2024. május 7-én nyújtotta be a képviselőházba Gheorghe Adrian Cătană, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) Szeben megyei szenátora azt a törvényjavaslatot, miszerint november 24-ét nyilvánítsák „a román nemzet tiszteletének” napjává. Ez a nap Stephan Ludwig Roth erdélyi szász író, evangélikus lelkész, pedagógus, politikus születésnapja. A törvénytervezet indoklásában az előterjesztő hangsúlyozza, hogy az 1849-ben a magyarok által kivégzett politikus a románok jogvédőjeként halt mártírhalált. Ő volt az, aki a jobbágyfelszabadításért emelt szót az 1848-as balázsfalvi „békéltető bizottság” gyűlésén, illetve még „1842-ben a kolozsvári országgyűlésen kérte, hogy a magyar mellett a román nyelvhasználatot is tegyék hivatalossá”. (Sz. m: a német az Osztrák-Magyar Monarchia államnyelve volt.) Az indoklás azzal zárul, hogy Stephan Ludwig Roth életét adta az igazság és az egyenlőség elveiért, hiszen hazaárulásért végezték ki.
Anélkül, hogy a történelmi részletekbe belemennénk, néhány dolgot tisztázni kell. Stephan Ludwig Roth valóban reformer volt, az oktatásban és a politikában is korát meghaladó elveket vallott. Az 1841. évi erdélyi országgyűlésen valóban azt javasolta, hogy a törvényeket latinul, magyarul és németül adják ki, az országgyűlés nyelve a régi hagyományok alapján legyen magyar, de a közigazgatás „a néppel saját nyelvén, tehát magyarul, németül, románul érintkezzék”. 1848. május 14-én részt vett a balázsfalvi gyűlésen, ahol – a korabeli sajtóban megjelent cikk szerint – támogatta a román nemzeti mozgalmat és Avram Iancut. Miután 1848 októberében kitörtek a harcok az osztrák császári és a magyar szabadságharcosok között, a szász nemzetgyűlés Stephan Ludwig Rothot nevezte ki Medgyes környéki császári biztosnak, és ebben a minőségében ítélte halálra Alexandru Bătrâneanu prefektust és Vasile Simonis tribunust, a román fegyveres felkelés előkészítőit. A szászok fellázadtnak a magyar csapatok ellen, így Bem József 1849. március 17-én azt a parancsot kapta, hogy fogja el a szász lázadókat, és adja át őket Csány László kormánybiztosnak. Nagyszeben bevétele után Bem amnesztiát hirdetett, azonban Kossuth Lajos Csány erdélyi kormánybiztossal rögtönítélő bíróságokat állított fel. 1849. május 11-én – kevesebb mint egy hónappal Bem vésztörvényszékek működését felfüggesztő rendelete előtt – a haditörvényszék „a magyar haza, alkotmánya, polgári szabadsága és független állása” elleni tevékenység vádjával Stephan Ludwig Rothot halálra ítélte, és a fellegvári börtönben kivégeztette. Kossuth Lajos a halálos ítéletet félreértésnek tekintette, Bem pedig azt mondta, hogy ha időben a tudomására jutott volna az ügy, megakadályozta volna a kivégzést.
Ennek tudatában enyhén szólva történelmi ferdítés, hogy S. L. R. a nemzetiségek egyenjogúságának mártírja volt. Persze a kezdeményező szándéka világos, és jól beleillik azoknak a kortárs „tribunusoknak” a retorikájába, akik az 1989 utáni rendszerváltás után a történelmi sérelmeket hozzák fel és dörgölik a magyarok orra alá, legyen szó az 1848-as eseményekről, az első vagy a második világháborúban történt atrocitásokról. Tegyük hozzá: mindkét fél részéről voltak ilyenek, és nem lehet csak úgy kiragadni egy adott dolgot a történelmi kontextusból. A történelmi példáknál maradva azonban nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a kezdeményezés a náci Németországban elfogadott zsidótörvényekre emlékeztet, amelyek megkülönböztettek, megbélyegeztek (sárga csillaggal), majd kiirtottak hatmillió ártatlan embert. Mert miként különböztetjük meg a románokat a más nemzetiségűektől? Ráköszönünk a mellettünk elhaladó emberre, és ha románul válaszol, akkor bólintunk egyet. Erről az erdélyiségben mélyen gyökerező íratlan szabály jut eszembe, amelyet gyerekként nekem is elmondtak: minden embert a saját nyelvén köszönts, mert ez jelenti a kölcsönös tiszteletet. Mondanom sem kell, hogy ez így természetes Erdélyben évszázadok óta. Ember legyen társad, tisztességes, becsületes, és akkor nem számít, hogy milyen náció tagja – szólt a továbbiakban a tanítás. Mert, a történelmi idők viharain túl, itt Erdélyben a kisemberek évszázadokon át egymásra utalva, békésen, a kölcsönös tisztelet jegyében élnek együtt. Hogy egy közeli „történelmi példát” mondjak: 1989 előtt létezett a nyomor szolidaritása, ami abban állt, hogy akinek elfogyott a porcióra kimért vaja vagy a tojása, és kellett a napi ebéd elkészítéséhez, átkopogott a szomszédba, függetlenül attól, hogy az román volt vagy magyar. Kölcsönkért és kapott, és ez fordítva is így volt. Édesanyámnak régóta román a háziorvosa, mert évtizedek óta a tömbházban ugyanazon az emeleten, a szomszédban lakik, és „kéznél” van. Átéltük 1990 márciusát. A háziorvos ugyanaz maradt.
A törvénytervezet kezdeményezőjének azt üzenem innen, Marosvásárhelyről, a márciusi etnikai konfliktus városából: köszönjük szépen, nem kérünk az ilyen jogszabályokból, mert itt megvan a kölcsönös tisztelet. A XXI. század végén nincs szükség ilyen jogszabályokra, mert itt lent, a mélyben jól elvagyunk. És ez legyen a viszonyítási alap, nem a szennyáradat, ami különböző ürügyek kapcsán elárasztja a közteret, és uszítja a különböző nációk fiait egymás ellen. Ne legyünk olcsó játékszerek anyanyelvünk, származásunk, bőrszínünk, elménk, gondolataink miatt a nagyhatalmak játszóterén!
