2022. december 6., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az őszi kert, az őszi kert

már hetek óta csak felejt.


Nem tudja hova szórta el;

fűből a dió nem felel.


Mindenki vétkes! Lopnak itt!

Letörik mézgás ágait.


Motyog, vagy hallgat konokon.

Bolyong növényi romokon.


Zsákmány és vesztes ugyanaz.

Téboly? Valóság? Mind igaz.


Kiforgatás és árulás!

Mindenki hazug, álruhás!


Valami vérrög nő belül.

Fejében szilva kerekül.

Dinnyévé dagad. Csontig ér.

Már kívül, belül csupa vér.


Még ráng, mint cérnán árva báb.

Fából a kéz, a törzs, a láb.


A költő-bábrendező Urbán Gyula szomorú látomása ez az Őszi dal.


Végül leroskad. Fagy-tüdő

zárja be testét, s őszülő

homloka fölött ott ragyog

egy virág. Tavaszig dobog.


Hogy a végén csak azért is ott dobogjon az elkövetkező tavasz virágígérete. Mese ez, a valóság meséje.

Az utolsó szeptemberi nap, a magyar népmese napja a legnagyobb magyar mesemondónak, Benedek Eleknek állít örök fényű emléket 2005 óta.

Október a nyolcadik hónap, mármint a rómaiak évkezdő márciusától számítva. Egyedül Domicianus császár tett kísérletet a név megváltoztatására, amennyiben önmagáról neveztette el, de mert rossz császár volt Domicianus, a domiciánus hónapnév sem kellett senkinek.


Néma robbanással hasadnak ezerfelé
a töviskosztümű gesztenyék




Egyre mélyebbeket lélegzik,

álmodni indul a világ,

kesernyés furcsa illattal terhelten

szép-kíméletlen szelek hordják

ártatlan fák ünneplőit,

s a túlfűtött színorgiát

füstszag telíti s pernyekönnyűség –

befejezetlen szimfóniák

zsibonganak a légben

s hovatovább néma robbanással 

hasadnak ezerfelé 

az utolsó töviskosztümű gesztenyék,

értelmeit veszíti a hang s a fény:

valami „útra vált” mibennünk?…


Október. Killár Kovács Katalin versével indulok az új hónapnak. S fájdalmas sóhajával a korán távozott színésznő-színészpedagógus, költőnőnek:


Jaj, ezt az őszt

elölről

sohse kezdeném!


Október. Néha még tücsökhangot hallani, meglepő módon távol a mezőtől, a város közepén is. Ahogy azt Szepesi Attila is megírta az Egy tücsök emlékére című meseesszéjében.

Hová lett a Láthatatlan Tücsök?

Elképzelni sem tudom. Ahogy azt sem, hogyan került harmadik emeleti lakásunkba. Tán a lépcsőn gyalogolt fel, vagy a vízvezetékcsövek labirintusán emelkedett a magasba. Így aztán La Fontaine hetyke hőseként lopózott a padló repedései közé. Nos, akárhogyan történt is, érzem, hogy La Fontaine említése a mi tücskünkkel kapcsolatban stílustalanság. Mert ez a hívatlan jövevény inkább a görögök fekete tücske volt, az embernél sokkal vénebb, titkokat tudó bogár. S mintha ismerte volna hellászi őseit, a múzsák védenceit, könyvespolcom alatt érezte igazán otthon magát. Azt már csak a pontosság kedvéért említem, hogy a „görög polc” alatt muzsikált a legátszellemültebben, Heliodoros és Plotinos közelségében.

Mit keres egy tücsök a lakótelepen? Nem tudhatom. Ahogy azt sem, milyen is valójában, mert látni nem láttam soha. El sem tudom képzelni, hogyan változtatta a helyét olyan szeszélyesen és fürgén a padlórepedések között. Hangját követhettük szobáról szobára, mert olykor nyughatatlanul járta a beton és a parkettdeszkák közötti sötétséget.

Sokig úgy képzeltem, hogy egy egész tücsökcsaládot vendégelünk. Egész zenekart. Percenként hol innen, hol onnan hangzott fel a cirpelés, mintha a zenekar hangolna: mintha tagjai külön-külön készülnének az összjátékra, de ez a várva várt zenekari produkció mindig elmaradt. Ebből következtettem arra, hogy csupán egyetlen muzsikus vendégünk van, aki – így kell mondanom –, nyugtalanul vándorol fel-alá. Azt sem tudom, mi a tücsöknél a szokás: a hímek vagy a nőstények zenélnek-e, netán mindketten, és mi váltja ki bennük ezt a múzsai tevékenységet.

A mi vendégünk pontosan tudta a maga idejét. Mikor a gyerekek szobájában a villanyt eloltottuk, s a mienkben feltettük kedvenc lemezeinket, Schütz, a „Maestro Saggitarius”, vagy a szeszélyes 

utókoráról mit sem sejtő Palestrina zenéjét, a korábban kedélyesen hangicsáló tücsök tüntetően kivonult a szobából, a padlórepedések védelmében. Egyenesen a már elsötétített gyermekszobába tartott. Bizonyára nagyon új volt neki ez az általunk kedvelt muzsika, harsányan modern és tétován bonyolult, az ő történelmen kívüli tücsök-léptéke szerint. A gyerekek már várták, és ha olykor késett vagy elma-

radt, türelmetlenül reklamálták másnap. Ők zöldnek képzelték, frakkos-keménykalapos muzsikusnak, amilyennek a La Fontaine- és Pinocchio-kötetek mutatják.

Ismerőseink, vendégeink is családunk hetedik tagjaként tartották számon. Mióta nem zenél, szemrehányóan kérdezik: hová lett a házimuzsikus. Sajnos, nem tudom, hová lett, ahogy azt sem tudhatom, mi lesz a liftaknába besurranó faligyíkokkal, a betonfal öklömnyi repedéseibe fészket rakó seregélyekkel, a tévéantenna hegyében nászát ülő vörösvércse-pár fiókái felnőnek-e itt a lakótelepen.

Hiányzik a Láthatatlan Tücsök.

A japánok és kínaiak tartottak valaha díszes fémkalitkában „harci tücsköket”. Az egymás ellen ingerelt rovarok – a véres kakasviadalok hőseihez hasonlóan – afféle cirkuszi produkciót szolgáltattak. Ilyen „műbogár” nem kéne. Nem valamilyen modern és rafinált állatszeretetből, az mindig gyanús, inkább azért, mert a cifra ékszerkalitka tücske – véleményem szerint – hasonlítani fog előbb-utóbb ahhoz a kézhez, mely a ketrecet megcsinálta.


Az őszi kert már hetek óta csak felejt



Az áthallásos állattörténet erkölcsi mondandója – egyrészt az esszé még 1990 előtt íródott (a ketrecet formáló kézzé hasonuló ketrecben tartott bohóccá degradálódása), másrészt aktualitását éppen a ma méregzöld aktivistáinak gyanús és rafinált állatimádata adja – emlékképeket hív elő bennem az urbánus környezetbe bekényszerülő állatokról. Az itt csak gondolataimból előbújó téli túlélő, mi több: télen igazán aktív „szorgos” (fáraó)hangyák pimaszsága. (Jobban szeretem a városban ma már – a globális felmelegedés miatt is – megjelenő kabócák cirpelését hallgatni, mint a hangyák homokszemösvényét sepergetni a teraszajtótól a konyhaasztalig. No persze, télre a kabócák, tücskök eltűnnek, maradnak októberre az Egyiptomból ideszármazott fáraóhangyák.) Az évtizedek óta a város központjában székelő középiskola udvarának napos oldalán a falrepedésekben élő többgenerációs gyíkcsalád története. A városi parkokat manapság elözönlő, nem is a seregélyek, de a feketerigók kedves, ma már egész évi jelenléte. (Ma már cinkék, vörösbegyek, mi több csóró szarkák sokasága duzzasztja a nagyvárosok egyre népesebbé váló madárseregletét.) Nem is beszélve a vércsék – a táplálékbőség miatt – egyre inkább számottevő tömeges urbanizációjáról. De megjelentek az emlősök is. Tavaly ősszel mezeiegér-pár fészkelte be magát a nagyváros közepén álló társasházunkba, éppen a mi lakásunkat választották főhadiszállásul, s mikor már könyveimet kezdték rágicsálni, kiparancsoltam őket otthonunkból. A róka mellett a nyuszt, nyest, vadmacska, s bizony sok helyt medve kóborol be a városba is. S ott vannak az új hazát hódító rovarok: harlekin-katicák, vándorpoloskák, ázsiai márványpoloskák.

Az ember elveszi az állatok életterét, s azok rákényszerülnek a túlélés miatt az invázióra. Vagy kipusztulnak.

Jut mindez eszembe így október 4. – 1991 óta az állatok világnapja – táján.

De nemcsak az állatokkal nem bánik kellő figyelmességgel az ember, a növényekkel sem. Faludy György 1994-ben írta CCLXXVI., A fák című szonettjében:


A fasorokban kiirtják a fákat,

nehogy fejünkre dőljenek, mivel

rohadnak mind. Mily kár, hogy az ember, állat

helyett a fák s virágok kezdik el


a kihalást. Ha mi jönnénk először

tennénk valamit. De nincs-e elég

kacat a boltokban minden vevőnek?

S házadban délután több jó zenét


hallgathatsz mint Bach egész 

életében,

és volt-e ennyi pénz meg ital régen?

nincs-e kocsija majdnem minden háznak,


hogy gazdája kedvére furikázhat

a lég szennyében? És ezért nem bánja,

hogy ettől fullad meg az unokája?


A fasorok kiirtására tett kísérletek szomorúan köszönnek vissza minden igazi vásárhelyi emlékeiből.

1582. október 4-e óta a keresztény ember új naptár szerint számítja az időt. E nap után október 15-ét írtak. Hát ugorjunk mi is, akár a Gergely-naptár bevezetésekor. Nem, nem időben, magunkat meghaladó józan gondolkodásban és empátiában!

Október első hete, vénasszonyok nyara. Öregeké, valahogy olyanformán, mint Tömöry Péter egykor fiatalon írt szép soraiban: 


Ülnek szúette padjain

a vénülő időnek,

zászlóba omló fényein

a rozsdavörös ősznek.


Lelkük ökörnyál – tovaleng,

testük marad kölöncnek,

fiatalodó napjaink

lángjában töpörödnek.


Csak nézik tűnődő maguk

mint vész el a jövőben –

Szoros évgyűrűk – unokák –

testükre pántként nőnek.


Ülnek, ülnek az öregek

vágyaik üszkös szárnyán,

nem röppenhetnek már sohsem,

álmuk szürke szivárvány…


Sodró utca, hűvös tömeg!

Míg kikerüljük őket,

hányszor simítjuk gondjait

a véggel küszködőknek?!


Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2022-ben, Benedek Elek születése után 163 évvel