A zenét kőbe véső muzsikus

A zene időbeli művészet. Ez azt jelenti, hogy ha meg akarunk érteni (hallgatni) egy zenét, ahhoz bizonyos időre van szükségünk. Ezzel szemben a vizuális művészetek – köztük az építészet – egyetlenegyszer alkotnak meg valamit, és az „örök érvényű”, a megtekintéséhez nem kell újraalkotni a művet.

A reneszánsz művészet számmisztikáját néha úgy értelmezzük, hogy az valóban misztikus, természetfeletti elképzelés megjelenése a művészetben, de ha részletesen szemléljük a korszakot, akkor rájövünk, hogy sokszor gyakorlati jelentőségű ez a számösszefüggés.

Az 1970-es években Olaszországban, a firenzei San Pancrazio-templom restaurálásakor különleges nehézségekbe ütköztek a restaurátorok. A Giovanni Rucellai által alapított kápolnában található a szent sír másolata, melyet Leon Battista Alberti tervezett és épített, és 1467-ben szentelték fel.

E kisméretű építészeti remekmű hihetetlen találós kérdést adott a felújítást végző csoportnak. Az eredeti tervek – a rajzok – nagyrészt megvannak ugyan, de a méreteket sehol sem lehet fellelni. A pontos méretek hiánya jelentette a legnagyobb rejtélyt. A tanácstalanság addig tartott, míg valaki felvetette, hogy keressenek zenei összefüggéseket az építményen.

A reneszánsz zeneelmélet visszanyúlik az ókorba, a pitagoraszi zenematematikához. Pitagoraszról meg tudjuk már, hogy arányokat fedezett fel a hangmagasság és a húrhossz között. Azt is leírta, hogy minél kisebb számjegyekkel írható le egy hangköz, annál tisztábban szól.

Reneszánsz és tökéletesség, reneszánsz és tisztaság, reneszánsz és természetesség – itt kell keresnünk a síremlék pontos méreteit. A felújítást végző csoport tehát kénytelen volt zeneelméleti úton keresni a rejtély kulcsát. Leon Battista Alberti mintha azt üzente volna: amely tulajdonságok tetszenek a fülnek, azok tetszenek a szemnek is. A harmónia, a dinamika és az artikuláció zenei sajátosságok, de az építészetben is megjelennek.

Tegyünk egy kis kitérőt Alberti életrajza körül, hogy még inkább érthető legyen a korszak és a műalkotás! Leon Battista Alberti 1404-ben született Genovában, dúsgazdag családban. Oktatása a korszak modern elgondolásai szerint történt, a hét szabad művészet alapján. A hét szabad művészet négyes (quadrivium) csoportjába tartozott a számtan, geometria, csillagászat és zene, valamint a hármas csoportba (a triviumba) a nyelvtan, a retorika és a logika.

Alberti mindenhez értett a hét művészet közül. Költőként, filozófusként és zenészként is ismert volt. Ezeken kívül tehetséges építészként tevékenykedett.

A számarányokkal kifejezhető tökéletesség megjelenik építményeiben. Ezzel vissza is térhetünk az építész Battista Albertihez. Rucellai síremléke a reneszánsz gondolkodásmód egyik remekműve. A San Pancrazio-templom kápolnájának méretei és a síremlék egy tökéletes harmóniai egységet alkot.

A síremlék tetején lévő kereszt a kápolna függőleges középpontjában áll. Ezzel szimbolikusan arra ad magyarázatot, hogy a kereszt az elválasztó pont a halál és a menny között – ugyanakkor a kereszt kapcsolja össze a két teret.

A pitagoraszi zenematematikában a hangmagasságok arányai jól kiolvashatók az ábrázolásban. A tiszta oktáv hangköz 2:1, a tiszta kvint 3:2, a tiszta kvárt 4:3. Ha tüzetesebben elemezzük a sírhely méretarányait, akkor ezek a tiszta hangközarányok mutatkoznak a leggyakrabban.

Minél tovább vizsgáljuk az arányokat, annál megdöbbentőbb a kápolna és a síremlék méreteinek tökéletes illeszkedése. A tiszta hangközök arányai, középpontban a kereszttel (ami mellesleg a zenében felemelkedést jelent!), egy tökéletesen összefüggő világról árulkodnak: élet, halál, zene és vallás nem külön filozófiák, hanem egymást kiegészítő életelemek. Mivel szent sírról beszélünk, nem véletlen, hogy Alberti igyekezett lehetőleg mindent tiszta harmóniákkal ábrázolni. A hármas arány is szembetűnő, mert ezek a tökéletesség szimbólumai, ugyanakkor a szentháromságra is utalnak.

Leon Battista Alberti korának polihisztora volt. Zenetudósként, zeneszerzőként és orgonistaként is számontartották. Bár maradandót az építészetben alkotott, munkái hátterét a zene adja. Jelenkorunk szemlélődő embere elcsodálkozik, hogyan lehetett ilyen tökéletesen alkotni. A válasz az összművészetben keresendő. A tudományoknak nem egymás mellett létező elhatárolt területeknek kell lenniük, hanem minden egy összefüggő, tökéletes egységet kell alkosson. Ha megbontjuk ezt a rendszert, akkor a fejünkre omlik mindaz, amiből kispóroljuk az erőt, a harmóniát adó zenét, a vizuális művészetet, a szellemi szépséget.

Battista Alberti 1472-ben halt meg. Munkájára mint tartós pillérre támaszkodik a reneszánsz művészet, és közvetve a jelenkor is. Ha ő akkor nem a tökéletességre törekedett volna, hanem arra, hogy ennek vagy annak (a tantárgynak) nincs értelme, akkor a későbbi korok építménye ledőlt volna. Vajon mi, amikor arról beszélünk, hogy ez meg amaz a tantárgy fölösleges, nem épp a jövő alapjából lopkodjuk ki a kötőanyagot? Bizony, ha így teszünk, méltán fognak átkozni az elkövetkező generációk!