Albert bácsi játékai

Albert bátyám, aki a háborúban elesett, hősi halottságáért pedig kaptunk egy szép plecsnit, amit a család a vitrinben őrzött ...

Albert bátyám, aki a háborúban elesett, hősi halottságáért pedig kaptunk egy szép plecsnit, amit a család a vitrinben őrzött mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a hősi és vitézségi érem aranypapírral bevont csokoládétallér volt. Úgy derült ki, hogy két és fél éves koromban kibontottam és megettem, attól kezdve eredt meg a nyelvem, lehet, éppen ettől, újságolta a család, és a következő héten harsány röhögés közepette megjelent a kapuban a hősi halottnak álcázott nagybátyám, Albert, aki amerikai fogságból szabadulva előbb megjárta Kínát, Tajvant és Kelet-Ázsiát, összehaverkodott valami hátsó-indiánokkal vagy indonézekkel, akiktől egy búr kalapot kapott cserébe a lövétei bicskájáért, mert az olyan bicsak egész Indokínában felette nagy becsértékkel bírt. Albert bátyám frissen lebarnulva és egészségesen 1947. március elsején beállított, és azóta nem lehetett leállítani, folyton vihogott, viccelt és szójátékokat gyártott, mert szerinte az indonézek és malájföldi kukoricatermesztők is ezt teszik, ha halálos veszedelemből szabadulnak és már halott hírüket költik a falusfeleik.

Attól kezdve, ha az öcsémmel nem akartunk például bemenni a fürdőszobába, akkor aljas piszokráteszek voltunk, nagy álnokul versenyt rendezett a gyorsabb tisztálkodás előmozdítására, ravaszul meghirdette a nyereményeket, és stopperórával a kezében belökött minket a szédítően izgalmas pályának mondott fürdőszobába. Én voltam a fürdözén versenyző, öcsém, Alpár a mosdozén. Ezt úgy közvetítette aztán, mint Szepesi az angol-magyart. A jutalmakról sosem feledkezett meg, hol kaptunk egy igazi banánt, vagy egy vetkőzős töltőtollat, hol egy gyanúsan gyűrött fisfiskabátot. (Honnan szerezte, máig titok.)

Mégis legsikerültebb szójátéka az volt, amikor a hetvenedik születésnapját ünnepeltük, és valamennyiünket meghívott a Csukás-Bukás vendéglőbe, mely köztudomásúlag a Sörhas és a Kőkúrt utcák metszésében helyezkedik el, az aprozártól keletre. Ja, ti nem is tudjátok, hogy mi az az aprozáras fogalom, amellyel az előbb itt dobálóztam. Az, angyalkáim, magyarázta Albert bátyám, közönségesen zölcségbolt, miként az ég kékségbolt, de boltért a tót nem ad semmit. És „Bolt nincs, fene bánja” – dalolta, amikor a következő évben a komcsik elvették a zölcségüzletét és lett belőle a saját üzletében eladó, murokaszaló szegénylegény. Attól kezdve a boltot csak krumplikaparónak hívta, így is adta be a zölcségközpontnak a számlákat, kimutatásokat. Az elvtársak eleinte nevettek, különösen Kövérffy elvtársam, aki korábban a nagyapám üzletében az Albany téren kifutófiú volt. Egyszer úgy kifutott, hogy meg sem állott Moszkváig, ahol párttitkárt csináltak belőle, maga Sztálin csókolta homlokon Kövérffyt, aki aztán a csillagosok-katonák hátán maga is hazaosont. De nehogy azt gondoljátok, hogy felvette azonnal a munkát és lett belőle még szorgosabb, még fürgelábúbb kifutancs, áh egy fenét; Sztálin csókjával a homlokán ő lett a pártgazdaság vezetője, nála futottak össze az Albert bácsi kimutatásai végső soron. Hét év alatt kisebb kötet gyűlt egybe, Albert bátyám mindig mondta, ki kellene adnunk a 70. születésnapjára összegyűjtött műveit. Így ment volna a játszma szépen egyenletesen, a maga patriarchális bájában és háborítatlanul, ha nem helyeznek váro-sunkba egy mitugrászt, egy piszokrátesz bumburnyákot, ki megirigyelte Kövérffy elvársat, és aknamunkája nyomán a volt kifutót visszaminősítették buszkalauznak (ami soha nem is volt), más néven kaszatőrnek, amely a magyar nyelv szabályaihoz jobban idomuló kifejezés, mint a kétségtelenül idegen hangzású és gyökerű taxatőr.

Albert bátyám egy szép télies napon felszállt a buszra, és döbbenten konstatálta, hogy a jegyeket csipegető, sípszóval a gépkocsivezetőt jó útra serkentő kiváltságos maga Kövérffy Ákos, nagybátyám valamikor kifutófiúja, ki bukott angyalként porban húzott szárnyaival egyre beljebb tessékelte az utasokat, akik folyton az ajtóban akartak lógni, különösen a meredek és kacskaringós Sörhas utcában. Megkérdezte hangosan:

– Mi van, Ákos elvtárs, ejsze Sztálin csókja sem segített? Ficfán csöcsülő buszomfütty lett belőled?

A társasgépkocsiban sokan nevettek, de nem mindenki. Annak rend(őr)je és módja szerint.

Albert bátyámért kisvártatva beszólt a körzeti rendőr, a szektorista (ahogyan a népnyelv hívta a milicisták helyi zsandárját), és neki követnie kellett a közeget az őrsre, azaz a milíciára e felszólítás nyomán. Ott három napig nem szóltak hozzá, enni sem kapott, vizet éppen talált valamit. Közadakozásból. Albert bátyám, aki már sokkal rosszabb helyzetben is vendégeskedett, midőn a kínai vörösök vagy az indonéz rózsaszínek fogolykenyerét vendégszerette, türelmesen várt. A fogdában található zsebtolvajok, prostik és mikádóutánzatok figyelmesen meghallgatták élettörténetét, dalárdát alakítottak és poloskaszámláló versenyt rendeztek. Egyszóval hasznos elfoglaltságot talált mindenki számára odabenn. Izzott a ler a kultúrától. Született népnevelő volt, amit a szocialista rendszer soha nem ismert fel, a közművelődés örök sajnálatára.

Közfelhábordás és szívélyes búcsú közepette szólították ki a fogdából, két őr kísérte be a parancsnoki szobába, ahol közvetlenül Willidár Vlagyimir 48-as csizmáitól kapott egy-két istenes seggberúgást, és kitették az utcára március elején. Mondták neki, hordja el magát. Ezer szerencséje, hogy az éjszaka meghalt Sztálin. Amíg a szovjetek el vannak foglalva a temetéssel, tűnj el, tanácsolta Vlagyimir, akivel együtt esett fogságba egykor.

Hideg éjszaka volt. Nem akart megfagyni, de bennünket sem szeretett volna felébreszteni, behúzódott a RATA
(„buszállamás”) melegedőjébe, és az első hajnali távolságira felszállt. Hogy nyomát veszítsék, amennyiben követnék az NKVD-ügynökök. Elment Kicskaházára, majd vissza, így már reggel tíz óra volt, a városban az ismerősök mind munkahelyeiken szorgalmaskodtak, akkoriban ismeretlen volt a munkanélküliség, csupán a munkakerülők kerültek a rendőrség látókörébe, nem találkozhatott ismerőssel. Felült az első városi buszra, amelyen éppen Köverffy volt a kalauz. Az utasok feje fölött átszólt:

– Te jelentettél fel, Ákos?

Ákos tagadólag rázta a fejét. Összegörbedt, majd tovább lyuggatta a piacra igyekvő nagyságák jegyét. Motyogott valamit, de azt senki sem értette.

– Akkor biztosan te ölted meg azt a vén grúz postarablót. Kösz, rendes haver vagy.

Óvakodott a Sztálin nevét kiejteni. Tapintatos volt: nem akart újabb bajt hozni a saját és mások fejére.