2021. november 30., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mári néném fia azt írja Skandinávia egyik legészakibb kisvárosából, hogy ablakából mindennap tökéletesen látszik az északi fény. Mári néném Háromszéken él, a fia pedig olyan országban, ahol már három székelynél jóval több van. Ez nem mindig látszik az ablakból, és alig észrevehető az utcán, üzletekben, a hivatalokban. Mások más színben annál inkább.

Öcsém tizenhetedik emeleti lakásából könnyen kivehető a már régen trónfosztott óriás, az Empire State Building. Minden este más színű fénnyel világítják meg, hogy meg ne unják a New York-iak. De azt hiszem, ezt már egyszer megírtam. Tudom, az ismétlés a tudás anyja, de felnőtt embernek az anyját szeretnie kell, támogatnia illő kötelesség. Vagyis legyünk bátran tudásközpontúak.

Párizsi nagybátyám ikszedik kerületi lakásából megpillantható az Eiffel-torony, ha jól kihajolsz a balkonról tiszta időben. Ez a művelet 1982-ben nem jelentett problémát. Ma már annál inkább, ugyanis szédülök a magasban. A fal mellé húzódva osonok a pesti függőfolyosós bérházakban – ha ott volnék járványmentes időben, ja és a párizsi nagybátyám, különben filozófus, nyugalmazott egyetemi tanár, politológus, többszörös emigráns, élete végén már senkit sem ismert meg, és legalább húsz éve valamelyik Párizs környéki temetőben nyugszik. Nincs kitől megkérdezni, melyikben. Szívesen vinnék virágot a sírjára, mert 1982-ben pazar vendéglátónk volt. Egy könyvét maga Gáll Ernő fordította magyarra.

Pesti ismerőseim lakásából – hol időről időre menedéket nyertem – a szemközti bérház látszott a Falk Miksa utcában. Megnyugtatásul, közel a körúthoz, az V. kerületben. Szinte valamennyi pesti szállásomon világítóudvarokat (szakszóval: lichthof), átellenben ablakokat, boltokat, egyszer az Írók boltját az Andrássy úton, villamost, parkolókat, bérházakat és a nyitott ablakon át harsogó tévét tapasztaltam. A Ki mit tud ment. A Dunát soha, csak ha kiballagtam vagy átvillamosoztam Budára és vissza Lipóciába, amint Bächer Iván nevezte Újlipótvárost. Azaz volt egy kivétel, legutóbb 2020-ban a Danubius hotelben laktunk, az átépített, csodásan megvilágított volt Népstadion tövében. Ablakunkból messze ellátni, a horizont alján megpillantható a Nyugati pályaudvar síntéri kijárója. (Nem kutyafogó – vágányok sokasága és a sínek mellett elkerített kültéri felburjánzó dzsumbuj.)

Vásárhelyi ablakaim sokkal változatosabb látványt mutattak. Az Ugron Gábor téren (rég nem így hívták már születésemkor) a volt Albina bankban berendezkedő Munkáspárt székházára, az onnan kirajzó újvilági építőkre, ifjúmunkásokra, gyülekező május elsejés felvonulókra eszméltem. Aztán egy másik ablakból a szomszéd bácsi távcsövének segítségével azt is lehetett látni, ha a folyó túlpartján fekvő Szentannán valamely kiöltözött lédi selyemharisnyáján lefutott a szem, de ha közelebbre tekintettem, akkor látómezőmbe beúsztak a téglagyári barakkok, azok égése, szerencsétlen lakói, a Székely vértanúk oszlopának csúcsa, hallani lehetett a Sándor János-kút csobogását, a lombok között valamit kaptunk a Víkendtelepből is.

Egy harmadik ablakból ráláttam kisfiam iskolájára, volt évharmad, amikor az osztályára is, szemtanúja lehettem annak, mit tesznek a tanulók és hogyan a tanárok. Mellesleg ott tanított édesanyám is, de ő nyugdíjba ment, mielőtt odaköltöztünk volna. Negyedik emelet. Lift nincs. A hazai – remélem, azóta használaton kívül helyezett – építési szabályzat szerint csak az ettől párosan magasabb emeletes házaknak dukált, ha a lakók hajlandók voltak a saját zsebükből fedezni a felvonó beépítését. Ablakomból tehát nem láthattam édesanyám és édesapám nyugdíjba vonulását, az enyémet sem a családom. Nem volt különösen látványos, hál’ istennek.

Jelenleg ablakomból – mint törzsolvasóim sejthetik – különböző díszcserjékre, vörösfenyőkre és juharfákra látok, és egy szilvafára. (Orgonánk halála mélyen megrázott. Komolyan.) Reggel fél hétkor a 144. számú ház negyedik emeletén kigyúl rendszerint a konyha neonfénye, onnan tudom, már fölkelhetek kávét főzni. Követhettem nap nap után egy négyemeletesre felmagasított első generációs – ötvenes években épült – tömbház megújulását, és a szomszédos családi ház német álomtípussá való átvedlését tökéletes pályagyeppel, kőkerítéssel, kerti grillezésre csábító tűzhellyel, megcsonkított diófával, két hatalmas sárga doggal (fajtaismeretből felmentve), álkúttal stb.

Persze, látom én a változást is. Míg a Florea-korszak két évtizedében az utcai lámpák hol égtek, hol feketén bólingoztak, mint Arany János családi eperfái, addig a II. Soós-korszak első évében minden este vígan ontja fényét az összes világítótest. Ez ez én sarki fényem, amely évszaktól függetlenül bármikor látható.

Csupán egy dolog nem látható ablakainkból: mikor és hol végződik a világ járványa. Hol ér véget a járványtagadók ostobasága. Egyelőre a Vörös Hadsereg és szovjet megszállás nélkül is bevörösödtünk.