2020. február 27., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az Inka ösvényen a Machu Picchuhoz

„Ha utazol, s megismered a világ kultúráit, szűkebb hazád olyan tisztán ragyog majd előtted, hogy látó ember leszel.” (Polgár Ernő)

Január 24-i rovatunkban Veress Zsombor segesvári gyógyszerész előadásáról tudósítottunk, amelyet a Nyugdíjas Orvosok és Gyógyszerészek Klubjában tartott az inkák földjén tett útjáról. Mivel ennek fő célja a világ egyik legcsodálatosabb fekvésű romvárosához vezető Inka ösvény bejárása volt, megkértük, hogy élményeiről ő maga számoljon be. (b.)

Melyik túrázó ne vágyna arra, hogy felfedezze a világ legszebb túraösvényeit? Melyik utazó ne áhítozna megismerni a világ távoli vidékeit, kultúráit? Aligha akad ilyen. Abban az istenáldotta helyzetben vagyok, hogy nekem megadatott, hogy az Everest alaptábori túra után lábamat egy másik világszép, gyalogosan végigjárható útra, az Inka ösvényre tegyem.

Az ösvényhez hosszú út vezetett, megelőzte egy több ezer kilométeres felfedezőút, amelyet egy expedíciós járművön tettünk meg, miközben megismertük Peru jelentős látnivalóit, inka és preinka érdekességeit. A túra előtti éjszakát Ollantaytambóban töltöttük, a szent völgynek is nevezett, az Urubamba folyó mentén fekvő városkában, amelynek a közeléből elindultunk. Ollantaytambóban meglátogattuk a település fölé emelkedő csodálatos erődítményt, azon kevesek egyikét, amelyből az inkák sikeresen tudták visszaverni a mindent lehengerlő spanyol konkvisztádorokat. Ebben a fellegvárban ismételten felnézhettünk az évszázadokkal korábban élt inkák elképesztő – a mai technológiákkal dolgozó mérnököket is megszégyenítő – épített csodákra. Hogyan tudták a rendkívül meredek hegyoldalakat úgy teraszosítani, hogy azok ellenálltak évszázadok eróziójának, földrengéseinek? Hogyan voltak képesek a sok tonnás sziklákat elszállítani a több kilométerre levő kőbányából, azokat tökéletesre csiszolni, és kötőanyag nélkül úgy összeilleszteni, hogy még egy kés pengéjét se lehessen közéjük bepréselni? És egyáltalán, hogyan lehet az Andok 3-4000 méteres lejtőinek mostoha körülményei között élni, munkálkodni? Hiszen ezeken a magaságokon még a puszta lét sem magától értetődő!

A Machu Picchu (Öreg csúcs) és háttérben a Huayna Picchu (Fiatal csúcs)


Nos, ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor másnap nekivágtam a csapattal életem egyik legszebb kalandjának, az Inka ösvény meghódításának. Mert az inkák nem csak az épületek, hanem az utak építésének is nagymesterei voltak. Virágkorában az Inka Birodalom Bolíviától Chile déli részéig tartott, és sikerének egyik titka éppen abban rejlett, hogy több tízezer kilométernyi úthálózatot hoztak létre. Ezeken az utakon gyorsan eljuthattak a birodalom legtávolabbi részéig, futárok segítségével könnyebben terjeszthették a híreket, a parancsokat, könnyebben mozgósíthatták a katonákat is. Nocsak, hát egy olyan prekolumbián kultúrában is fontosnak tartották az utak építését, amelyben még a kereket sem ismerték! Akkor – elmélkedtem – hazánk kétezer éves kultúrája kései sarjainak miért nem első rangú fontosságú az utak és autópályák építése a gyorsaság századában? Na, de ezen nem érdemes tépelődni, inkább annak örvendtem, hogy mi kerék nélkül kapaszkodhattunk az inka utak egyik leghíresebb és leglátványosabb szakaszán.

Az Inka ösvény a világ egyik legszebb, Dél-Amerika legnépszerűbb vándorútja, köszönhetően az Andok varázslatos világának, valamint az útközben meglátogatható inka emlékhelyeknek. A négynapos túra – bár bizonyos sportos erőnlétet és túrázási tapasztalatot igényel – nem lehetetlen küldetés. Nehézséget elsősorban a többnapos sorozatterhelés és a nagy tengerszint feletti magasság jelent, a jó benne az, hogy, akárcsak a Himalájában, itt is segítenek a helyiek, mi több, nélkülük nem is szabad útra kelni. Az ösvény túlzsúfoltságát úgy szabályozzák, hogy a látogatók számát korlátozzák. Naponta csak 500 embert engednek elindulni rajta, de ebből csak 200 a turista, a többi a már említett kisegítő személyzet. Ennek megfelelően a személyre szóló, útlevél alapján kiállított túraengedélyek nagyon gyorsan elfogynak, ezért már hónapokkal előtte célszerű megvásárolni. A kecsua indiánok nemcsak a turisták csomagjainak szállításában segítenek, hanem visznek minden mást is, ami szükséges az ősvadonban a kirándulók kényelméhez: sátrakat, matracokat, négy napra elegendő élelmiszert, ivóvizet, evőeszközöket, tábori asztalokat, székeket, de még WC-sátrat is. Ennek köszönhetően az utazó igazi „all inclusive” ellátásban részesül, így felhőtlenül hangolódhat rá a szépségekre és örvendezhet a túrának és az életnek. Mert szépség az akad bőven. Hajmeresztően magas és meredek hegyoldalak, hófödte, hatezres csúcsok, egzotikus, zuzmóktól megszakállasodott fák, színesebbnél színesebb, pompás orchideák, parányi kolibrik, különleges rovarok. Akadnak persze veszélyesebb élőlények is, amelyek közül a skorpiók borzolták a kedélyünket, de szerencsére reggelenként nem kandikáltak ki a bakancsomból nemkívánatos lények. Éppen ellenkezőleg, reggeleinket az indiánok édesítették meg, mivel hajnalhasadtakor kokateával és egy lavórnyi mosdásra felmelegített vízzel kedveskedve ébresztgettek. Mert mit ér a természet minden bája, ha nincsen ott maga a teremtés koronája, az ember? Márpedig ahhoz a környezethez évszázadok óta hozzátartoznak az emberek is. Na nem a turisták, akik esetlenül kacsáznak cifra felszerelésükben, hanem a hely szülöttei, az indiánok, akik chichával (kukoricasör) oltják szomjukat, és kokalevélrágással teszik elviselhetőbbé keserves életüket, s akik minden terhük ellenére a túranap végén megtapsolják a táborba érkező turistákat. Pedig a taps csakis őket illetné meg, őket, akiknek az ősei emelték azokat a csodálatra méltó inka erődöket, városokat, amelyekre a túra alatt többször is alkalmunk volt rácsodálkozni.

Kecsua indiánok csoportja


Mindjárt az első nap megpillanthattuk 2800 méteres magasságban a mezőgazdasági célokat szolgáló Patallacta (város a hegyoldalban) tökéletesre épített teraszait. A második nap túljutottunk az ösvény egyik legkritikusabb pontján, a 4200 méteres Warmi Wanusqa (halott asszony) hágón, ahonnan 3600 méterre ereszkedtünk vissza a Rio Pacaymayo völgyébe. Harmadik nap 3700 méteres magasságban beléphettünk a Runku Raquaynak nevezett, kilátótoronyként, pihenőhelyként és élelmiszerraktárként szolgáló, kör alakú építménybe, amelynek ablakain kipillantva csak azért nem szédültem, mert az esőerdő ködje eltakarta az alattunk tátongó mélységet. Hamarosan azonban újabb, 3950 méteres hágót kellett magunk alá gyűrnünk, majd megérkeztünk a közel 3600 méteren megbúvó Sayacmarcába (elérhetetlen város), amelyet csak egy sziklába vájt, keskeny lépcsősoron lehet megközelíteni. Utolsó, az Inka ösvényen töltött esténk táborhelye volt a legszebb, ahol a Phuyupatamarca romok közeléből – 3600 méteres magasságból – szemléltük a felhőket csiklandozó hatezreseket, de az estét az tette leginkább emlékezetessé, hogy a teherhordóink népviseleti ruhába öltözve búcsúztak el tőlünk. Örömkönnyektől csillogó szemmel, elérzékenyülve öleltük meg egymást, és köszöntük meg végtelenül alázatos segítségüket.

Túránk utolsó reggelén nagy napra ébredtünk. Csaknem 1000 métert ereszkedtünk a 2700 méteren fekvő Winay Wayna (örök ifjúság) inka városig, aminél szebb fekvésűt és nagyszerűbb inka romokat még nem láttunk addig. A magyar származású, hollywoodi filmrendező antropológus Fejős Pál és csapata által 1941-ben felfedezett romok szépsége és érdekessége a Machu Picchuval vetekszik, azzal a különbséggel, hogy eldugottsága miatt nem ostromolják tömegek, ezért sokkal zavartalanabbul lehet látogatni, tanulmányozni, meghittebben elmélkedni hallgatag kövei között. Innen már csak macskaugrásnyira volt Inti Punku, azaz a Nap kapu, ahonnan először pillantottuk meg azt, amiért tulajdonképpen elindultunk az Inka ösvényre, egész utazásunk talán legnagyszerűbb kincsét, Dél-Amerika leghíresebb látnivalóját, a világ egyik legfantasztikusabb régészeti lelőhelyét, a festői helyen elterülő Machu Picchut. 

A 2350 méteren fekvő fellegvár (ami megegyezik a Fogarasi-havasok gerincének magasságával) annyit jelent magyarul, hogy öreg csúcs, és még annál is szebb, mint ahogy a gyermekkorom óta látott képek és filmek alapján álmaimban elképzeltem. A hatalmas, igen jó állapotban megmaradt romvárosnak drámai hátteret kölcsönöz a föléje magasodó, 2700 méteres Huayna Picchu, azaz fiatal csúcs. Bármerre is fordul a szemlélődő, feltűnik, hogy a várost teljesen körbeveszik a jellegzetesen kicsúcsosodó, zöld növényzettel borított, falmeredek hegyek. Ennek az elszigeteltségnek köszönheti, hogy az első konkvisztádoroknak nem került az útjába, így évszázadokon át megmenekült a rombolástól, megmaradva szinte tökéletes, eredeti állapotában. De ne higgye senki, hogy a világ e csodája századokra elfelejtődött. Csak a nyugati ember számára maradt láthatatlan, a helyiek tudtak róla. S hogy kik lakták, egyáltalán lakták-e állandóan, és pontosan milyen célokra használták? Nos, ezt csak találgatjuk, mert a tudósok sem képesek mindenre kielégítő választ adni. A kövek pedig némák, nem árulnak el mindent a rég élt embe-rekről. Egy kicsit úgy éreztem magam a szótlan falak között, mintha a szintén hegyekre épült, lerombolt erdélyi várakban, kastélyokban sétálnék. Voltak egyszer az inkák, egy történelmi fejlődés utolsó szakaszának főszereplői: felemelkedtek, csillogtak, majd örökre eltűntek. A belső viszályok és a hódítók repedéseket okoztak a földrengéseknek is ellenálló falakon. 

Kolumbusz után Amerika és a világ örökre megváltozott, és napjainkban is változik. Civilizációk emelkednek fel és süllyednek el. Ha Istentől elfordulunk, és a Napot imádjuk, mi is az inkák sorsára juthatunk.

Büszkeséggel tölt el, hogy azon kevesek egyike vagyok, aki gyalogosan zarándokolhattam el az inkák szent helyére, szemben a busszal érkező milliókkal. Köszönöm a miskolci Baraka utazási irodának és Négyesi Miklós túravezetőnek, hogy ezt lehetővé tették, és köszönöm túratársaimnak, köztük a marosvásárhelyi dr. Salat Csabának a nem hétköznapi, kiváló társaságot!

Az Inka ösvény bejáratánál