Főtéri történet
Szép májusi napfelkelte fényében az omló zöld füvön megcsillan a harmat; van valami természeti erőt adó érzés ebben a pillanatban, amikor Vajdaszentivány felől az erdő fölött megjelenik izzó fényével a Nap, beragyogja a völgyben fekvő szülőfalum kertjeit, házait, s ahogy szembenézek a felkelő Nappal, egyszerre töltődöm fel meleggel kívül és belül egyaránt. Harmatos kaszálás közben köszön rám a napfelkelte, amikor éppen a négy éve ültetett hársfa mellett suhan a kasza csillogó éle, s nekem a főtéri hársfák jutnak eszembe. Díszfákként gömb alakúra metszik őket minden tavaszkezdetkor, mintha az lenne a természetes alakjuk. Ez az üde pókai hársfa fiatal még azok mellett, mégis erősebbnek látszik, mert szabadon tör az ég felé. Soha nem is fogom visszavágni, hadd nőjön az égig, mint a mesében.
A főtéren motoros kaszával dolgoznak az alkalmazottak, enyhe benzinszag és motorzúgás zajában szépítik a parkot. Én még emlékszem arra az időre, amikor középkorú férfiak féloldalra dőlve a rózsák melletti fűben megverték a kaszát, s utána hárman, egymás után sorjában, apró rendeket vágtak. Nekem, falun született és ott felnőtt férfiúnak, az valahogy jobban tetszett, természetközelibb volt és emberibb.
Közben a kert fái között megszólal egy kakukkmadár, mintha a kaszafenés sercegő hangjára válaszolna énekével: én is itt vagyok! És most úgy örül a lelkem, mert a motorzaj elűzné a madárdalt, de a hagyományos kaszálás enyhe, ritmikus suhogása idevonzza az égi madarakat.
A kerítés mellett orromba csap az orgona erős, tiszta illata; milyen jó, hogy Pókában két héttel később virágzik, mert a főtéren már elhullatták szirmaikat, de itt fehér, piros színével, jól érezhető illatával megszépíti a csendet, a szükségállapot utolsó óráit. Szinte észre sem veszem, mennyire egybeolvadnak a pókai és marosvásárhelyi díszfák, szülőfalum és városom világa. Ebben a tavaszi napfelkeltében újból megfogalmazódik bennem Mikes Kelemen átformált mondata: úgy szeretem Marosvásárhelyt, hogy el nem felejthetem Pókát.
