Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Áprily Lajos Madarakja is akkor íródott, amikor a hőmérő higanyszála huzamosan 0 C-fok alatt időzött. Ilyenkor kerülnek bajba az énekesmadarak. Testhőmérsékletük magas, 40 C-fok fölötti, s hiába a hőszigetelő tollbunda, apró testük hamarabb adja le hőjét, mint a nagyobb madaraké. Sok tápanyagot kell égetniük, hogy megőrizzék testhőjüket. Zsírtartalékaik pedig végesek, s a hó hetekre, hónapokra eltakarja a táplálékot előlük. A természetben nincs könyörület.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett (…)
133 évvel ezelőtt szervezték meg először Magyarországon az énekesmadarak téli etetését, melynél Hermann Ottó is bábáskodott. Aki meg akarja szeretni a madarakat, olvassa őt, azokat a gyöngéd, szép mondatokat, amelyekkel e kis madarakat és az őket gyámolító embereket jellemzi – írta Vásárhelyi Tamás az Élet és Tudomány 2020. évi utolsó számában.
A jámbor czinege – olvassuk hát Hermann Ottót – nagy bizalmasan beszáll az eresz alá, hogy a koszorúgerenda hasadékaiban keresse az alvó rovart; néha meg ép[p]en az ablakra száll, hogy a fája és az üveg között vizsgálgasson. És akkor mintha koczogtatná az ablakot és azt mondaná:
Szórjatok eledelt az ég madarainak!
A Kárpát-medencében a félszáznyi áttelelő énekesmadár közül mintegy tucatnyi fajjal találkozhatunk etetőinken. Széncinke, kékcinke, balkáni gerle, csíz, tengelic, pirók, fekete rigó, veréb nagy eséllyel lesz közöttük.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát…
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.
Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most
szállingózni kezd a hó (…)
E héten a magyar tudományosság két jeleséről emlékezünk meg.
Az első Melius Juhász Péter püspök, a magyarországi reformáció egyik legnagyobb hatású alakja. Vagy ahogy Makkai László szerint sokan nevezték: Magyarország Kálvinja. Valamikor az 1530-as évek közepén született, a pontos évet nem ismerjük. Halálát a botanikai szakirodalom 1572. december 15-re teszi. Herbalista munkásságának legjobb ismerője, ifj. Szabó T. Attila, halála után 400 évvel, 1972-ben A Hét hasábjain így méltatta:
(…) hitvitázó írásai nem állták ki az idők próbáját, annál érdekesebb, elevenebb, fordulatosabb olvasmány a botanikus Melius életműve. A Herbárium mondatai rövidek, világosak, fogalmazása célratörő, (…) képei elevenek, leírásai a korabeli szaknyelv jóformán teljes hiánya ellenére (…) ma is használhatók.
Melius a füveskönyvekkel Wittenbergben, egyetemi évei alatt ismerkedett meg. Hazatérte után papi kötelessége Debrecenbe szólította, közben botanizált, gyűjtötte a népi növényneveket és hagyományokat, lelőhelyeket jegyzett fel, melyeket ma az első magyar florisztikai adatokként tartunk számon. Herbáriuma a magyar nyelvű növénytani irodalom alapköve. Tárgymutatója 67 fafaj és 336 lágyszárú növény latin nevét sorolja fel.
Különleges értéke a könyvnek a mintegy kétezer magyar növénynév, melyeket (…) a latin és német elnevezések mellett közöl: (…) bársonszép, szeretők füve, ázhatatlan fű, fonyadhatatlan fű, aranyvonó fű, aranyvirágú fű, sárga gyopár… A közönséges pipacsnak (Papaver rhoeas) Meliusnál tizenkét magyar neve van. A kakaslábfű elnevezés viszont tizenegy különböző növényfajra vonatkozik! Elnevezései részben idegenből fordított tükörszavak, részben eredeti népi nevek, szellemesek, képszerűek – írja Szabó. T. Attila.
A könyv tárgymutatója 327 különféle bajra és betegségre ígér orvosságot. (…) fogfájás és sárgaság, (…) Szent Antal tüze (orbánc), hurutok és hideglelés, hasfájás, hagymáz, köszvény és nátha ellen, gilisztahajtásra, sebforrasztásra, sőt az akkor még gyógyíthatatlan francu (vérbaj) ellen is.
Melius diákkorától állandóan foglalkozott a Herbárium összeállításával, a kézirat véglegesítésében korai halála akadályozta meg. A kézirat szerencsére Kolozsvárra, Heltai Gáspárhoz, egykori wittenbergi diáktársához került, aki megkezdte a nyomdai előkészítést, de a könyv megjelenését ő sem érte meg. Felesége fejezte be 1578-ban, aki a kötethez írott elöljáró beszédet a következő mondatokkal rekesztette be:
(…) ennek a könyvnek az írása és fáradsága a Jámboré – azaz Meliusé – volt, a kinyomtatásnak munkája (…)az enyém. Kérem, hogy az én kicsinyded munkám is e könyvnek kiadásában legyen hasznos és a magyar nemzetségnek épületire és méltóságára.”
A magyar természettudományos könyvkiadás kezdeténél egy okos és művelt asszony bábáskodott – állapította meg Szabó T. Attila –, akinek még a keresztnevét sem ismerjük.
A másik jeles tudós az első magyar mineralógus, Benkő Ferenc. 1816. december 16-án hunyt el Nagyenyeden. 1745-ben Magyarláposon született. Tanulmányait Nagyenyeden kezdte, majd Zürichben és Göttingában gyarapította ismereteit. A göttingai egyetemen J. F. Gmelin professzor ásványtani előadásait hallgatta. Bizonyára az itteni, egész életére kiható kutatások indították gyűjtőmunkára. 1782-ben lefordította Abram Werner ásványtanát (Von den ausserlichen Kennzeichen der Fossillen, 1774), amit hazatérése után, 1786-ban Magyar minerológia címmel adott ki. Ez volt az első, magyar nyelven írott ásványtan. Benkő ezt az ifjúságnak szánta, és már ebben hivatkozott Köleséri, Born, Fichtel és Benkő József munkáira, amelyek alapján a Werner könyvét erdélyi példákkal „megbővítette”. Így megemlítette a torockói, a zalasdi, a magyarláposi bányákat, a Hátszeg vidéki kőszenet, a szászlónai hólyagos földet, amelyből a hólyagos korsókat készítették; Nagybánya, Felsőbánya, Topánfalva, Zalatna, Magyarlápos, Déva stb. érclelőhelyeit. 1783-ban és 1784-ben, gróf Bethlen Krisztina támogatásával, beutazta egész Erdélyt. A régész és a természetkutató figyelmes szemével észrevette a bejárt vidékek minden nevezetesebb ásványi kincsét, emellett megfigyelte a nép életét, lajstromba vette a vidék gazdasági kincseit.
Később megírta Magyar Linneus című munkáját, amelyben az általános növényvilágot ismerteti Linné rendszere szerint, ez azonban csak kéziratos változatban maradt fenn.
1790-ben meghívták volt iskolájába a természetrajz, földrajz és német tanszékre. Feltételezhető, hogy enyedi székfoglalása évében, 1790-ben már létezett egy kezdetleges tudományos gyűjtemény a kollégiumban. Ezt alátámasztja az Enyedi ritkaságok című írásában található beírás:
„Az új kollégiumba a kis auditoriumon belől vagyon a Museum ilyen homlok-irással Raritatum et Rerum Naturalium Museum ritkaságoknak és természeti dolgoknak museuma vagy gyűjteményes háza, melyben tétettek által 1796. Évben…”
Mivel a jegyzék 1790-ben kezdődik, már előzőleg kellett léteznie egy gyűjteménynek. A jegyzékben érdekességek is felfedezhetők: ,,Egy embernek bőre kikészítve és kitöltve; Egy tzethalfog; Egy elefántfog lántzon.” A „legcsudálatosabb” darabokat azonban külön tartogatták a „Mirothetzium”-ban: „Attila pipája és koppantója, a Lót feleségének nyelve s több ilyenek…” A jegyzék tarkasága annak tulajdonítható, hogy ebben az időben még sehol sem tettek különbséget régiség, néprajzi vagy természettudományos tárgy között.
A rendszeres gyűjtés, kutatás újabb eredményeként született meg a Parnassusi időtöltés, ami kedves és tanulságos évkönyv volt. 1790 és 1800 között íródott a hét kötetből álló mű, a szerző évenként adott ki belőle egy-egy „darabot”. Az ásványok színváltozataival kapcsolatos megfigyeléseit a VI. kötet harmadik részében A mineralógiának legújabb systemájáról címmel jegyezte le. Megállapítja, hogy „hazánk valaha csalhatatlanul tenger lett légyen…” Kővé vált „plántákat találunk a felenyedi hideg feredőn”, Radnán, Erdőszentgyörgyön, csigakövületeket pedig Hunyad megyében, Hátszeg vidékén és Ribicén, Enyed környékén Románlapádon. A könyv megjelenését főúri pártfogói és Kazinczy Ferenc segítségének is köszönheti, de az első előfizetők közt diákok nevei is szerepelnek.
Az ásványokat a következő klasszisokra osztotta: „a kövek, s földek »égő materiák«, fél és egész értzek, és a kővé vált dolgok vagy petrificatumok [kövületek]”. Ezt a felosztást látta a bécsi múzeumban is.
1793-tól tagja volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságnak 1798-ban a jénai Mineralogische Societat is tagjává választotta.
Földrajzi műveket is hagyott az utókorra. Legjelentősebb a négykötetes Magyar geografiája, amelyet Kolozsváron 1801–1802-ben jelentetett meg. A tervbe vett műnek csak az Ázsiát, Afrikát és Amerikát bemutató három része jelent meg. Az Európának szánt első kötet a korabeli háborúk miatt nem íródhatott meg, az országhatárok gyakori változása képezte a fő akadályt. Várva várta a helyzet tisztulását, hogy minél pontosabb, véglegesebb állapotokat körvonalazhasson szakkönyvében, amit sem akkor, sem ma nem élhet át Európa…
A Tékából nőtt ki, vált önállóvá Benkő munkája által 1796-ban, az Enyedi Természettudományi Múzeum – az első múzeum a Kárpát-medencében –, hat évvel megelőzve a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a benne foglaltatott Magyar Természettudományi Múzeum 1802-beli megalapítását.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023-ban, december idusán