Aki a csodát elhiszi

• 2026-06-05 14:00:00

• Nagy Székely Ildikó

Tekei Erika folklórkutató „kincskereső ösvényein”

Amint arra áprilisi és májusi lapszámainkban többször is visszatértünk, idén három marosvásárhelyi személyiség részesült az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület értékteremtők, közösségépítők munkáját elismerő, rangos kitüntetésében. Makkai Gyöngyvér zeneszerzővel, zenetanárnővel egy korábbi lapszámunkban közöltünk beszélgetést, ezúttal Tekei Erikát hozzuk olvasóközelbe a Bányai János-díj apropóján, amellyel az EMKE az erdélyi folklorisztika kutatástörténetének feltárása és az erdélyi népköltési gyűjtések közzététele, népszerűsítése terén elért kiemelkedő szakmai eredményeit értékelte. 

– Mikor és hogyan talált rád a néprajz, és miként alakult, fejlődött az évek, évtizedek során a kettőtök kapcsolata? Hogyan vált ez szenvedéllyé az életedben? 

– Talán ötödik-hatodik osztályos koromban, amikor Kriza János székely népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák az egyik kedvenc olvasmányommá vált. A magyar irodalom volt a kedvenc tantárgyam az iskolában, és én igazi könyvmoly kislány voltam. Korábban is nagyon szerettem meséket olvasni, szépirodalmat és népmeséket is, de akkoriban már regényeket is. A Vadrózsákban először a mesékre voltam kíváncsi, és emlékszem, mennyire megdöbbentett, lenyűgözött a könyvben olvasható háromszéki és udvarhelyszéki mesék nyelvezete, a tájszavak, a nyelvjárás. Aztán a teljes könyvet elolvastam, a balladákat, a találós kérdéseket, a szólásokat és közmondásokat, de az előszót és a jegyzeteket is. Az is elkezdett foglalkoztatni, hogy mi is az, hogy Marosszék, Háromszék, Udvarhelyszék. Aztán magyar–angol szakos egyetemi hallgató lettem Kolozsváron 1991-ben, és ott megtudtam, hogy magyar néprajz és antropológia szak is indult egy évvel korábban. Az 1980-as évek második felében, amikor én középiskolába jártam, elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmit lehessen tanulni Romániában. A kolozsvári egyetemen a néprajzi tanszék 1948-ban szűnt meg, és a néprajz szakos képzés ezt követően 1990-ig szünetelt. A magyar szakon is kötelező tantárgy volt a folklór, de engem sokkal jobban érdekelt, ezért fakultatív harmadik szakként vettem fel a néprajz szakot, amely az évek során a kedvencemmé vált. Az egyetem elvégzése után a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó munkatársa lettem, ahol néprajzi és antropológiai kiadványokat is szerkeszthettem. Közben visszatértem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemre is, ahol a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet hallgatójaként mesteri, majd doktori fokozatot szereztem. 

A tudományos pálya ékkövei

– Ki tudnál-e emelni szerkesztői és műfordítói munkádból egy legkedvesebb időszakot vagy munkát?

– Legkedvesebb időszakot vagy munkát nehéz kiemelni, mert valahogy kiegészítették egymást a különböző erdélyi könyvkiadók és intézmények – Mentor, Kriterion, Kreatív, Gutenberg Kiadó, Kriza János Néprajzi Társaság, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány – gondozásában megjelent könyvek, amelyeknek szerzője, szerkesztője vagy fordítója lehettem. Inkább azt mondanám, hogy vannak az én tudományos szakmai pályámat illetően kiemelkedően fontos könyvek. Az egyik egy iskolatörténet, Koncz Józseftől A marosvásárhelyi Evang. Reform. Kollégium története (1557–1895), amely 2006-ban jelent meg. Ennek a második, átdolgozott, szerkesztett, bővített kiadásán Dóczy Örssel közösen dolgoztunk, és az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos debütdíját kaptuk meg érte 2007-ben. A másik az Emberek és kontextusok című könyvsorozat, amelyet a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológia Intézet doktori iskolájának oktatói és hallgatói 2008-ban indítottak, a sorozatszerkesztő dr. Keszeg Vilmos. Az első hét kötetének a kiadói szerkesztője lehettem, a 28. kötetének pedig a szerzője. Ebben a sorozatban jelent meg a doktori disszertációm könyvváltozata Romániai magyar népköltészeti kiadványok. Folklórkutatás a privát és a nyilvános szféra határán – kutatás, közlés és recepció viszonya címmel.  

– Mit jelent számodra a mese: kutatási terület, kimeríthetetlen ihletforrás és tanácsadó a mindennapokban, esetleg valami más, ennél is több?

– Mindez, igen, bár nem ebben a sorrendben, mert én sem folklórkutatóként hallottam először mesét. A kedvenceim a hősmesék, a tündérmesék és a legendamesék, amelyek biztonságot nyújtanak, a hogyan kell, hogyan érdemes élni üzenetét közvetítik, miközben szórakoztatnak is. Van egy kedvenc idézetem a kedvenc mesegyűjtőmtől, Nagy Olga folklórkutatótól a mesére vonatkozóan: „A tündérmese éltetéséhez az az archaikus, naiv világfelfogás szükségeltetett, mely a csodát nem szégyelli, sőt elhiszi. Hisz még az emberfeletti lényekben, tündérekben, sárkányokban, óriásokban; s főleg pedig abban, hogy valamikor volt egy egészséges és gyönyörű Rend, amelyben még az igazság győzött.” 

„Mindenki a saját meselátó szemével…”

– Gyakran mondasz élő szóval mesét gyermekeknek különböző hagyományőrző foglalkozásokon. Meglátásod szerint a mai, gombnyomásra működő világban hogyan lehet megőrizni a fiatal nemzedékeket a mese szeretetében, és miért fontos, hogy ez megtörténjen?

– A személyes jelenlét, az együttlét, az „itt és most neked, nektek szól a mese” egyszerisége és megismételhetetlensége az élőszavas mesemondás varázsa. A mesehallgatók ilyenkor nemcsak fogyasztói a történeteknek, hanem együtt szövik, alkotják, alakítják a mesét a mesemondóval. Képeket sem készen kapnak, mindenki a saját meselátó szemével a maga módján látja a szavakkal festett mesebeli képeket. A romániai magyar népmesegyűjtemények kutatójaként újra meg újra rácsodálkozhattam a lokális, regionális népköltészetünk gazdagságára, arra, hogy mekkora kincs van a birtokunkban. Csakhogy az elődeink, nagyszüleink, dédszüleink élő szóban átadott vagy mára már csak könyvekbe zárt tudása, így a meséik is feledésbe merülhetnek, a hátsó polcokra kerülhetnek, eltűnhetnek ezek a könyvek, mintha soha nem is lettek volna, ha nem vesszük elő, ha nem szólaltatjuk meg őket. Mesekönyvek szerkesztőjeként a meseolvasást és az illusztrációk révén a vizuális kultúra fejlesztését is nagyon fontosnak tartom. 

„Legalább kétszáz esztendőre…”

– Mesélj kicsit jelenlegi munkáidról és jövőbeli terveidről.

– Jelenleg főállásban az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítványnál dolgozom, valamint erdélyi könyvkiadók külsős munkatársa vagyok. A munkahelyemen többek között a jeles napokhoz és ünnepnapokhoz kapcsolódó tematikus komplex gyermekfoglalkozásokat szervezem, óvodai csoportokat és iskolai osztályokat fogadunk a székházunkban, vagy elmegyünk távolabbi tanintézményekbe Marosvásárhely vagy Maros megye területén a tanév során. Nagyon népszerű a III–IV. osztályos gyermekeknek szóló, többfordulós HagyományOKOS levelezőversenyünk, amelyre minden megyéből jelentkezhetnek a diákok. Pedagógusoknak és pedagógushallgatóknak is szervezek és tartok képzéseket. Szerteágazó tevékenységünkből ez csak néhány példa. A jövőbeli terveimet illetően folklórkutatóként, könyves szakemberként és oktatóként is legalább kétszáz esztendőre való tervem van, csak adassék idő és egészség is hozzá. 

– Mit jelent számodra a Bányai János-díj?

– Szakmai elismerést, a közösség megtartó erejét, visszaigazolást, hogy a sok-sok évi munkámnak értelme, értéke van.