Amikor az irodalomtörténész mesél

Látó Irodalmi Játékok 107.

Lehet izgalmas egy névmutató? Vagy egy névmutató összeállítása, szerkesztése? Kevesen gondolnák. Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész nagy meggyőzőerővel állítja, hogy igen. A marosvásárhelyi Bernády Házban hangzott el a kijelentés a Látó Irodalmi Játékok 107. estjén, amikor a feleségével, Új Krisztina költővel együtt bemutatkozó szerzőt két újabb kötetéről, a Lector kiadásában megjelent Hakniról és a Jaffa kiadta Ha nem volnátok ti. Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei című könyvéről kérdezte egy szerteágazó, érdekes beszélgetésen Codău Annamária. A jelenlevők elhitték a vendég állítását, közvetlensége, szókimondása, lelkes, lendületes beszédmodora, humora akkor már rég megfogta közönségét, meggyőzte a hallgatóságot, hogy az irodalomtörténet nem száraz tudomány, nagyon sok érdekességet, kuriózumot, rendhagyó történetet tud feltárni, anélkül, hogy az elbulvárosodás ingoványos talajára tévedne. Persze olykor ilyesmi is megtörténik manapság, de Bíró-Balogh Tamás munkáira nem ez a jellemző. Mindaz, amit a Kosztolányi-könyv születéséről elárult, amiket a kutatásairól mesélt, ahogy a műhelytitkaiba, irodalomtörténészi, tanári hitvallásába beavatott, és amit a Hakniba beválogatott irodalmi, irodalomtörténeti novelláiból felolvasásra kiválasztott, azt példázta, hogy az irodalomtudomány, a filológia igen sok örömöt kínálhat művelőinek, ha kellő tudással, szenvedéllyel, kitartással, emberismerettel mélyednek bele. Igen, az emberi kapcsolatteremtés, a bizalom megnyerése is nélkülözhetetlen néha az eredményes kutatáshoz. Ezt is tanúsítja a Kosztolányi Dezső szerelmeiről megjelentetett jelentős kiadvány. Az 1975-ben született, Szegeden élő, Déry Tibor-díjas irodalomtörténész, író azt is hangsúlyozta, rá kellett jönnie, hogy nem dolgozhat egyszerre irodalomtörténészként és szépirodalmi szerzőként, de ma már időben is jól el tudja különíteni egymástól a két dolgot, ezt reményei szerint könyvei is tükrözik. 

A mostani vásárhelyi estjén bemutatott két kiadvány gazdagon kínálta a mesélnivalót. Hosszas lenne összefoglalni a szabadon csapongó beszélgetést. A kötetekről a rendezvény házigazdáinak előzeteséből idézzük fel a legfontosabbakat: „Hakni… Bíró-Balogh Tamást leginkább kiváló irodalomtörténészként ismerjük, pedig pályáját szépíróként kezdte. Az Egy füzet magánélete és a Nemlétező dolgok című novelláskötetei után 15 évvel jelent meg új kisprózagyűjteménye, melyben kéziratokba, dedikációkba botlunk, Kosztolányi-hősökkel, avagy Kosztolányi-novellák átirataival találkozunk. És azzal, hogy az irodalom elsősorban is játék. Az irodalomtörténész szigorú szeme lehunyva. A haknizás elkerülve. Egy valódi író kacsint ki felénk.

Ha nem volnátok ti. Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei… Kosztolányiról írtak már nem egy vaskos monográfiát, de a híres nyugatos alkotóról kialakult képünket most mégis jelentősen átrajzolhatja néhány levél. Nemrégiben ugyanis felbukkant egy jelentős Kosztolányi-dokumentumegyüttes a költő életének utolsó szakaszából. A kéziratok a költő utolsó szerelméhez, Radákovich Máriához kapcsolódnak. A férjezett asszonyhoz írt levelek szerkesztett változatai korábban ugyan megjelentek – azonban az eredetiek és azok, melyeket Mária írt Kosztolányinak, még nem. (…) A kutatás egy pontján azonban kiderült, hogy Kosztolányinak a felesége és Mária mellett volt egy harmadik kapcsolata is. Ez a rejtélyes viszony húsz évig tartott, tehát közel annyi ideig, mint a költő házassága Harmos Ilonával. Bennfentes szemtanúk véleménye szerint pedig éppen ez a titkos kapcsolat segített Kosztolányinak túlélni a házasságban eltöltött éveket. Ráadásul Kosztolányi egyik legismertebb regényének ihletője is ő. Ez a kötet róluk szól, a Kosztolányit élete végén körülvevő nőkről. Ha nem lettek volna ők, Kosztolányi sem vált volna azzá a kiemelkedő irodalmi nagysággá, akit ma ismerünk.”

Bíró-Balogh Tamás így részletezte felfedezése történetét: „A most felbukkant újabb dokumentumok, a Radákovich-levelek a korábbi Füst Milán-hagyatékból kerültek vissza Radákovich Máriához, majd egy budapesti könyv- és kéziratgyűjtőhöz. Az egyikben olvasható, hogy Kosztolányinak a feleségén és Radákovich Márián kívül egy időben volt egy harmadik hölgykapcsolata is, ez a hölgy pedig egy közeli házban lakott. Ha az ember egy kissé is járatos a Kosztolányi-szakirodalomban, akkor ismerős lehet neki ez a szomszéd ház valahonnan, mintha olvasott volna már róla. Márai Sándornál! Az ő visszaemlékezésében találkozhatunk a cseléddel, akiről Kosztolányi Édes Annát mintázta, aki a Mikó utcában lakott, szemben a Tábor utcai Kosztolányi-házzal. A két dolog így összeállt: a Máraiék házában még 1936-ban is ott lakó cseléd a harmadik hölgy. Másrészt, a véletlenek furcsa sorozataként sikerült valóban beazonosítani ezt a cselédet. Egy gyulai középiskolai tanár ismerősöm írta, hogy a pedagógus-továbbképző tanfolyamon a padtársa azt mondta neki: az ő dédnagymamája Kosztolányiék cselédje volt. Ezt persze bárki mondhatja, először én sem hittem benne. De aztán egyre több dolog igazolta ezt az állítást. Megkerestem ezt a padtárs hölgyet, s ő és a családja a bizalmukba fogadott, így megkaptam tőlük a szükséges dokumentumokat. Ehhez a bizalomhoz azonban kellett egy korábbi ismeretség is, mert mint szerencsére kiderült, Bözsi dajka, azaz Keresztes Erzsébet unokája a feleségemet tanította a szarvasi gimnáziumban, míg a dédunoka a sógoromat az általános iskolában. Megvolt tehát a cseléd, és be is lehetett azonosítani – ezek után már rutinmunka volt a születési anyakönyvi kivonat, a házassági bizonyítvány megkeresése, a dokumentumok feldolgozása.”

A szerző még több érdekességet hozott szóba, de amennyire beszédes volt ő, annál hallgatagabb, visszafogottabb a rendezvény másik vendége, a költő Új Krisztina, akinek készülőben van a verskötete, de nem siet vele. Hosszasan, sokat dolgozik a költeményein, mondotta, és kéziratban is fel olvasott belőlük egypárat.