Csütörtöki kibukó
Ti ezt bizonyára régtől tudjátok, csak nekem felejtettek el szólni. Megrázó volt a felfedezés, erősen megingatta hitemet abban, amit a szülővárosomról tartottam, amit a város önmagáról vall és hirdet több-kevesebb büszkeséggel és állhatatossággal.
Na jó, az elejétől kezdem. Vannak mentségeim, de ezek egy komoly bíróság előtt nem állnák meg a helyüket. Például az, hogy ritkán utazom itthon vonattal, vonaton, CFR által. Nincs rá alkalmam. Ha kimozdulok, busszal rendszerint a repülőterek felé visz az utam, aztán meg más hazákra bukom. Nem sokáig, max. két hétig.
Ha meg honi utakra vetemedem, azok legkivált gépkocsival történnek, melyekben az ismerős, baráti viszonyok beszélgetésekbe, információcserékbe torkollnak, nemigen szemlézzük a tájat. Sokszor jártunk arrafelé. Gyalogtúrákra már régóta nem vagyok kapható, kapacitálható. Öreg hiba, belátom.
Ezek után azt is meg kell vallanom, tekintetes bíróság, hogy a minap egy Felső-Maros menti történelmi szépségű várkastély tövében adtam elő tudományomat, és oda az út vasúti kocsival történt. Nem voltak sokan, így aztán a menetirány bal oldalára ültem, és végigkövettem a sínek menti kisvilágot. Tisztában vagyok vele, hogy a fennálló törvényi szabályozások szerint a sínektől számított öt-öt (vagy tíz-tíz) méter fölött a nagyságos Államvasutak az úr. Az ettől távolabb fekvő terület viszont a törvényhatóság (municipi és falvak) és a magánemberek javadalma, birodalma.
Javasolnám, hogy kora tavasszal indulj el szemleútra, járd végig ezt a rövid szakaszt, amely a Nagyállomástól a Kisállomásig terjed. A Marostól keletre, a város felőli részt. Ilyenkor ugyanis már nincs hó – annál több kátyú, gödör, tócsa, gübbenő, horpasz, véletlen szeméttelep, illegális lerakóhely, amit a tél jótékonyan elfedett, ha volt szilárd csapadék a vidéken –, kidobált hulladék nyűgözi le a tekintetedet. József Attila verseinek „rakott tájaira” emlékeztet. Ha még emlékszel rá. Így, március legelején még nem takarják el jótékonyan a lombok, levelek, bokrok, susnyákok, vadfüvek, sás, puszpángok, szamárkórók, bozót, gyom és ugar növelte parlagfű a lényeget. Őszinte a táj.
A látkép azoknak ismerős, akik vonattal ingáznak évek óta. Azok számára szokványos, akik a városba jönnek hivatalokat eljárni, bíróságon perlekedni. Ők ugyanis nem ebben a városban laknak túlnyomó többségében. Számukra ez a hosszan húzódó ganédomb, növekvő sivárság – ganz egal, közömbös, miként nekünk is az ő lakhelyük. Na de mi, bennszülöttek?!! Nekünk nem fáj?
Ugyanis, ha nem mondtam volna, a látványtól elszáll a szemlélő honfiú büszkesége. Étvágya. Tehetetlen dühbe gurulhatsz könnyen, ha szereted ezt a várost. Romok, elhagyatott épületek, az udvarok végében roggyant ólak, Decebál óta megürült pajták, bájtalan kóceráj, szegénység, nyomortünetek. Mindenek fölött ott honol a nemtörődömség, az „aztán minek?, „kinek mi köze hozzá” típusú állampolgári gőg, „nem láttam, nem voltam ott a szemetelők között” – mentségkeresés. Kívülről (a belvárosból) nem látszik, légi felvételen, drónokról azonban szembeszökő. Vagon ablakából elsuhanó közelkép. Úgy tűnik, a városháza előtt is láthatatlan. Pedig valaha tornya is volt. Az ideiglenes örökkévalóság – a semmi diadala a józan városkép felett. Óriási kihasználatlan parcellák, lerobbant stadion, elhagyott kaszárnyaudvar, félbemaradt, felismerhetetlen alkotmányok, építésre alkalmas telkek, amiket felvert a gaz, mert a tulajdonjog harcosan őrzi a romlást.
Üdítő kivétel a Bodor Péter sor. Hiába, Bodor Péter még 176 évvel halála után is tiszteletet parancsol azoknak, akiknek az élhető környezet nem szólam. Hátha ezek az ártatlanságba mártott sorok a polgármesteri hivatalt arra késztetik, hogy rendet teremtsen itt is, a város hátsó udvarában. Biztos akadnak önkéntesek, akik részt vennének a lomtalanítási akcióban. Ahogyan olykor a Somostetővel is tették, teszik. Van még ilyen?
