„A város álmaimban elég gyakran visszatér”

Nagy Miklós Kund és Nagy Attila voltak az Áprily-estek vendégei Enyeden

Megható találkozóra került sor március 7-én a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban, ahol régi ismerősök, volt osztálytársak vagy csak kíváncsi olvasók fogadták a város két szülöttjét, a publicista, szerkesztő, művészeti író és műfordító Nagy Miklós Kundot és a tizenegy önálló verseskötetes Nagy Attila költőt. A családias hangulatban kihagyhatatlanok volt a szellemes szójátékok: Megérkeztek a Nagyok Nagyenyedre!, Nagy-találkozó Nagyenyeden… és hasonlók.

A Marosvásárhelyen élő alkotókat, akik egyébként csak névrokonok, feleségeik, illetve a Lector Kiadó alapító tagjai, Gálfalvi Ágnes és Szőcs Katalin is elkísérték. Nagy Attilát sokan „ismerősként” üdvözölhették, hiszen 2016 februárjában fordult meg szülővárosában a Csillagköz című verseskötetének bemutatásakor, ugyanakkor néhányan emlékeztek Gálfalvi Ágnesre is, aki 2012-ben a Mentor Kiadóval látogatott el Enyedre Csávossy György kötetének, a Jó boroknak szép hazája, Erdély szerkesztőjeként. A vendégeket Gálfalvi Ágnes mutatta be, kiemelve, hogy mindkét szerző igazi erdélyi humanista, írásaik gyakran ihletődnek műveltségélményeikből, és azt a fajta haladó szellemiséget ápolják, amely mindkét iskolavárosra, Nagyenyedre és Marosvásárhelyre egyaránt jellemző.

A Lector Kiadó gondozásában megjelent kötetek, Nagy Miklós Kund Felemás és Nagy Attila Égi tócsa, földi sár, műfaji különbözőségük ellenére (publicisztika, illetve vers) sok közös vonást mutatnak, ezeknek egyike az írásokban gyakran visszatérő Enyed téma. Ennek okán (is) az írók egymással beszélgetve mutatták be a köteteket és kérdeztek/meséltek arról, amire a hallgatóság oly kíváncsi volt: a szülővároshoz fűződő emlékeikről, élményeikről, arról, hogy ezek hogyan képződnek le írásaikban. 

Nagy Miklós Kund kiemelte: már régóta figyelemmel követi Nagy Attila költészetét, például a 2015-ben publikált Idéztelek s foglak/Gyermekkorom című írását a Felemásba is beválogatta. Ebben olvashatjuk a költő visszaemlékezéseit: „Néhány hónapos voltam, amikor elkerültünk Enyedről, onnan semmire sem emlékszem. Édesapám ott volt orvos egy ideig a tüdőszanatóriumban. Megszülettem 1954 szeptemberében. 2008-ban elvittem oda, alaposan megnéztük a várost. Megmutatta a fontosabb színhelyeket, a szuterénlakást, ahol laktak. Olyan tél következett akkor, csecsemőkoromban, hogy anyám elmenekült velem Erdőszentgyörgyre a szüleihez, a pap nagyapámékhoz, nehogy megfagyjak. Apám elbeszéléséből tudom, volt egy régi rádiója, és úgy melegedtek a lakásban, hogy annak lámpáit fogták, az melegítette a kezüket. (…) Utólag, később többször jártam Enyeden, és nagyon megfogott a szülővárosom. Összemászkáltam mindent, kollégiumot, templomot, egyebeket. Meglátogattam Jékelyék házát, ahogy inkább ismerik, az Áprily-házat. És még mindig tervem, hogy elérjem, emléktábla kerüljön a ház falára. Különben Jékely az egyik legkedvesebb költőm. Amikor pedig valóban szeretnék kikapcsolódni, Áprily verseit olvasom. Annyira tiszta költészet, hogy az valami csoda.” Nagy Attila boldogan nyilatkozta: tudomására jutott, hogy azóta már áll az emléktábla, és ezzel az enyediek egy olyan dolgot valósítottak meg, amit Marosvásárhelyen, egy másik nagy író esetében, nem sikerült véghez vinni. 

Nagy Miklós Kund is a szeretet hangján, „tele nosztalgiával” emlékezett vissza az Enyeden töltött időszakra, ahonnan 50 éve elkerült. „Ha megkérdezték, hova valósi vagyok, mindig azt mondtam, hogy enyedi, annak ellenére, hogy szenvedélyes marosvásárhelyi lokálpatrióta vagyok. A Felemás is elsősorban vásárhelyi, ugyanakkor kimondottan enyedi írásokat is tartalmaz (például a Nagyenyed pusztulását felidéző Vezércikk, a Temetők, az Egyetemjárók vagy a kollégium felújítása alkalmával közölt Nagyenyedi főnix – szerk. megj.). Nekem az életem volt az iskola: a tornakert, ahol rengeteget fociztunk, persze a könyvtár, ahol szinte mindent kiolvastam, de ehhez a házhoz is emlék köt, ahol megfordultam gyermekként”.

Mindkét szerző kiemelte: életükben létezik egyfajta szellemi-érzelmi folytonosság Enyed és Vásárhely között, még ha ez olykor nem is teljes mértékben tudatos. Nagy Attila szerint az a tény, hogy szülei sok rendkívül megrázó történetet meséltek Enyedről, sokkal mélyebb nyomot hagyott költészetében, mint Vásárhely. Magától értetődően, a meghívottak elsősorban enyedi témájú írásaikat olvasták fel: Nagy Miklós Kund a Lágernaplót, Nagy Attila pedig a Jékely százszor, illetve a Vadadi csend című verseket.

Az egymással beszélgető bemutatkozásból, akárcsak a felolvasott szemelvényekből, mindvégig kicsengett a két szerzőegyéniség viszonyulása a tág értelemben vett értékekhez, a ma társadalmához, az erdélyiség, az a fajta értelmiségi sorsvállalás, amely esetükben – Kozma Mária szavaival élve – „példát mutató hitvallás is egyben”.

Basa Emese