A természet kalendáriuma (DXX.)

Hogy mit láttam? Elmondhatom. 

De jobb lesz, ha lerajzolom. 

Megláthatod te is velem, 

csak nézd, csak nézd a jobb kezem. 

Július második hetében úgy indulok el a természet- s a természettudomány-történet ágazó-bogozódó ösvényein, hogy segítségül hívom Nemes Nagy Ágnes Nyári rajzát. 

Ez itt a ház, ez itt a tó, 

ez itt az út, felénk futó, 

ez itt akác, ez itt levél, 

ez itt a nap, ez itt a dél. 

Ez borjú itt, lógó fülű, 

hasát veri a nyári fű, 

ez itt virág, ezer, ezer, 

ez a sötét gyalogszeder, 

ez itt a szél, a repülés, 

az álmodás, az ébredés, 

ez itt gyümölcs, ez itt madár, 

ez itt az ég, 

ez itt a nyár. 

Kis szomorúságot is csempésszünk mai szemlélődésünkbe. Máris rövidülnek a nappalok. De tán majd télen elővehetjük (akár rajzos) emlékeinket erről a nyárról.

Majd télen ezt előveszem, 

ha hull a hó, nézegetem. 

Nézegetem, ha hull a hó: 

ez volt a ház, ez volt a tó. 

Régmúlt nyári emlék? Ilyen nekem a sulyom. A Nagygát fölött, a Sziget mögött iszapos pocsolyában léptem termésébe egykoron. Igen fájdalmas találkozás volt az! Azt a vízidiót ma is tartogatom, ritkaságszámba megy. A sulyom a mirtuszvirágúak (Myrtales) rendjébe, a füzényfélék (Lythraceae) családjába tartozik, holtágak lakója. Szürkésfekete termése 2-4 cm hosszú, 2-4 szarvú, a csúcsán koronát visel. Csapdafegyvert is neveztek el róla. Latin neve (Trapa natans – úszó csapda) is erre utal. Az érett termés beérve a víz aljára süllyed, de ha érkezik egy-egy árhullám, a víz messzire elviheti. Keményítőben gazdag termése miatt a sulyom bizonyos időszakokban – törökvilág, hódoltság kora – ínségeledel volt. Ugyanakkor az ázsiai konyha egyik jellegzetes eleme: vízigesztenye néven találkozhatunk vele a wok-zöldségkeverékekben. Népünk, íze után, vad mandulának is tiszteli. Termését nyersen, sütve, főzve, lisztként lepénybe-kásába téve fogyasztották. Finom szószt lehet belőle készíteni. Csakhogy ma már védett növény, és már nyoma sincs a Maros holtágaiban.

A sulyom veszélyeztetettségéről először, még 1894-ben, Borbás Vince írt A sulyom pusztuló félben című cikkében. Megállapította, hogy „Az európai sulyom szemlátomást pusztul. Hazánkból is ismerjük a sulyom gyérülését”, okai „a tavak, holtágak, állóvizek kiszárítása, a folyók szabályozása”, „a fürdés, halászás” és termésének szerfeletti gyűjtése. Dabóczy Ernő 1900-ban a sulyomról szóló dolgozatában így fogalmazott: „E növény úgy látszik, hogy Erdélyben is pusztulásnak indul, és kívánatos volna, hogy előfordulásának körülményeit, termőhelyét, elterjedését az érdeklődők följegyeznék.” Napjainkra Nyugat-Európában annyira megritkult a sulyom, hogy veszélyeztetett növénnyé vált. „Ez az oka annak, hogy a Kárpát-medencében is védelem alatt áll, pedig nálunk még nagy állományai élnek, és nem tartozik a közvetlenül veszélyeztetett növényfajaink közé” – idézem Molnár V. Attila 2021-ben megjelent Veszélyben a vízigesztenye című írását. A magyar botanika egyik legtermékenyebb alkotójának, Borbás Vincének végső soron igaza lett. 1870 és 1905 között 874 dolgozata jelent meg, mintegy 2000 új növényalakot írt le és nevezett meg, ezek jelentékeny része ma is érvényes. Róla tisztelői nemcsak számos növényfajt neveztek el, hanem a Borbásia botanikai folyóiratot is. Ő dolgozta ki az Ősmátra-elméletet, amely szerint a magyar puszták flórája az egykor meleg-száraz Magyar-középhegység („Ősmátra”) mészköves-dolomitos lejtőiről vándorolt mai helyére. Új gondolatokat hozott a fajok keletkezése és a növénytársulások fejlődésmenete tekintetében is. 1902-től haláláig a Kolozsvári Tudományegyetem növényrendszertan-tanára, majd a Botanikus Kert igazgatója volt. A régen megérdemelt tanszéket csak élete végén nyerte el. Kolozsváron a házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomba 117 éve, 1905. július 7-én. Ma a Fiumei úti sírkertben pihen.

Abban az évben, 1894-ben, amikor Borbás megírta cikkét a sulyomról, július 8-án, Szentpétervár elővárosában, Kronstadtban született a különös élettörténetű orosz fizikus, Pjotr Leonyidovics Kapica. Az első világégés idején, 1918-ban szerzett mérnöki diplomát Szentpéterváron, a polgárháború körülményei között spanyolnáthában elvesztette egész családját. Ekkor mentora, Abram Fjodorovics Joffe fizikus, Cambridge-be, Ernest Rutherfordhoz szerzett számára kutatói ösztöndíjat. Itt szupererős mágneses terek előállításával és az ott lejátszódó jelenségek eredményes kutatásával hívta fel magára a figyelmet. Jól beilleszkedett az itt dolgozó tudósok közösségébe, Rutherford saját utódját látta benne. De 1934-ben egy szokásos hazalátogatás után nem engedték vissza a Szovjetunióból. Sztálin a szovjet fizikai kutatások színvonalának emelése érdekében megvásároltatta Kapica Cambridge-i laboratóriumát a Kapica tervezte héliumcseppfolyósítóval együtt, és Moszkvában új fizikai intézetet létesített a számára. Itt sikerült felfedeznie a cseppfolyós hélium szuperfolyékonyságát. A második világháborúban a szovjet acélgyártást segítette Kapica találmánya, egy ipari méretekben működő turbinás levegő-cseppfolyósító. Amikor az 1950-es évek végén Kapica a nagy teljesítményű mikrohullámú generátorokat kutatta, érdeklődése a szabályozott termonukleáris fúzió felé fordult, vagyis az atomerőművek irányába. Ekkor meghívták a titkos szovjet atomkutatásban való részvételre, de visszautasította a bombagyártást, nem fogadta el Berija irányítását, és lemondó levelét elküldte Sztálinnak. Életben hagyták, de száműzték saját intézetéből. Csak Sztálin és Berija halála után térhetett vissza. Az 1960-as években egyike volt a Bajkál-tavat az ipari szennyezéstől féltő szovjet tudósoknak. 1969-től dolgozatok sorát tette közzé az irányított termonukleáris fúzióról. De külföldre nem mehetett. Nagy kegynek számított, hogy 1970-ben részt vehetett egy Magyarországon tartott nemzetközi konferencián. Később részt vehetett a nemzetközi Pugwash konferenciákon – a tudományos kutatómunkának a pusztítás helyett az építés szolgálatába állítását szorgalmazó nemzetközi találkozókon. 1978-ban kapott megosztott Nobel-díjat a szuperfolyékonyság felfedezéséért. Élete utolsó percéig, 1984. április 8-án bekövetkezett haláláig dolgozott – ahogyan és amikor csak engedték.

Július van. Kánikula. Olyan meleg, hogy a Dolomitok legmagasabb hegycsoportjában, a Marmolada alatt egy gleccser egyszerűen lerobbant a hegyről. Egy hete csúcshőmérsékletet, +10°C-t mértek ott. El kell fogadnunk, a klímaváltozás megjósolhatatlanná tette a gleccserek olvadómozgását is.

Július van. Nagy szárazság. A 652 kilométeres Pó, melyen úszó vízimalmok százai őrölték valamikor a kenyérnek valót, annyira kiszáradt, hogy már a sós tenger nyomul be a medrébe. Már több mint 30 km hosszan keveredett össze az édesvíz a sós tengervízzel. Erre eddig még nem volt példa a feljegyzések kezdete óta.

Jer, Níce, és tekintsd meg,

Alélva mint vesződnek

A hervadó virágok

S bágyadva mint rezegnek,

A Flóra szűz leányi,

Nézd, hektikába estek

S a főldre mind ledűltek,

Halál lebeg felettek.

Óh, bárcsak egy esőszem

Cseppenne most reájok,

Hogy zsibbadott erekbe

Új vér cseregne ismét.

Csepegjetek, ti terhes

Felhők, reájok éltet:

Ím, Flóra kér lihegve

S temjénnel egy esőért. –

Hull már! de jaj! Hiába

Csepeg le harmatod már,

Hiába, mert kiszáradt

Erek be nem fogadja.

Későre harmatoztok:

Az illatos virágok

Sárgúlva hulltanak le

S gyász éjtszakába dűltek. –

Szép Níce, engem is te

Így ölsz meg, és rövid nap

Nem lészek! Ah kegyetlen

Nem szánol-e meg ekkor?

Gondolná az ember, hogy Csokonai Vitéz Mihály A szárazság és az elhagyatott szerelmes „Anákreon mértéke szerént” megírt költeményében a Béke istenasszonyához, Nikéhez fohászkodik? De Níce az a leány, kinek kegyeiért epekedik az elhagyott szerelmes.

Jer, Níce! míg kinyújtott

Karokkal és lihegve

Sohajtozok, s szememből

Gyöngyharmatok csepegnek.

Nícém! csak érted élek,

Jer már, ölelj meg engem,

S tedd számra gyenge szádat,

Élet csepeg belőle.

Jer! s lankadó szemembe

Tekints csak egyszer, édes

Nícém, tudod, hogy engem

Tekinteted feléleszt.

De futsz te, jaj! Kegyetlen,

Szép Níce! jer, s ne fuss el.

Nem állsz meg? ah hitetlen,

Hogy veszne el szerelmed!

Sisegd tehát utána,

Sisegd, te gyenge szellő,

Zokogva, hogy szerettem,

És ő vetett meg engem,

S mondd, hogy rövid időre

Kimúlok én örökre:

Mert ah! ki tudna ennyi

Fájdalmat elviselni!

Jössz már? de ah, sokára

Jöttél, kimúlok imhol.

Miként ma a virágok

Kimúltak, úgy ki én is.

Ne sírj, ne, Níce, kérlek,

Magad minek fogyasztod!

Bévett szokása már a

Sírás kevély nemednek.

De jaj! alig lehellek.

Adj csókot – és azonnal

Halld – ím heregve mondom –

Halok, de él szerelmem.

Maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2022. július 8-án, 318 évvel azután, hogy II. Rákóczi Ferencet erdélyi fejedelemmé választották