2022. augusztus 17., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Véget ért az idei húsvét, és azt hihettük volna, hogy a járvány lecsengésével, a kétévnyi majdnem szobafogság és lelki bezártság után végre egy igazi, felszabadult, a viszontlátás örömében gazdag ünnep és ünneplés következik, ám valahogy mégsem így történt. A szomszédban zajló háború, az annak kapcsán kirobbant válság, a meredeken felfelé száguldó árak és az azokkal lépést korántsem követő bérezés, a létbizonytalanság rányomta a bélyegét a kereszténység legnagyobb ünnepére is. A létbizonytalanság, mint olyan, hiszen hiába éli mindenki a maga életét úgy, ahogy tudja, ki az eddiginél is szerényebben, a nagy többség csupán csak szerényen, a tudatalattiban ott motoszkál a félsz, hogy mi történik, ha tovább terjed a konfliktus, ha mégis világháborúba csap át ez az egész. Hiszen látjuk, halljuk, olvassuk, hogy mi zajlik, és a világtörténelem eddigi legmediatizáltabb – éppen ezért pedig a köznek szánt informácók szintjén legmanipulálhatóbb – konvencionális háborúja esetén sincsen fogalmunk arról, hogy mi az igaz, és mi a hazugság. Megnézzük a híreket, és próbáljuk előre látni, hogy mennyire érint majd bennünket ez az egész, hiszen a fejlemények arra utalnak, hogy egyik félnek sincs szándékában befejezni e valódi vérrel és halállal járó színjátékot. A létbizonytalanság tehát adott, hozzájárulnak e haláljáték következményei, a szankciók miatt (is) a hétköznapjainkat elképesztő gyorsasággal tönkreverő infláció, a hét szűk esztendő példázatának a huszonegyedik századra való kivetülése, 

amikor mindenki, aki ésszel él, próbálja megőrizni azt, amije van, és nem költekezik feleslegesen. Hiszen ki tudja, mikor lesz rá szükség? Lehet, hogy soha, és lehet, hogy már holnap. A hétköznapokkal járó szorongásnak pedig tökéletesen megágyazott az elmúlt két év, amikor alig jöhettünk ki a házból, amikor betiltották a nagy találkozásokat, és az emberek sokszor észrevétlenül ugyan, de visszahúzódóbbak lettek, megszokták, hogy otthon maradjanak, és e megszokás ki tudja ölni a lélekből a közösség iránti vágyakozást, a találkozás igénylését és örömét. Háborús fenyegetettség, létbizonytalanság, küszöbön ácsorgó és az élet ajtaján veszettül dörömbölő szegénység, elidegenedés és magány. Pár évvel ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy ide jutunk a huszonegyedik század Európájában, erről sokszor írtunk már. 

Az idei húsvéton a nagypéntek szelleme uralta e tájat, és nem eresztett szorításából a feltámadás ünnepén sem. Pedig a húsvét a remény és bizonyosság ünnepe, a megújulásé, a halál fölött aratott győzelemé. Idén az ismert világ urai, a biztos távolból parancsokat osztogató, e földi élet és halál fölött álló játékmesterei gondoskodtak arról, hogy a bolygót sújtó járványból kilábaló emberiségnek a legnagyobb keresztény ünnepet megélni szándékozó hívei ez évben se legyenek boldogak, reményteljesek, ne tekintsenek ismét bizakodva a jövőbe, hiszen mindannyian tudjuk: a félelemben tartott tömegek boldogan feladják szabadságukat egy kis biztonság-érzetért cserébe.