Ez a gyermeknap más lesz, mint az eddigiek. De lesz – és az aprónép szempontjából minden bizonnyal ez a legfontosabb –, csak egy kicsit elköltözik, mégpedig a valósból a virtuális „holnemvolt”-ba. Oda, ahol az üveghegy pár klikkeléssel megmászható, és hasonlóképpen lehet átkelni az óperencián. Ajándékprogramok, koncertek, mesejátékok, könyvbemutatók, kézművesműhelyek tarka sokasága várja ebben az időszakban az ünnepelteket, de ha kedvük tartja, akár egy távoli állatkertben, cirkuszban is eltölthetik június első napját – miután kényelmesen elhelyezkedtek a képernyők előtt. Megnyugtató és örvendetes, hogy a lelki, szellemi táplálékok kóstolgatóit ebben a helyzetben sem hagyták magukra a kultúrát kínálók, és az általános anyagi mélyrepülésről megfeledkezve igyekeznek elhalmozni őket különféle színvonalas és ingyenes műsorokkal. Kárpótlás ez a szabadtéri kalandokért, a játszótéri nyüzsgésért, a kirándulásokért, mindazért, ami egy június elsejét igazán maradandóvá tehet. Persze, a korlátozott lehetőség között most is akadnak figyelemre méltók, a somostetői fák alatt például már lehet egy jót sétálni, és a marosvásárhelyi állatkert is kinyitott.
Bizonyos időközönként – és gyerekünnep előtt még inkább – megfogalmazódik bennem a kérdés: mire tanítja legfiatalabbjainkat a lassan három hónapja tartó járványhelyzet? Bölcsebbé, megfontoltabbá teszi-e őket az előttük járóknál – mindannyiunknál –, megadja-e nekik az erőt az előreláthatatan elfogadására, a félelem megszelídítésére, a – valahol mindig létező – kiutak megtalálására? Barátságosabb lesz-e a környező világgal az új nemzedék – persze, a gyermekek mindig azok, csak aztán észrevétlenül, sok más, idegenebb nyelv megtanulása közben válnak immunissá a természethangokra –, megtanulják-e igazán értékelni a lépten-nyomon megmutatkozó szépségeket? Nem áll módomban megválaszolni a kérdést, csak reménykedem, hogy így lesz. Főleg akkor, ha megszokott életünkbe lassan visszatérve mi magunk is másak leszünk – kicsit olyanok, mint a váratlanul elvesztett, kedvenc játékszerét – a szabadságát – újra megtaláló, önfeledt, hálás gyermek.
Az elmúlt hetekben többször találkoztam azzal a felvetéssel, hogy a koronavírus elleni harc legifjabb szemtanúi számos új viselkedésmintát visznek majd tovább: szűkmarkúbbak lesznek az érintéssel, kimértebb lesz a kézfogásuk, tartózkodóbb az ölelésük. Én ezt másként látom, tapasztalom. A kijárási tilalom feloldása napján negyedik emeleti tömbházablakunkból észrevétlenül nézhettem végig több tinédzsercsapat örömét, azt, ahogy a régi, jellegzetes módon üdvözlik egymást, mit sem törődve a távolságtartás szabályaival. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elhiggyem, az összetartozás gesztusai nem maradhatnak örökre védőmaszkok és gumikesztyűk fogságában. A gyermekek és a gyermekkorból lassan távolodó – lélekben még benne élő – fiatalok rendelkeznek a szeretet bátorságával, azzal a különös, sokszínű képességgel, amit nekünk, „egészen” felnőtteknek sem ártana néha kölcsönkérni és kipróbálni.
