Aglája
Az elmúlt néhány évben kevés, külföldön is elismerést kiváltó mozit tett le az asztalra Magyarország, az Aglája viszont ezek közé tartozik.
Az utóbbi évek egyik legüdítőbb kezdeményezése az Orbán-kormány részéről a magyar filmipar fellendítése. Immár harmadik éve a magyar származású, Hollywoodban élő és alkotó producer, Andy Vajna a filmipar megújításáért felelős kormánybiztos. Kétségtelenül felelősségteljes poszt ez a kulturális szegmensben, és az eddigi jelek azt mutatják, hogy egy jó külföldi kapcsolatokkal rendelkező szakember hozzáértésével valóban sikerülhet újra minőséget produkálni. Az elmúlt néhány évben kevés, külföldön is elismerést kiváltó mozit tett le az asztalra Magyarország, az Aglája viszont ezek közé tartozik.
A történet Aglája Veteranyi önéletrajzi könyvéből származik (A gyermek a forró puliszkába esett, Kráter Műhely, 2003). A mindössze néhány ecsetvonásnyi változtatáson átesett mű nem pusztán nem csorbult, hanem még gyarapodott is a mozivásznon. A történet kezdetén Aglája családja elmenekül a cipészvezér Romániájából, és már ekkor látni lehet, hogy ez egy sokkoló film lesz, mert egy hatéves kislány szájából az „eljöttünk Romániából, a mamát meg a papát halálra ítélték, meg minket is” mondat elég durván hangzik, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez nem kitaláció, hanem az előző rendszer valósága. Meg sem állnak az első vándorcirkuszig, ahol éppen bohócfelvételt tart az igazgató, így Tandarica (Bogdán Zsolt) el tud helyezkedni. Az apa állandó házasságból való kikacsingatásai, formálódó alkoholizmusa rányomja bélyegét a kis családra, és ez akár elég is lehetne egy átlagos történet végéhez, de ez a film pont úgy mutatja meg az életet, ahogyan csak nagyon ritkán látjuk. Zsúfoltnak, fordulatokkal telinek, a jellem és a jellemtelenség állandó csatája színterének. Fordulatként az anyuka, Sabine (Ónodi Eszter) megvásárol egy önkínzó mutatványnak is hívható produkciót (a híres Acélhajú Nőt) egy cirkuszi kollégájától. A mutatvány zajos sikert arat, de a sokat próbált család szétesik, Aglája pedig hét évre magára marad. Amikor legközelebb találkoznak, megütközve tapasztalja, hogy egy öntelt, sikerre mindig éhes díva vezeti a sportkocsit, a kedves mosolyú, gyermekeit féltő anya valahol lemaradt. A rendező igazi bravúrja, hogy ebből az első látásra is három műsorra elegendő receptből olyan menüt állít össze, amely nem fekszi meg a néző gyomrát.
Sokrétű filmről beszélünk, amely úgy mesél a cirkuszról, a széteső házasságról, a mindent hátrahagyni képes ambícióról, hogy közben egyedi hangulatot varázsol körénk. A rendező nem dramatizálja túl a különböző helyzeteket, nem hatásvadász módon tálalja a különböző eseményeket, hanem egyszerűen, a reakciót a nézőre bízva mesél. Lassú, részletekbe menő, mégsem unalmas a történetvezetés (vontatottá is csak pár percig válik a film közepén), és ez kétségkívül a jól megírt szereplőknek és az ügyes színészi játéknak köszönhető. Ónodi Eszter főszerepe telitalálat, kiváló karakterszínészi képességekről tesz tanúbizonyságot. A kiszolgáltatott nőtől elkezdve, a sikerben sztárallűröket sem nélkülöző, nagyzoló artistáig minden jellemvonást precízen rajzol meg Ónodi Eszter, akinek játéka a film egyik legerősebb pontja. Filmbéli partnere Bogdán Zsolt, aki Tandaricát, Sabina hűtlen, iszákos férjét formálja meg. Bármilyen erős is Ónodi–Bogdán-páros, a film felfedezettje az Agláját gyermek- és tinédzserkorban eljátszó Jávor Babette (képünkön) és Móga Piroska. Mindkettejüknek nagyon nehéz dolguk van, hiszen olyan életszakaszban kell a személyiség bizonyos elemeit kiemelniük a játékukkal, amelyben éppen vannak, ráadásul úgy, hogy a történelmi hátteret (életkorukból adódóan) csak másodkézből ismerhetik. A film nagy érdeme, hogy a mellékszerepeket is neves magyar színészek játsszák. Esztergályos Cecília a lokáltulajdonos, Molnár Piroska a svájci nevelőintézeti igazgató, Jordán Adél a táncosnő, Lázár Kati a kígyóbűvölő, míg Kamarás Iván a kisstílű ügyeskedő rövid szerepében kiváló alakítással teszi érdekessé a figurát.
Deák Krisztina egy kétségekkel, bizonytalansággal, szegénységgel teli világot tárt elénk, mely keretbe foglalja a szívszorító történetet. Kiváló, minden részében kerek alkotás, vitathatatlanul megérdemelte a Monte Carló-i filmfesztiválon nyert három (!) Aranynimfa díjat. Hogy ennél feljebb juthat-e, a jövő kérdése marad, de nagyon biztató, hogy egy hete jelölték a kis Oscar-díjnak is becézett Golden Globe-ra, a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Szorítunk neki.
Pálfi Csaba-Sándor
