Ajándékok

Magdolna gyakran változott Mikulássá. Nemcsak december 5-i estéken, amikor régi, piros köpenyében, rövid, ősz haját bodros angyalhaj alá rejtve vette sorba a tízemeletes tömbház gyermekeit, hanem az év minden hónapjában, akár többször is. Reggelente a konyhája ajtajára ragasztott falinaptárt böngészte, amelyen a számok mellett apró, piros betűk jelezték a születésnapokat, aztán máris azon morfondírozott, hogy minek örülne inkább az aznapi ünnepelt. Saját készítésű süteményt, házi csokoládét, üdvözlőlapot csomagolt a színes nejlonszatyorba, amelyet egy óvatlan pillanatban a címzett lakásának ajtókilincsére akasztott. Mikulásként mindig bekopogott a gyerekekhez, de a születésnapi meglepetéseket sosem adta át személyesen, nem tartotta fontosnak a megajándékozott tudtára adni, hogy kitől jött a csomag. Évtizedek óta élt egyedül, mégsem tűnt soha magányosnak. Ez késztetett arra, hogy felkérjem a beszélgetésre.

– A gyermekkorom nem volt leányálom, talán ezért szeretek annyira a kicsik kedvében járni – kezdett bele a történetbe, miután a narancsillatú szobában hellyel kínált. – Nyolcadik gyermekként születtem, és anyám mindig éreztette, hogy rám aztán igazán semmi szüksége nem volt. Tulajdonképpen csak az állatait szerette tiszta szívből. Egy nyárádmenti faluban éltünk, volt lovunk, tehenünk, majorságot is tartottunk. Apám beteges, gyenge ember volt, anyám vezette a gazdaságot. Az egyik kakas is annyira a szívéhez nőtt, hogy sohasem vágta le. Kiki több mint tíz évet élt, végül az öregség vitte el. A leghűségesebb házőrzőnket a mezőn találta még kölyök korában. Egy időben farkas járt az udvarunkra, sok tyúkot elpusztított. Anyám azt mondta akkor a kutyánknak: Csiba, ha nem végzel a garázdával, elcsaplak a háztól. Másnap reggel ott találtuk a farkast leterítve az udvaron, Csiba meg jött, odadörgölőzött a gazdasszonya lábához, és nézett rá a nagy, barna szemével, mintha azt akarná mondani: ugye, jó munkát végeztem? Hát ilyen fantasztikus kapcsolatot tudott kialakítani anyám az állatokkal. De a gyermekeivel mindig is keménykezű volt. 

– Ön volt az utolsó gyermeke?

– Egyszer még várandós lett. Én akkor már tizenéves voltam. Sok mindent észrevettem, átláttam abból, amit a szüleim titkolni akartak, így az is a tudomásomra jutott, hogy anyám el akarja tetetni a gyereket. Szívbeteg volt, így el is végezték volna a beavatkozást, de én elcsentem a „buletinjét”, és elégettem. Nagy ribillió lett ebből, és én végül bevallottam a „bűnömet”. Akkor anyám azt mondta: fel is út, le is út… De legalább megszülte a legkisebb lányát. Vele a mai napig nagyon szoros a kapcsolatunk. Sosem mondtam el neki, hogy el akarták dobni, de mintha mégis tudná, hogy közöm volt ahhoz, hogy a világra jöhetett.

– Mihez kezdett, amikor elküldték otthonról?

– Vásárhelyre utaztam. Egy rövid időre szolgálónak szegődtem, aztán egy ismerős családhoz kerültem, ahol gyermekfelvigyázóra volt szükség. Két fiúcskának kellett gondját viselnem, más dolgom nem volt, mosnom, főznöm sem kellett. Szerettem ott nagyon. De ahogy nőttek a gyerekek, rám is egyre kevesebb szükség lett. Később a konzervgyárnál dolgoztam, aztán elvégeztem egy szakácsiskolát. A diákbentlakás étkezdéjében főztem nyugdíjazásomig. Az a munka is nagyon kedvemre való volt, olyan kedvesek, tisztelettudóak voltak az egyetemisták. Bíztak is bennem, tudták, hogy közbelépek, ha valamelyik munkatársam ki akarja spórolni az ebédjükből a finomabb falatokat. 

– Önnek nem született gyermeke?

– Van egy felnőtt fiam, Olaszországban él a családjával. Igyekeztem neki is mindent megadni, de sajnos, a házasságom hamar zátonyra futott, a férjem ugyanis lelépett egy kolléganőjével, és a gyerekünket nagyon megviselte az apja hiánya. A válás után eléggé eltávolodott tőlem. Mindig csak a hétvégét várta, hogy a volt párommal lehessen. Aztán megtalálta a maga útját, tervezőmérnökként dolgozik egy jól menő cégnél, boldog. Neki még nincs gyermeke. Interneten szoktam beszélgetni vele és a párjával. 

– Régóta él egyedül, úgy érzem, mégsem magányos.

– Ezt nagyon jól érzi, kedvesem. A tömbházbeli gyermekek sok energiát adnak nekem. Amikor meglepem őket valami aprósággal, vagy csak kedvesen szólok hozzájuk, úgy tudnak örülni, hogy az valami csoda. Az én lelkemnek ez a mindennapi kenyér.