Hétköznapi történet
Napszemüveg, szíj, villanykörte, egyujjas kesztyű. Kistáska bőrből, parányi székely kapu fából – Fekete József asztalán vagy lábai előtt mindez és sok minden más is megtalálható, attól függően, hogy a marosvásárhelyi nagypiacon vagy a kövesdombi piac bejáratánál kínálja-e – részben régi időkből maradt, részben új, maga készítette – árucikkeit. Először hetekkel ezelőtt láttam a beszédes tekintetű, kockás inges férfit a dombi piac környékén. Egy vele egykorúnak látszó vevőjelölttel váltott szót a hajdani Vásárhelyről, az elkapott szófoszlányok legalábbis erre engedtek következtetni. Legutóbb múlt vasárnap vettem újra észre a lakónegyedi törzshelyen. Sietős dolgom volt, de arra jutott idő, hogy megszólítsam. A könnyű álmú emberek nyitottságával fogadta a közeledésem, és tétovázás nélkül beleegyezett a hétfői beszélgetésbe hétköznapi helyszínén, a nagypiacon.
József előtt nem egy régi vágású marosvásárhelyivel beszélgettem, az ötvenes évek szülötteivel, és legtöbbjük olyan boldog időszakként emlékezett vissza a gyermekkorára, amilyent mindenkinek kíván. A piaci asztalok sorában álldogáló férfi sem volt kivétel ez alól.
– Édesapám szekciófőnökként dolgozott a helyi autójavító vállalatnál, anyám ugyanott főkönyvelő-helyettes volt. Kettőnkről kellett gondoskodniuk, a lány ikertestvéremről és rólam, és ezt meg is tették a legnagyobb szeretettel. A Kövesdombon laktunk, magánházban. Gondtalanul teltek a fiatal éveink, sokat kirándultunk, sátoroztunk a Maros mentén, a közeli hegyvidéken. Kölyökkori kedvenc szórakozásaim közé tartozott a pickázás nevű pálcikás játék, amihez egy kisebb és egy nagyobb fadarabra volt szükség, és a falazás, aminek az volt a lényege, hogy egy régi fém százlejest csapágygolyóval kellett megütni. A maroktelefont, pláne a mostani okosmobilt, amit én csak „nyálas” telefonnak hívok, hírből sem ismertük, nem is létezett akkoriban, de mi jól megvoltunk nélküle – foglalta össze József életútja elejét.
– A tanulmányaimat a 2-es iskolában kezdtem, aztán a Papiu líceumba kerültem. 1968-ban a Metalotechnikában elvégeztem egy kétéves szakiskolát finom- és szerszámoslakatos szakon – folytatódott a történet. – Délelőtt dolgoztunk, minden második nap pedig elméleti képzésen is részt vettünk. 1975-ig voltam a Metalotechnikánál, utána a Sebes-hegységbe kerültem, a bányába, lakatosként. Másfél évet töltöttem ott el. Nem volt könnyű időszak, bár a Ceauşescu-korszakban élelmiszer szempontjából sokkal jobban el voltak látva a bányavárosok, mint a többi település. Kemény teleken, nagy hóban például helikopterrel hozták az ennivalót.
József napi pontossággal idézte fel házasságkötése idejét. 1974. április 13-án vette feleségül a nőt, akivel 47 éve osztja meg mindennapjait. Két lányuk született, Csilla és Gyopár. Mindketten külföldön élnek a családjukkal, Csilla négy, Gyopár két unokával ajándékozta meg a szülőket.
Lassú beszédű, kerek arcú férfi állt meg a piaci asztal előtt.
– Mit parancsol? – fordult József a vásárlójelölt felé.
– Én nem parancsolok – szabadkozott az illető.
– Márpedig a vevőket így kell megszólítani, engem így tanítottak. Ha tőlem valaki azt kérdezi, „mi kell?”, rögtön tovább is megyek – magyarázta az árus.
– Van nekem egy láncos faliórám – kezdte mondókáját a kerek arcú, de beszélgetőtársam már tudta, honnan fúj a szél.
– Nem veszek át senkitől semmit eladásra. Egyszer már megjártam – szögezte le, majd, amikor az érdeklődő az előtte sorakozó portékát is szemügyre vette, és megkérdezte, hogy elem kapható-e, beszélgetőtársam az oroszpiac felé irányította. A következő pillanatban visszatért hozzám, és tovább rakosgatta maga köré az időkockákat.
– A föld gyomrában lehúzott időszak után a marosvásárhelyi építkezési tröszthöz kerültem, aztán a nyolcvanas évek elején az autójavító vállalathoz. A munkásgárda parancsnokává neveztek ki, de jött az úgynevezett demokrácia, és hamarosan beléphettem a munkanélküliek „boldog” sorába. A kilencvenes években újságárusként dolgoztam a Tudor negyedben, aztán egy más profilú magáncégnél vállaltam munkát, hogy milyennél, azt nem részletezem. Az életemnek ezen az állomásán sok minden megváltozott. Egy munkabaleset során nyakcsigolyatörést szenvedtem. A feleségem másfél hónapig pelenkázott, etetett. Betegnyugdíjaztak, a rendes nyugdíjig ez volt a fő jövedelmem.
Beszélgetésünk végén az asztalon várakozó árucikkekre terelődött a szó.
– Már a kilencvenes évek elején is szerettem piacozni, „ócskázni”. Mindig volt otthon egy-két olyan használati tárgy, ami fölöslegessé vált számunkra, vagy amiből több is volt. Ugyanakkor a szabadidőmben szívesen készítettem fából különféle miniatűr dísztárgyakat, szalmatetős parasztházat, székely kaput, azokat is igyekeztem értékesíteni. Ez a hobbim egyébként a mai napig megmaradt. De a rendszerváltás után sokkal nagyobb volt a kereslet az ószeren és a napipiacon is. Akkoriban volt annyi pénzük az embereknek, hogy megvegyék, ami megtetszett, most viszont már senki sem költekezik kénye-kedvére. Igaz, én is bejárok több üzletet, hogy ott vegyem meg a legszükségesebbeket, ahol a legolcsóbbak. Ötven baniért is képesek vagyunk kilométereket gyalogolni. Mit csináljunk, ez egy ilyen világ.
– Kevesebb a vásárló most, mint a világjárvány előtt? – kérdeztem.
– Ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Olyan ez a piacozás, mint a hullámvasút, van, amikor pár napig jól mennek a termékek, aztán egy hétig nem árulok semmit. De azért kijövök mindig, amikor csak tehetem. Ha másért nem, egy-két jó beszélgetésért megéri. Amikor valakivel szóba állok, mindig a szüleim tanítását tartom szem előtt: „fiam, mondd meg, ami fáj, és azt is, ami jólesik”. Az évtizedek során bebizonyosodott, hogy igazuk van, a becsületesség mindig kifizetődik.
