2020. július 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Virághullás

– ballada –

 

Mert sorsára várva hintázni megunta,

a szakállas ágról lepottyant,

s a kiégett udvaron, ahol

a mohó kút a föld vizét elissza,

gurult ujjongva a kapu felé kisasszony

havában egy vigyorgó kölyök-alma,

s mintha akkor, a téli napfordulóra

sólyomszárnyon újra

boldog kerecsen ünneppel

üzent volna a tundra,

a nyíló ablakokból csupa

vér-virágeső hullott a

bevonulók elé, a porba.

 

Ítélhették pusztulásra sorsod,

pompás díszlet, hogy mégis lebontod,

dúdolhat füledbe a sok virág-halál,

tiszta fehér mezőn az űzött írásjel rád talál.

 

S mert nyomodat temetni nem lehet,

erősítse ballada a hitedet.

 

 

Pásztori ének

„Az ember egyre vénül, verset ír, tanít.”

(Radnóti Miklós)

 

Itt megpihenhet vágyaink raja,

pirul az út, elnyúlva s vetkőzik,

por hintázik boldogan az ágon,

de alant mérges az őszi kikerics.

 

Ne szólj mesét meddő villámokról,

utánad felsír a fénnyel vert patak,

olcsó zászló a búza, ha léha,

nem haragot vetsz, mégis vihart aratsz.

 

Nézik a tollat forgató kezedet,

a tavasz elment, emlék a nyár,

okos léptekkel tél jön, és ölel:

ó, pásztori Múzsa, vigyázz reánk.

 

 

 

 Árkádiában 

 

(Öt költészet napi haiku)

 

Vers-tájainkon

faggyal dacol a fagyöngy:

mi zúg felettünk?

 

Vén toronyórán

csak hintázik az idő:

szél a dalnokunk.

 

A Hold udvara

kihűlő pletykafészek:

mind elkaparnak.

 

Kiköpte mérgét

a puffadt metafora:

hogy legyen mérték.

 

Szamárfülekben

fölcsendül dionizók

ditirambusa?

 

Köszöntjük a hetvenéves költőt!