2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Visszatekintő dr. Csige Sándor Zoltán nyugalomba vonult csíkszeredai vezető konzullal


Hiányozni fog rendezvényeinket biztató szavakkal köszöntő, mindig mosolygós arca, amellyel az eltelt évek során el tudta hitetni velünk, és egy idő után talán ő maga is úgy érezte, hogy közülünk való, s ilyen minőségében osztozik örömünkben és elkeseredésünkben is. 
Dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja Erdélybe érkezését követően részt vett az intézmény építésében, a székelyföldi lakosok kedvezményes újrahonosításában, és – nem közvetlen felelősként – a magyar államelnöki kitüntetések előkészítésével és átadásával kapcsolatos teendőkben is. A határon túli magyar állampolgárok szavazásának a megszervezésében két választás idején teljesítette a rábízott feladatokat. Két héttel ezelőtt, április 30-án távozott őrhelyéről. Hazatérése előtt beszélgettünk el életéről, diplomáciai karrierjéről, amely távoli ázsiai országokon át vezetett a Székelyföldre. 
Debreceni emlékek
– Műszaki doktorátus és diplomáciai pályafutás – nem mindennapi társítás. Honnan, hogyan kezdődött az odavezető út?
– Debrecenben születtem kisiparos családban, édesapám jól képzett szakemberként a saját üzemében kiváló minőségű bőrt gyártott, de az államosítást követően gyermekkoromban már csak az óriási betontömbök maradtak, amelyek a gépek talapzatát képezték. Édesapám munkanélküli lett, aztán fizikai munkát végzett, majd a kisipari szövetkezetek (ÁFÉSZ) megalakulása után újra a bőrszakmával foglalkozott. Gyermekkorom feledhetetlen élményeként őrzöm, ahogy az általa vezetett nagy Csepel teherautóval járjuk a megyét.  
A Diószegi úton laktunk, így a városszéli családias, barátságos légkörű iskolában végeztem az első négy osztályt, majd édesapám a református nagytemplom és a kollégium épülete között álló Füvészkert Utcai Általános Iskolába íratott. Ott szerettem meg a debreceni nagytemplom harangját, és amikor a reformáció 500. évfordulóját ünnepeltük Marosvásárhelyen, nagy örömmel hallottam, hogy Vártemplom harangja is ugyanabban a szólamban kondul. 
Bár jól tanultam, a nyolcadik osztály elvégzése után édesapám, aki már nem volt fiatal, azt tanácsolta, hogy válasszak egy olyan iskolát, ahol szakmát is tanulhatok, hogy hamarabb meg tudjak majd állni a saját lábamon. Így kerültem a Mechwarth András Gépipari Technikumba, ahol 1972-ben érettségi és képesítő vizsgát tettem azon az évfolyamon, amely még gépésztechnikusi oklevelet kapott. Az iskola indított el a műszaki pályán, de nem csak, ugyanis már hatodik osztályos koromtól rádiós szakkörbe jártam. 
Rádiós szakkör és a kapcsolatépítés
– A hatvanas években igazi fiús hobbinak számított a rádióamatőrködés, ami az internet világában sokat veszített népszerűségéből.
– Azok számára, akik egy kicsit is érdeklődtek a világ iránt, a rádiós szakkör lehetőséget biztosított olyan kapcsolatok építésére, ami másoknak abban az időben nem adatott meg. Középiskolás koromban már a debreceni rádióklubban tevékenykedtem, és gyakorta összeköttetést létesítettem a nagyon aktív székelyföldi állomásokkal, Marosvásárhely, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy rendszeres partnereink voltak. Akkoriban nagyon benne éltek a gondolatvilágomban, és nem is sejtettem, hogy ezeknek a helyeknek egykor mekkora jelentősége lesz az életemben. Érettségi után a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára jelentkeztem, ahol három félév után világossá vált számomra, hogy nem akarok gépészmérnök lenni, és ismerőseim komoly ellenkezése ellenére kiléptem. Úgy éreztem, hogy nem kötelezhetem el magam egész éle-temre egy olyan szakma mellett, aminél van valami, amit jobban szeretek. 
– Gondolom, hogy a rádiózás volt az igazi „szerelem”.
– A híradástechnika, a telekommunikáció kötött le, ez határozta meg minden programomat, a tranzisztorok, az elektroncsövek, az antennák stb. érdekeltek. Gépésztechnikusi végzettségem és rádióamatőr múltam alapján a budapesti Mechanikai Laboratóriumban kaptam állást, ahol rádió adó-vevőket gyártottak. Mivel ott készültek a külügyminisztérium rádióállomásai, szoros kapcsolatban állt a céggel. A világ különböző pontjain levő állomásokat karban kellett tartani, ami nagyon vonzónak tűnt számomra. A vágyam 1990-ben teljesült, amikor „külügyes” lettem. Időközben elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karát, kiváló eredménnyel. Röviddel azután, hogy a külügynél alkalmaztak, Kambodzsában megüresedett a kommunikációs állás, és mint rádióamatőrt is alkalmasnak találtak arra, hogy a meglehetősen zord körülmények között eleget tegyek a rám háruló feladatnak. 1990 augusztusában már a Kambodzsai Népi Demokratikus Köztársaságban találtam magam, ahol polgárháború dúlt…
Kemény kezdet Kambodzsában
– Ez nem lehetett túlságosan vonzó kezdet, bár néha éppen a nehézségek serkentik az embert.
– Mivel a főváros, Phnom Penh nagyon közel van az Egyenlítőhöz, hat és fél – hét óra között már sötétedett, és reggel hat óra körül világosodott. Amikor beállt a sötét, kijárási tilalom lépett életbe, és a rendfenntartó erők az állványos géppuskákat betolták az útkereszteződésekbe. Nem volt könnyű időszak, bár szakmailag nagyon érdekesnek éreztem, ugyanis Budapesttel rádión keresztül tartottuk a kapcsolatot, s a berendezés üzemeltetése reám hárult. Az ENSZ békefenntartó missziója (UNTAC) keretében száz magyar rendőr teljesített Kambodzsában szolgálatot, és egyik legfontosabb eredményünknek tartom, hogy aktívan segítettük a munkájukat, és a nagyon kemény események ellenére valamennyien életben maradtak. Ebben a magyar nagykövetségnek nagy szerepe volt. 
1995-ben jöttem el, már a Kambodzsai Királyságból, mert az ENSZ-misszió és a választások eredményeként Norodom Szihanukot királlyá koronázták. 
– Milyen maradandó élményei fűződnek még Kambodzsához?
– Két dolgot szeretnék említeni. Egyrészt a polgárháború miatt  rádióamatőr tevékenység az országban nem volt, ezért Kambodzsa a rádióamatőrök közösségében a világ egyik legkeresettebb országának számított. A helyi hatóságoktól engedélyt kaptam, és attól kezdve óriási népszerűségre tettem szert, ami rendkívül jó érzéssel töltött el. Éjszaka felhívtak Amerikából például, hogy jók a körülmények, és kapcsoljam be amatőr rádiómat. A rádióamatőrökről tudni kell, hogy okleveleket gyűjtenek, és többek között van egy olyan, amely a minél több országgal való kapcsolat igazolására szolgál. Kambodzsa a nehéz kategóriába tartozott. 1995-ben, amikor elhagytam az országot, a királytól egy levelet kaptam, amiben megköszönte, hogy „Csige Sándor Zoltán attasé rádióamatőri tevékenységével rengeteget tett Kambodzsa megismertetéséért”. A politikailag elszigetelt országban rádiós tevékenységemmel hozzájárultam Kambodzsa hírének és ismertségének a növeléséhez.  
Másrészt, amikor 1990-ben az állomáshelyemre érkeztem, a szakmailag nagyon ingerszegény környezetben arra vágytam, hogy valami hasznosat tegyek. A felismerés arra serkentett, hogy szakmailag tovább képezzem magam. Szabadságom idején, 1991-ben a külügyminisztérium vezetősége engedélyezte, hogy doktori képzésre jelentkezzem. Mivel jó eredménnyel végeztem az egyetemet, lehetőségem nyílt arra, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem doktori iskolájába magántanulóként felvegyenek, és a külügyminisztérium távközlési rendszerének a témájában elkezdjem a munkát. 1996-ban kaptam meg informatikatudományból az egyetemi doktori fokozatot. 
Ahogy telt az idő, egyszer csak kiderült, hogy a kambodzsai nagykövetet, aki mellett dolgoztam, Jakartába helyezték. Miután korábban jól megismerte a munkámat, és elégedett volt velem, hívott Jakartába, ahol a kommunikáció mellett a tudományos és technikai attasé feladatkörével is megbíztak. Jakartában volt az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének) a központja. Ezen keresztül olyan ügyeket intéztünk, amelyek Magyarország és az ASEAN-tagországok tudományos együttműködésének a lehetőségét vizsgálták és támogatták. Emellett működött a telekommunikáció, és akkor már számítógépes rendszerekkel is foglalkoztam. 
Az érdekes Indonézia
– Ugyancsak Ázsia, de egészen más világ ez a sokezernyi szigetből álló ország. Mennyire sikerült megismerni?
– A 14.000 szigetből álló hatalmas kiterjedésű országot lehetetlenség volt bejárni, hiszen nekünk dolgozni kellett, azonkívül rádióamatőrként is tevékenykedtem. Folyamatos elfoglaltságom ellenére eljutottam Balira például, és az ország különleges természeti szépségeiből is megtekinthettem néhányat. 
Érdekes ország volt, amelyben a világ legnagyobb muzulmán közössége él, 1998-tól 2002-ig tartó küldetésem idején 215 millióan voltak. Indonéziában olyan kultúrája van az iszlámnak, ami másokat is hagy élni. Vannak ott is szélsőségesek, előfordultak összetűzések, de a keresztény közösségeknek alapjában véve nem kell félniük. A rádiózás lehetőséget nyújtott arra, hogy a hivatali kapcsolatokon túl egyszerű emberekkel is megismerkedjem, és ezen keresztül sok olyan dolgot megtapasztaljak, ami egy diplomata számára, aki a merev szabályok között él, rejtve marad.
– Amikor az egyszerű emberek megnyíltak, tudták-e, hogy kivel kerültek kapcsolatba?
– Igen, mert az egyenes utat tartottam a legegyszerűbbnek. Az ember legyen az, aki, és akkor nem kell szerepet játszania. Nekem megadatott, hogy így viselkedhessem, és ez nagy könnyebbség volt az életemben.
– Mi volt a legemlékezetesebb élménye az indonéziai attasénak?
– Ez is a rádiózáshoz kapcsolódik. Jakartától északra található az Ezer szigetek, ahol egy rádióamatőr világversenyen vettünk részt körülbelül 30-an, és velem volt a kisebbik fiam is. Egy csűrszerű nyitott épületben aludtunk a tengerparton, amikor arra ébredtem, hogy egy másfél méteres nagy fekete gyík szaglász bennünket. Ahogy megmozdultunk, elszaladt, és belecsobbant a tengerbe. Az indonézek megszokták, nem is törődtek vele, de számunkra maradandó élményt jelentett.
Küldetésem idején nagyon megragadott az Indonéziában élő emberek természetközelsége és hitvilága. Fölfedeztem olyan dolgokat is, például a szellemvilág létezésének az érzetét, amire az európai emberek már nem nyitottak. 
Miután lejárt a küldetésünk, visszatértem a külügyminisztériumba, és viszonylag rövid idő után 2003-ban a Szabadkai Főkonzulátusra neveztek ki alkonzulnak. A főkonzul igényt tartott rá, hogy a kommunikáció és a számítógépes teendők mellett bekapcsolódjak a nemzetpolitikai feladatokba is. Sok kedves ismerőst és néhány barátot is szereztem, majd öt év után lejárt a küldetésem. 
Ügyfélbarát hivatalt Csíkszeredában
Az új kormány megalakulását követően, amikor kiderült, hogy az állampolgársági törvény a parlament döntésének megfelelően átalakult, aminek szervezeti keretei és azzal kapcsolatos feladatok lesznek, megpályáztam Csíkszeredát, és az állást el is nyertem. A konzuli főosztályon ismerkedtem meg a kijelölt csíkszeredai főkonzullal, dr. Zsigmond Barna Pállal. 
 Akkor alakult ki az elképzelésünk, hogy válaszként azokra az információkra és valótlan híresztelésekre, amelyek a „kis magyar világ” hivatalnokainak a túlkapásairól elterjedtek, olyan konzulátust építünk, ahol minden magyar ember, aki velünk kapcsolatba kerül, azt érezze, hogy a legnagyobb szerencse érte. Ezt ma ügyfélbarát hivatalnak nevezik, amire tudatosan készültünk, és úgy érzem, hogy sikerült is megvalósítanunk. 
– Olyannyira, hogy ha a főkonzul vagy a vezető konzul jelen volt valamelyik rendezvényünkön, azt éreztük, hogy mindig is velünk voltak. A Zsigmond Barna Pál esetében részben igaz volt, hiszen Marosvásárhelyen nőtt fel, itt élnek a szülei… 
– Én is itthon voltam. Sokat gondolkoztam azon, hogy honnan eredt ez az érzés, hiszen nem vagyok székely, nem lettem tiszteletbeli székely, de hajdú vagyok, akiket a székelyekhez hasonlóan az erdélyi fejedelmek vezettek és telepítettek a mai szálláshelyükre. Debrecen az Erdélyi Fejedelemség része volt, és az ott élő emberek életét, gondolkodását a reformáció, az Erdélyi Fejedelemség szellemisége határozta meg. Akkor miért ne lennék itthon? – magyaráztam meg magamnak az érzést, ami az első perctől kezdve a hatalmába kerített. Nagyon sokat segített a munkámban, hogy az itt élő emberek sorsát, nehézségeit, örömét nem kellett magyarázni, mert természetes volt, hogy azonosulni tudtam velük.
Kezdetben egy több tapasztalattal rendelkező fiatalember látta el a főkonzul mellett a vezető konzuli feladatokat, de egy idő után ő elkerült Csíkszeredából, és Zsigmond Barna Pál engem választott vezető konzullá, és a tisztséget 2018. április 30-ig töltöttem be.
Ami erőt adott
– Mi egy vezető konzul feladata?
– A csíkszeredai egy nagy főkonzulátus. 2011-ben, amikor elkezdődött a honosítás, komoly munka hárult ránk, amit adott pillanatban 11 konzul végzett. Azért, hogy a vezetőnk tudjon másra is figyelni, kijelölt egy első konzult az egyenlők közül, aki a szakmai munkát, a mindennapi rutinfeladatokat a főkonzul távollétében ellátta. Zsigmond Barna Pál rengeteget járt vidékre, és az intézménynek az idő alatt is működnie kellett. 
– A gyakori terepjárást elmondhatjuk dr. Csige Sándor Zoltánról is, hiszen a nagy megemlékező ünnepségektől kezdve a marosvécsi találkozókon, nőszövetségi rendezvényeken, gyermekvetélkedőkön át hosszan sorolhatnánk, hány helyszínen, településen volt alkalmunk az elmúlt években találkozni. Hogy lehetett ennyi meghívásnak eleget tenni?
– Erőt adott, hogy éreztük, az erdélyi magyaroknak szükségük van arra, hogy a főkonzulátus képviselője jelen legyen közöttük, és pár biztató gondolattal támogassa őket. Közben a főkonzulátuson olyan remek csapat végezte a mindennapi munkát, ami lehetővé tette, hogy egyéb dolgokra is figyelni tudjunk. Törvénymódosításokat javasoltunk, mint például azt, hogy a vegyes házasságban élők esetében a házastársnak, aki nem tudta igazolni a magyar állampolgárságú felmenőket, de közös gyermeket nevelnek, és szeretne magyar állampolgárrá válni, lehetősége nyíljon erre. Természetesen a magyar nyelv ismerete továbbra is követelmény maradt, de a felmenők igazolása pótolható lett a magyar állampolgárral házasságban eltöltött tíz évvel, vagy a közös gyermekek együtt nevelésével eltöltött öt évvel. Sok egyéb olyan javaslatunk volt az évek során, amelyek megvalósulva az itt élő emberek javára váltak. 
El kell mondanom, hogy a rádióamatőrködést nem hagytam abba, a csíkszeredai klub tagja vagyok, és a hatóságoktól kapott engedély birtokában sok összeköttetést valósítottam meg, de nem annyit, amennyit lehetett volna, ha több időm marad erre. 
– Visszatekintve diplomáciai karrierjére, hogyan foglalná össze néhány szóban? 
– Mindenhol jól éreztem magam, igyekeztem megbecsülni azt a helyet, ahol a hazámat képviseltem, megérteni az ország működését, szellemiségét, ami segített abban, hogy sehol ne legyenek konfliktusaim. 
Igaz barátságok
– Milyen emlékezetes pillanatokat visz magával Erdélyből?
– Marosvásárhelyhez kötődő érdekes élményem volt a focitorna az újságírók, a polgármesteri hivatal alkalmazottai és a főkonzulátus csapata között. Mélyen megmaradt bennem a szentegyházi huszárcsapat eskütétele, a Gyermekfilharmónia koncertjei és tagjainak állampolgársági esküje, és sorolhatnám tovább a szebbnél szebb élményeket. 
Sok nagyszerű emberrel ismerkedtem meg, és Erdélyben is kötöttem néhány igaz barátságot. Összességében azt a lehetőséget, hogy Csíkszeredában tölthettem a nyugdíjazás előtti utolsó szolgálatom, a Jóisten ajándékának érzem. 
– Mire a legbüszkébb, ha az eltelt évekre visszatekint?
– A fiaimra: mindketten a diplomáciai pályát választották, és Szabadkán, illetve Kolozsváron teljesítenek konzulként szolgálatot. 
Büszke vagyok még az elvégzett munkámra, amelyet a köztársasági elnök „Rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter” diplomáciai rang adományozásával is elismert. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató