Fotóparafrázis
Egyre többen közölnek a közösségi hálón olyan fényképeket, amelyek korábban – akár évtizedekkel ezelőtt – készültek egy adott helyszínen, adott szereplőkkel, és ezeket megismételték a jelenben ugyanott, ugyanazokkal a személyekkel. Igen érdekes sorozatot jelentettek meg például tavaly a normandiai partraszállás 80. évfordulója alkalmából. A fotókon egymás mellé helyezték az egykori fotókat, amelyeken a ma már elhíresült partmenti településeken előrenyomulnak a szövetséges katonák és ugyanazon helyszíneken mai, békés hangulatot tükröző felvételeket. Az ilyen időutazás miatt is egyre népszerűbbek ezek a vizuális összehasonlítások.
Fekete Zsolt (Lovacska) fotóművész Apám festett a legnagyobb magasságban című kamarakiállítása a marosvásárhelyi Bolyai Házban érdekes példája volt annak, hogyan lehet ezt a trendet művészi átfogalmazásban „meglovagolni”. A kiállítás anyagát Fekete Zsolt fotóalbumba is foglalta, amelyet a tárlatmegnyitón és azután is meg lehetett vásárolni. Lovacskának volt egy korábbi hasonló, sikeres próbálkozása, a Megismételt pillanat című kiállítása, ahol párhuzamosan lehetett megtekinteni Orbán Balázs székelyföldi író, néprajzi gyűjtő és Veress Ferenc fényképész, feltaláló által a 19. század második felében készített fotográfiákat a jelenkorban általa készített fotókkal.
Egyfajta műfajteremtés tanúi vagyunk, hiszen Fekete Zsolt úgy fényképezi a jelenkori helyszíneket, összehasonlítva a múltbéliekkel, hogy újragondolja, átértelmezi azokat. Az Apám festett a legnagyobb magasságban című fotóalbum különösen érdekes, mert elhunyt édesapja, az 1935-ben született Fekete Zsolt festőművész festőhelyszíneit kereste fel, és a korabeli fotók, festmények segítségével keltette életre a jelenben e vizuális hagyatékot. Nem tükörmásolatok ezek a felvételek. Az édesapa által gazdag színárnyalatokkal, impresszionista ecsetvonásokkal festett gyümölcsös már a múlté – jelzi a fia azon a képen, ahol alig néhány félig kiszáradt fa alatt áll. Hol vannak már azok a régi gyümölcsösök, amelyeket annak idején gondoztak, és a földterületek visszaszolgáltatása után ma már parlagon hevernek? Hasonlóképpen átlényegül az apa tájfestménye fia érdekes fénytechnikával készült felvételén, s érdekesek azok az iklandi emlékek is, amelyek fotókon egy más világot tükröznek. A falukép korszerűsödött, hiszen haladni kellett a korral, de nosztalgiázhatunk azért a közösségért, amely már múlté. És ott vannak a tájak, a fák, amelyek nem változtak. Csak meg kell keresni bennük a szépet, a természet adta öröklét üzenetét. Mert ez a fajta összehasonlítás erről is szól. Emlékképek párhuzamával találkozhatunk az albumban, ahol egy székre tett fotó visszahozza a festmény hangulatát, vagy amint a mesélő tündér megjelenik talán az iklandi tájban, a múlandóság efemer gondolataként.
Fekete Zsolt kiállítása június közepén zárult, de az album önmagában is maradandó alkotás, amelyet nemcsak az „értőknek” érdemes lapozgatniuk, hanem azoknak is, akik egy kicsit elmerülnének a vizuális művészet parafrazált üzenetvilágába.
