Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Minden főtéri pad az övé volt. A frufruját láthatatlan szálkacsatok közé szorító, ősz hajú asszony szép időben egész délutánokat elüldögélt a Színház téren a lusta galambok és szaladgáló kisgyermekek között. Órákon át stabil, elmozdíthatatlan pontja volt a térnek, aztán amikor a bőséges sziesztától elzsibbadtak a tagjai, felállt, és körözött egyet a szökőkút körül. Néha a buszmegállóba is kiállt, mintha valamelyik járatra várna, majd ráérős léptekkel vette célba a legközelebbi fagylaltárust, hogy jó tíz perc múlva krémes-ostyás finomsággal térjen vissza a szabad ülőalkalmatosságok valamelyikéhez. Régóta figyeltem, főleg azért, mert valahonnan ismerős volt. Beazonosítani azonban nem tudtam, mint általában az évtizedek óta nem látott, csak alapvonásaikban változatlan arcokat.
– Nem tudja, hányas busz ment el? – lépett hozzám egy váratlan pillanatban aggódó arccal. A tér elején lévő padon ültem, ahonnan jól lehetett látni az érkező és induló autóbuszok számát, én azonban nem használtam ki ezt a helyzetemből származó előnyt, így kérdésére nem tudtam érdemleges választ adni.
– Mindig fél nyolcig maradok, aztán szedelőzködöm, hogy le ne késsem a sorozatom a Dunán – folytatta a társalgást bizalmasabb hangon, miközben mellém telepedett. – Igaz, csak fél kilenckor kezdődik a film, de amíg átöltözöm, megvacsorázom, el is telik annyi idő. Szeretem megadni mindennek a módját.
– Gyakran jár ide? – kérdeztem.
– Amikor nem esik. Nekem mindig is a főtér volt a világ közepe. Amíg kicsi volt a lányom, vasárnaponként ide, a Flora cukrászdába jártunk tésztát enni, aztán ahogy nagyobbacska lett, jöttek a mozis hétvégék. Akkoriban, ugye, még nem volt kábeltelevízió száz csatornával, annak örültünk, amit mutattak. Most mindenki azt nézhet, amit szeretne, csak éppen tudja kiválasztani. A lányomtól tavaly karácsonyra kaptam egy akkora tévét, mint egy fél mozivászon, de én a kicsi sporttévémet jobban szerettem. Csak az ő kedvéért szoktam át a nagyra. Tablettet is küldött egyszer, hogy legyen min írogassak neki, és láthassam a fényképeket, amiket kimondottan nekem készít az unokákról. De akármennyire igyekszem, nem boldogulok ezzel a szerkezettel. Azóta is, ha telefonál, hogy internetes üzenetet küldött, át kell menjek a szomszédasszonyhoz. Ketten kellünk hozzá, hogy megnyíljon a tablettes postaláda, és ha nem boldogulunk, jön az unokája, és segít.
– Külföldön él a lánya? – próbáltam tisztábbá tenni a képet.
– Igen, Ausztriában, közel a magyar határhoz. Oda ment férjhez, de nem volt tartós a házassága. Hazajönni viszont nem akart, mert már megvolt a biztos állása, és a két fia is abba a világba született bele. A nagyobbik ősszel középiskolába megy, a kicsi kezdi az elemit. Nem hibáztatom őket, amiért kint maradtak, csak persze hiányzanak. De azért feltalálom magam. Mindig van otthon tennivaló, mostanában például az őszi eltevésekre készülök, hogy amikor a lányomék a téli vakációra megjönnek, legyen mit felcsomagoljak nekik. A nyugdíjam egy részét mindig félreteszem nekik, éppen csak a számlákat fizetem ki, és egy keveset hagyok a napi kosztra, a többit beváltom nekik euróra. Persze, soha nem akarják elfogadni, de végül mégis muszáj. Be kell lássák, hogy nekem csak azzal szerezhetnek örömöt, ha elfogadják az ajándékaimat.
– Meg is szokta őket látogatni?
– Az igazat megvallva eddig csak kétszer voltam kint, akkor is a lányom jött utánam. Egyedül valahogy nem jön, hogy nekiinduljak a nagyvilágnak. A nyelvet sem beszélem, de nem csak ezért nem kívánkozom. Itthon a magam ura vagyok, ha úgy tartja a kedvem, egész nap jövök-megyek, intézkedem, máskor ki sem dugom az orrom a házból, csak olvasok, tévézek, főzőcskézem. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de magamnak én vagyok a legjobb társaság.
A főtér lassan magára öltötte az augusztusi alkony színeit. Beszélgetőtársam óra és mobiltelefon nélkül is megérezte, hogy késésben van. Megigazította szürke válltáskáját, elköszönt, aztán – mint aki küldetést teljesíteni indul – előre szegett fejjel, elszántan indult a buszmegálló felé. Akkor jutott csak eszembe, hogy meg kellett volna kérdezzem, emlékszik-e rám valahonnan a régi időkből, vagy összetévesztettem valakivel.