2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Igazán nem akartam írni róla. Pedig már jó fél éve házunk lakója. Lakásunk tartozéka, éke, éktelen rohangálások és szende meghunyászkodások előadója. Nő, szeretetre vágyó, nagy hízelkedő, szakszerű dagasztó reggelente. És persze kurrog, dorombol, ásít, magát mossa. A macskamosdás minden fázisát, mesterfogását produkálni képes. Pedig soha senki nem tanította – amúgy is igazán soha meg nem szelídíthető –, ravasz ragadozó, éber, mindig ugrásra, játékra kész. Hozta magával több ezer éves egyiptomi őshonából.

A miénk, bocsánat, az unokáinké fekete-fehér. Mint a Purina-reklám cicája. (Bocsánat, ha rejtett termékreklám is következnék soraimból. Óhatatlan, akaratlan, csak jelzésértékű.) Neve Juci. Esetenként Csulesz, Csufulics, a vadállat, Szőrös Muki, a fenevad. Anyjának a nagyit tekinti, testvéreinek A-t és S-et, a lány- és fiúunokánkat. 

Én kimaradok a rangsorból. Ki akartam maradni szántszándékkal. Óvakodom közeli kapcsolatba kerülni vele. Soha nem volt házi kedvencem, ui. abban a szolgálati lakásban, ahol éltünk sok-sok éven keresztül, az orvosi egyetem bérlőknek kiosztott házirendje szerint tilos volt a háziállatok tartása. Nem emlékszem, hogy apámnak lett volna gyermekkorában. Sohasem mesélt róla. Anyai parajdi nagyapámnak volt viszont egy bernáthegyije. De ez még a nagy gazdasági krízis előtt volt, akkor jól ment az italnagykereskedés és bolt Parajdon és Szovátán. Aztán nagyapám tönkrement, eladta a kocsit, és tovább kellett adni az óriásebet. Utána elvitték őket. Csendőrök, vadállati módon. Hazaiak voltak, de nem háziállatok. Azok legalább ragaszkodók.

Szóval én kimaradnék ebből a menázsiból, de igazából nem lehet. Szorosan zárni kell az ajtókat, mert kíváncsi természet lévén, beszökik a könyvesházamba, átnyargal a drága könyveken, egyik lapján ott van körmének ívelt karcolása. Felül az ablakpárkányra, és kinéz a bagolygyűjtemény által szabadon hagyott tenyérnyi helyen. Mozgás van előttünk: szemeteskocsik jönnek, cipekedő háziasszonyok vágnak neki a dombnak, a játszótérre minden tornaszert bezsúfolt az utolsó percben a bukott doktor stábja. Gyerekek is szaladgálnak.

Juci csupa meglepetés. Kiszámíthatatlan. Maga is meglepetés volt. A-nak szereztük, amikor visszatért a tavaszi hosszú karanténból. (Bächer Iván szerint a macskát nem veszik, szerzik vagy ajándékba kapják.) A ritka hozzánk látogatók kedvence. Hízelkedően, leereszkedően kegyes. Mint a taktikus uralkodók.

Rendszerint semmit nem ver le, macskaügyesen mászik, kúszik, ugrik, esik talpára, nyújtózkodik, a karosszék oldalán talált egy karomélesítő helyet. Edzőteremnek tekinti az egész lakást. Pihenés gyanánt felül ablakom párkányára – ha óvatlan vagyok és beszökhet –, időnként visszafordul, míg dolgozom – mint most is –, ellenőrzi, ha végzem a dolgom, a kitűzött penzumot: lektorálást, szerkesztést, adathalászat-vadászatot, könyvírást. Gyér levelezést.

Ja, el is felejtettem: imád kertészkedni. Feltúrja a virágföldet a cserepekben. (Az idén nyáron kertesedtünk meg blokklakásilag, erkélyesen.) Az Aloe verát leverte, a föld kiszóródott a szőnyegre. Mert billegett a cserép, a nagyra nőtt, hosszú krokodiluslevelek kibillentették az egyensúlyából a növényt. Nem mert szólni. Kisomfordált, és szokatlanul szelíd volt egész este. Mint a gyerek, ha rossz fát tesz a tűzre. A bátoság és vallomástétel nem az erőssége. A macskának, természetesen.

Nevelhetetlen. Könnyen rá lehetett szoktatni a dologvégzésre. De csak erre. A fürdőszobában áll a személyes, szigorúan magánjellegű budoárja. Szagnyelő szilikátos műhomokkal. Válogat, vannak kifejezetten neki szánt kaják, amiket nem vesz be, még akkor sem, ha éheznie kell. Nem kell. Tálkák a lakás legváratlanabb pontjain. Ötletszerűen (random) választja ki az étkezőhelyet. Mintha New Yorkban élne, és csak az élvezeteket kellene hajhásznia, mint az amerikai filmekben a gazdag unatkozó ladyk. Még jó, hogy nem akar bevásárolni, kirakatokat nyaldosni. (A franciák így nevezik a shoppingolást.)

Póráza is van. A nyáron A. levitte az utcára, a ház elé. A környék gyermekei nemzetiségre, fajra, felekezetre és életkorra való tekintet nélkül azonnal köré sereglettek. Folyt az össznépi macskaajnározás. Más alkalommal elvitte a parkba, ugyancsak vezetőszáron, idétlen kamaszok gúnyolódtak, irigykedve a látványon. A minap újabb kísérletet tettünk: lebocsátva a hideg novemberi aszfaltra, megtorpant, megrémült, kapkodta a lábát, majd keservesen jelezte, hogy felkérőzködne a gazdihoz, aki értette a rimánkodást, és kebelébe vette. Macskafej kandikált ki a meleg kabát hasítékán. Onnan elviselhető volt a télbe hajló emberi-természeti világ.

Mit sem tud a pandémiáról. Rajta, faján nem fog, remélhetőleg nem is fognak majd a mutánsok sem. Reggel ő ébreszti alvótársát, a nagyit. Fejével meg-megböki, leugrik, elfoglalja az én helyemet a nagy öblös atyamesteri karosszékben, ahonnan a reggeli kávét szoktam felszürcsölni. Finoman jelzi, kávézhatsz, öregem, te előkelő idegen, velem látszólag nem törődő, álgazdit játszó alak, de rajtam nem fogsz ki. Én vagyok az abszolút uralkodó. Ti az alattvalóim vagytok. A macskológusok szerint azért mászik magasra, hogy mindent és mindenkit átfogjon pillantásával, követhessen az alantas világban. Hogy minduntalan tudtunkra adhassa született abszolutizmusát.