszont ezeknek a gyerekeknek februárban, márciusban, az év minden hónapjában kell enniük. Ezek a gyerekek nem hibásak, hogy megszülettek, és hogy oda születtek, ahová. Nekünk gondoskodnunk kell róluk az év minden napján. Általában pályázatokból élünk, de amíg a pályázati folyamat zajlik, addig is ételt kell tenni az asztalra, az öttagú személyzetnek fizetést kell adni, számlákat kell fizetni. Mint minden normális családapa, azt szeretném, ha lenne egy adott költségvetésünk, hogy tudjunk előre tervezni. Ezt elérni azonban mostanáig még nem sikerült. A holland támogatóink sajnos kiöregedtek, így a tőlük érkező támogatás elapadt, a fiatalok nem szeretnék tovább folytatni ezt a jótékonykodást. Jelenleg a magyarországi pályázati kiírásokra hagyatkozhatunk, és van egy állandó támogatónk, a magyarországi Szórványmagyarság Gyerekeiért Alapítvány, amely erre a célra alakult. Erdélyből kitelepedett, jóindulatú, zömében üzletemberekből álló csoport, ennek a tagjai vásárolták nekünk a kisbuszt, és támogatnak a lehetőségeikhez mérten.