Alakváltók regénye

Nem sokkal 35. születésnapja előtt a marosvásárhelyi író, a Látó szerkesztője regénnyel lép közönsége elé. Ötödik könyve, az Alakváltók a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot. Ennek a világába vezetjük be olvasóinkat az alábbi interjú segítségével.

 

– Pár éve a rémtörténeteiddel lepted meg a szakmát és a közönséget. Azelőtt mifelénk ilyesmit nemigen írtak. Ez a könyved is okozhat meglepetést, hiszen a korszak és a jelenség, amit a regényedben felidézel, mintha hiányozna irodalmunkból. Eleve ilyen hiánytémák iránt érdeklődsz?  Vagy a téma talált meg téged?

– Amikor először találkoztam a székelyföldi betyárok történetével – jobb híján nevezzük így őket –, abszolút lenyűgözött, és azonnal eszembe juttatta a gyermekkoromban olvasott kalandregényeket. Éreztem, hogy van itt valami, amiről én is szívesen olvasnék. Említetted az erdélyi rémtörténetes könyvemet, a Fekete Daciát, abban a szépirodalmi elemeket egy perifériáról érkezett ismeretlen műfaj, a rémtörténet elemeivel igyekeztem vegyíteni. Ebben az új könyvemben is hasonló történik, szándékom szerint a kalandregény váratlan, szinte hihetetlen fordulatai beépülnek egy alapvetően szépirodalmi igénnyel megírt történetbe. 

– Te akkor még nem éltél, amikor az említett „székelyföldi betyárok” története közszájon forgott. Én gyermekként Nagyenyeden hallottam hasonló jelenségről. A Mócvidéken, az Érchegységben sok ellenálló csoport volt, az ötvenes években partizánként éltek a köztudatban. Gyakran értesültünk fegyveres összecsapásokról is, amelyek a securitate csapatai és a kommunista hatalom ellenségeinek tekintett „partizánok” között zajlottak, amíg teljesen fel nem számolták a hegyekben, erdőkben kiépített bázisokat. Suttogva terjedő legendárium övezte a témát. Vajon abból, amit a korról és róluk olvastál, eléggé reális kép rajzolódott ki benned minderről?

– Amikor az ozsdolai Pusztai Ferencék történetét megismertem, mindjárt gondoltam, hogy többről lehet szó, nem egyedi esettel találkozunk. Sok emberrel beszélgettem, akik emlékeztek valamire, rémlett nekik valami, de konkrétumot nem tudtak. Utánanéztem a román forrásmunkáknak, és kiderült, hogy igazam volt. A fiatal történésznemzedék jól dolgozik Romániában, számos könyv jelent meg a témában. A securitate irattárában fellelhető szinte teljes vonatkozó anyagot feldolgozták. Nem csak ezeket a munkákat olvastam el, beültem a levéltárba is. Rengeteg erre vonatkozó anyag van a vásárhelyi levéltárban, sokszor konkrétan a témára vonatkozó dokumentumok, de persze túlnyomóan másféle ügyek is, amelyeket  direkt ugyan nem lehet felhasználni, de sok mindent elárulnak a korszakról, annak az egész hangulatáról. Mindaz, amit olvastam, rendesen beszippantott.

– Pontosítanunk kell. Az említett szabadcsapatok, sejtek, ellenálló csoportok döntő hányada román volt, Pusztaiék inkább a szabályt erősítő kivételnek számítottak.

– 1952-53-ban a securitate mintegy 600 ilyen ellenállót tartott nyilván. Nem is jó ez a megnevezés, nem feltétlenül rendszerellenes mozgalom volt ez, sokkal összetettebb dologról van szó. Persze olyanok is voltak, akik a kommunista hatalomszerzést próbálták megakadályozni, de legtöbbjük inkább csak menekült a hatalmi tényezők, a könyörtelen karhatalom elől. Egyesek az előző rendszer, a hagyományos történelmi pártok hívei voltak, vasgárdisták is többen, kulákká nyilvánítottak, szökevények. A szeku 34 bandáról tudott akkoriban. 99,9 százalékuk román nemzetiségű volt. Három magyarról tudunk, név szerint Pusztai Ferencről, Máté Györgyről és Dézsi Dénesről. Engem az ő alakjuk inspirált. Nem az ő történetüket írtam meg, hanem belőlük, a sorsukból kiindulva egy olyan történetet, amibe igyekeztem belegyúrni mindazt a tudást is, amit a román bandákról, ellenállókról tudtam, illetve az utánuk való hajszáról. A Pusztaiék történetéből ugyanis egy csomó dolog hiányzik, a fantáziámat is jócskán meg kellett dolgoztatnom. 

– A könyv címe, az Alakváltók mire vonatkozik?

– Először is azt kell tudni, hogy a regény gerincét a Székelyföldön bujkáló banda története teszi ki, ugyanakkor van egy kerettörténete, ami ’89 novemberében, decemberében indul. A bukaresti forradalom adja a keretet. Az alakváltás pedig arra vonatkozik, hogy folyamatosan azt éreztem, amikor ezzel a korszakkal foglalkoztam, hogy az emberek a túlélés érdekében alakot váltanak. A vasgárdistából kommunista lesz, hogy aztán a securitate szolgálatába álljon. Amikor a szeku megalakult a 40-es évek végén, 50-esek elején, nagymértékben támaszkodott a vasgárdista múltúakra. Zsarolhatóak voltak. Az üldözöttek is folyamatos alakváltásra kényszerültek. Feladták eredeti életüket, sokan besúgókká váltak. Eljutunk ’89-ig, s egyszer csak megjelenik Iliescu az erkélyen, ahonnan azelőtt nem sokkal Ceauşescut üldözték el. Egy kemény vonalas kommunista, aki egy demokrata képében tűnt fel, hirtelen a forradalom élére állt. Alakváltókból áll az egész történelem. Erről szól a könyv.

– Illetve döntő részében mégiscsak a Gheorghiu Dej-féle diktatúra rajzolódik ki benne.

– Pontosan. Az is egyértelművé vált, miközben a korszakkal foglalkoztam, hogy talán a Ceauşescu által kialakított diktatúra nem is jöhetett volna létre, ha nincs előtte Dej. Az, akit román Sztálinnak is neveztek. Rendkívül véres módon szilárdította meg a kommunista párt hatalmát. Így előkészítette a terepet az utána következő elvtársaknak is. 

– Közben kissé eltértünk a regény sajátosságától, „kaland” jellegétől. Eléggé általános a beskatulyázó hajlam, könnyen előfordulhat, hogy egyesek Szabó Róbert Csabát is besorolják valahova. Nem zavar egy ilyen eshetőség? Hogy esetleg rémtörténetek, kalandregények szerzőjeként könyvelnek el?

– Ez lehet jó is és rossz is. Nemigen tudok tenni ellene. Az tény, hogy nem sokan művelik ezt a fajta irodalmat. De nem tartok attól, amit lehetőségként felvetettél. Számomra az a fontos, hogy olyan könyveket szeretnék írni, amiket magam is szívesen és nagy beleéléssel olvasok. 

– A közelmúltban többször beszélgettünk alkotási problémákról. A Pusztai-ügy is felmerült. Nem mint re-gény-, hanem mint forgatókönyv-téma. Melyik volt előbb?

– Amikor a Filmalappal közösen elkezdtünk dolgozni A Pusztai banda munkacímet viselő forgatókönyvön, akkor már másfél éve írtam a regényt. Adott pillanatban a kettő párhuzamossá vált. Hol az egyiket írtam, hol a másikat, az egyik segített a másikon. Nagyon jó kis csapattal dolgoztam, volt saját dramaturgom, amikor a forgatókönyvet írtuk, és elég sok ötletet átvettem a forgatókönyvből a regénybe. Viszont a kettő két teljesen különböző dolog. Teljesen más regényt, szépirodalmat írni, mint forgatókönyvet. Más szabályok szerint készülnek. Egyébként a forgatókönyv első változata, amely szerintünk elég erősre sikeredett, kész van. Egyelőre a polcon fekszik. A producerem, Lajos Tamás, aki a sikeres Félvilágnak, A berni követnek is a producere, meg van győződve, hogy előbb-utóbb valamilyen formában film születik belőle.

– A regény bemutatója április 6-án lesz Budapesten az Írók boltjában. Majd többfelé itthon is hasonló rendezvények következnek. Milyen fogadtatásra számítasz?

– Nagyon izgulok. Néha azt érzem, hogy jól sikerült, máskor meg azt, hogy rossz lett. De most már elindult a maga útján. Maximum annyit tudok tenni, hogy jelen vagyok, találkozom az olvasókkal, és hogyha kérdések merülnek fel, válaszolok, ahogy tudok. Mégis jót remélek, hiszen ha egy kicsit magamutogatónak, kissé hatásvadásznak is tűnhet ez a történet, azt gondolom, hogy erről tudnunk kell. Az ötvenes évek egy nagy fehér folt a köztudat térképén, és egyre távolodunk tőle. Már a ’89-es eseményekre sem emlékezünk igazán. Az 50-es években olyan kulcsesemények zajlottak, amik a mai napig meghatározzák a történelmünket. Talán az ilyen könyvek is alakítani, befolyásolni tudják ebben a vonatkozásban a közvéleményt.