Vihart kavart az István, a király. Az RTL Klub vállalkozott arra augusztus 20-án, hogy a tévén át a nézők elé tárja Alföldi Róbert felforgatásában, átrendezésében a rockoperát.
Vihart kavart az István, a király. Az RTL Klub vállalkozott arra augusztus 20-án, hogy a tévén át a nézők elé tárja Alföldi Róbert felforgatásában, átrendezésében a rockoperát. Elismerem, a dobozeffektusban szenvedő közvetítés nyomába sem érhet az élő egyenes szegedi előadásnak. Kolozsvárott a minapi Magyar Napokon, a főtéren – egykoron Funár városában – elő lehetett adni egy másik változatot, egy hagyományosabbat. Marosvásárhelyen senkiét sem. Elképzelhetetlen lenne 2013-ban a sztálini Rózsák főtérén vagy valamelyik szabadtéri helyszínen. Nem okozna esztétikai feszültséget, ennek egyenesen örülnének ordas csikaszék. Esztétikáról szó nincs a helyi magyarellenes erők fegyver-, eszköz- és cseltárában, álszent barátaink, védelmezőink színleg attól tartanak, hogy nemzetiségi megháborodást idézne elő. Alig várnak egy kis kiadós revans-hacacárét. Addig is kímélik idegeinket.
Alföldi rendezése minden biztosítékot, toleranciát kivert. Egy felfokozott nemzeti erőtérben, egy feszültségektől és mítoszoktól, túlzott érzékenységekkel és előítéletekkel terhes társadalmi kontextusban, amikor a magyarságról vallott felfogások és előképzetek (hogy ne mondjam, előítéletek) végletesen különböznek egymástól, egymásnak feszülnek, egymást kioltani igyekeznek, amikor nemzeti kánonok és közhelyek szorítják korlátok közé e témában a művészi produkciót, a művészettől távoli, idegen indulatok szövik át a nézők ízlését és a hivatalosság szintjeit, tűrésfokozatait, akkor a magyar történelemhez átrendezési szándékkal nyúlni több mint kockázatos.
Angliában vagy Franciaországban valószínűleg nem szülne semmiféle acsarkodó, felizgult, kolerikus és szangvinikus reakciót, ha mondjuk Oroszlánszívű Richardot fürdő-bugyiban krakéler cselszövőnek és Földnélküli Jánost szegény liverpooli proletárnak dickensi nyomorral a púpján ábrázolnák, ha IV. Bourbon Henriknek szamárfület ragasztanának és a nantes-i edictumot a röhögő iszlám reneszánsz kiáltványának fognák fel. Ezek a dolgok ott régen elsüllyedtek a múltba, már csak iskolai tananyag, az emberek számára sokkal fontosabb a jövő vagy a jelen nyomora, a bevándorlók és a gazdasági válság.
Alföldi Róbert a hatalomnak akart üzenni. A hatalomnak, amely őt nem rokonszenvedi, eltávolította. Üzenhetett volna nem egy költséges szuperprodukcióval, hanem egy másik darabbal, egy maival, amit éppen erre az alkalomra írat. Számos tehetséges híve, író barátja van, s szíve joga nem szeretni a nemzeti dohányboltok osztóbiztosságát, a kétharmados szavazógépezetet, az új gárdát és a régi munkásgárdát.
Az általunk ismert István, a király-ok valamennyien az eredeti Koltay Gábor-féle rendezéshez igazodtak akaratlanul is. Arra is Szörényi–Bródy ügyelt föl. Koltay ott és akkor 1983-ben (?) adott egy mércét, amit a magyar nézők többsége, a tömeg ízlése elfogadott, magáévá tett, szívébe zárt. Nem beszélve arról, hogy a határon túli magyarok számára egyenesen a nemzeti önazonosság megélésének, megerősítésének legjobb eszköze, maradandó élménye volt. Az addig közömbös fiatalság végre kapott valamit újat, gyökeresen mást a nemzeti történelem meghatározó egyéniségéről, ami nem volt száraz, unalmas tananyagízű prédikáció, tekintélyelvűséggel leadott valami. Kapott egy hőst, akiről Romániában vagy Szlovákiában jó, ha a tankönyvek három sort írtak. Emlékszem, miként vizslattak a fogdmegek és titkos kopók a lemez példányai után, hogyan faggatták az embereket, mi a véleményük a műről.
Én speciel azokban a forró és jeges nyolcvanas években, ismerve a történelmi Szent Istvánt (Györffy György korszakos monográfiáját egy Argentínába kivándorló családtól vettem meg az ószeren 15 lejért), töredelmesen bevallom, sokkal jobban élveztem a Jesus Christus szupersztárt, amelyre tagadhatatlanul hasonlított az István, hiszen az amerikai rockopera minden rockopera inspirálója, modellje lehetett. Ezt eldöntik a zenetörténészek, tény, hogy az amerikait ma is szívesen hallgatom, de az Istvánhoz szívvel és lélekkel is viszonyulok, nemcsak az eszemmel.
Egy biztos, nem fogom letölteni a nyájas juhok tubjáról a szegedi-alföldi-betyáros, polgári ruhás változatot. Maradok az eredetinél vagy Társulaténál, ahol Feke Pál még tudott énekelni.
