A természet kalendáriuma (DVIII.)

Húsvét közeleg. Kórusban nyílnak a virágok, dombhátak őrzik a Megérkező lába nyomát. Odvas keltike, leánykökörcsin, májvirág, erdei és bogláros szellőrózsák, salátaboglárka, tavaszi hérics, lednek, kék ibolya, korai kankalin, ösztörűs veronika, martilapu és acsalapu, pitypang, tyúktaréj, fürtös gyöngyike, lila sáfrány, apró nőszirom kelleti magát a zuhogó napfényben. A tulipán s a nárcisz már csak ráadás. Élni kezd minden, teljes szívvel: kis dolgokhoz nagy szeretettel bogozódó hűség – némi szerencsével megkapjuk a felejtés mellé az emlékezés szép tehetségét is.

Az oltáron fekete gyász,

alatta Krisztus letakarva;

a kápolnából zokogás

zsoltárosan száll a magasba.

Az ember ős bűnbánata

megtört szemek könnyével omlik:

ma minden nő Szűzmária,

s minden férfi Hozzá hasonlít.

Ne menj a tóra! Csupa gyász!

Sötét tükrén a tavirózsák

lidérces lángja babonáz:

Krisztus szent vérét harmatozzák!

Jékely Zoltán Nagypénteki varázsa terel a kereszt tövéhez.

A kereszt felső szárán a felirat, melyet János evangéliuma szerint Pilátus szegeztetett Jézus feje fölé: Iesus Nazarenus Rex Iudeorum, rövidítve: INRI. A názáreti Jézus a zsidók királya. A nazarenus valójában nem „názáretit” jelent, hanem az „új hajtás” jelentésű héber nászir szónak latinos jelzői alakja – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – A nazarenus jelzőnek a nazaretusnál sokkal mélyebb a jelentése. A középkorban általánosan rügyező fa formájában, lignum vitaeként ábrázolták a feszületet. A lignum vitae szó szerint azt jelenti: az élet holt fája.

S noha a Szentírásban nincs nyoma annak, hogy Krisztus a sírbatételt követően leszállott volna az alvilágba, már a II. századi iratokban olvashatni erről, a IV. században pedig hittétellé vált, hogyan szabadította ki a Megváltó az Ótestamentum szentjeit a sátán karmaiból. Nikodémusz evangéliuma (V. század körül) leírja, hogy a pokol rézkapuja darabokra tört, és minden halottról lehullott a bilincs, amikor a dicsőség királya megjelent. A sátánt vasra verte, megáldotta Ádámot, a pátriárkákat, a prófétákat, mártírokat és ősatyákat, homlokukra rajzolván a kereszt jelét, majd kézen fogva kivezette őket a pokolból. Pontosabban a „pokol tornácáról” (latin limbus). Dante poklának külső szegélye ez, ahol erényes pogányok, az antikvitás költői, filozófusai és hősei lakoznak. A jelenet a reneszánsz koráig szerepelt a passióciklusokban, de igazában az ortodox-keresztény művészetnek volt kedvelt témája: Krisztust felhőn állva, mandorlában – az egész alakot körülvevő, mandula formájú dicsfényben – jelenítette meg, amint Ádámot és Évát kézen fogva emeli ki a pokol nyílásán.

Húsvét másik jelképe az újjáéledő tűz. Nagyszombat már az új tűzé. Az új tűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, a sötétség, a pusztulás démonait, és így földjeiknek a termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust – írja Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című munkájában. – Ma is a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg: a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként a bukovinai Istensegíts asszonyai pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá.

Húsvétvasárnap. Elmaradhatatlan a bárány, a keresztény ősegyház egyik legrégebbi jelképe. Szent Pál egy ótestamentumi vonatkozású hasonlatából került a köztudatba. Megvan e hasonlat Péter apostolnál is, sőt János evangéliumában már Keresztelő Szent János is Isten bárányának nevezi Krisztust, de Pál apostol szavai, levelei kétségtelenül a legrégebbiek és a leghitelesebbek – olvasom Katona Lajos Folklór-kalendáriumában. A harmadnapi feltámadásról zsolozmáz Dsida Jenő Húsvéti ének az üres sziklasír mellett versében.

Sírod szélén szinte félve,

iszonyattal üldögélve,

ó – mekkora vád gyötör,

mardos, majdnem összetör:

mily látás a kétkedőnek,

törvény ellen vétkezőnek,

hogy üres a sírgödör.

(…) Amit csak magamban látok,

csupa csúnya, csupa átok,

csupa mély seb, éktelen,

testem oly mértéktelen

volt ivásban, étkezésben,

mindenfajta vétkezésben

s undokságom végtelen. 

(…) Bűneimnek nincsen számok.

Mindent bánok, mindent szánok

és e sajgás, mely gyötör

nem is sajgás, már gyönyör.

Hamuval szórt, nyesett hajjal

ér engem e húsvéthajnal

és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe

kősziklába vájt gödörbe,

bénán csügg le a karom,

tehetetlen két karom...

Te kegyelmet mindig oszthatsz,

feltámadtál s feltámaszthatsz,

hogyha én is akarom.

(…) Az én Uram újra él most,

országútján mendegél most,

áprilisban fürdik és

aranyozza napsütés,

ahol lépked, jobbra-balra

ezer madár fakad dalra

s ring, hullámzik a vetés.

(…) Mert az égi útnak elve:

kúszva, vérzőn, énekelve,

portól, sártól piszkosan

menni mindig, biztosan...

S kopjék térdig bár a lábam,

tudom, az ég kapujában

utólérlek, Krisztusom!

Húsvéthétfő már az öröm ünnepe. A megilletődést felváltja a vidámság –

Krisztus feltámadott,

Kit halál elragadott,

Örvendezzünk, vigadjunk,

Krisztus lett a vigaszunk,

Alleluja! – 

– énekli Szentendre régi főterén volt tanítványom, a Prima Primissima Junior díjas énekes (nem mellesleg a Kis-Küküllő mentén is) népdalgyűjtő Tímár Sára.

Kevés olyan ünnepe van az emberiségnek, amelyhez már eleve annyi téves eszme, néphit és népetimológia fűződnék, mint a csakugyan rejtelmekkel teli húsvéthoz. Kezdjük mindjárt a piros tojásokat tojó nyúllal, amelyről kiváló etnológusunk, Solymossy Sándor mutatta ki, hogy egyszerű nyelvi botlásból született meg. A botlást az egyébként annyira pontos németek követték el, amikor a fiatal, kövér madárnak, a Haselhuhnnak, a mogyorófajdnak a nevét értették félre Haserlnek, nyulacskának, s azóta – minden természettudományos jobb meggyőződésük ellenére – nyúllal tojatják a piros tojást. A másik ilyen nyelvbotlás a bárány körül történt. Ezért már a régi római keresztények a felelősek, akik a Mithra-kultuszból ismert Agni-Deust (a Tűzistent) értelmezték félre, s nevezték el Agnus Deinek (Isten Bárányának), s ezzel egyszerre belekeveredtek egy egészen más, sémi eredetű vallásos szokásba. Baj van aztán magával a húsvét idegen nevével is. Németül hol Paschnak, hol Osternnek mondják. A Pasch természetesen a pészach (a zsidó húsvét) elnémetesítése – írja Supka Géza a Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességekben. – Csakhogy ezt a pészachot vagy passzachot minduntalan hol a passióból, hol a pászkából származtatják, holott egyikhez sincs semmi köze. A passzah átmenetet jelent, éspedig kétféle értelemben. Históriai jelentése szerint a zsidók „átmenete” Egyiptusból a Vörös-tengeren át; csillagászati jelentése szerint pedig a Nap átmenete a tavaszi napéjegyenen. S külön tévedések forrása még a germán eredetű Oster szó is. Ez az ősindogermán Ostarának, a tavasz istennőjének a neve, amelyet aztán a keresztény papok átvettek a keresztény húsvét ünnepére. Nem tévesztendő persze össze az Auster szóval, amely osztrigát jelent. Csakhogy mégis összetévesztették a derék térképrajzolók, akik az Austerninselt következetesen Osterinselnek írják, mire a mi kitűnő földrajztudósaink is Húsvét-szigeteknek fordítják az angol Osztriga-szigeteket.

E kedélyes gondolatsziporkát folytatja Tóth Árpád Húsvéti versikéje:

(…) kérem,

Most is meg kell őrizni

A hidegvérem,

Mikor e szép áprilisi télbe

Arra vagyok ítélve,

Hogy ahelyett, hogy korcsolyát öltve

Kisiklanék a nagyerdei zöldbe,

Hogy részint gyöngyvirágot szedjek ottan,

S részint ott maradjak megfagyottan,

Mint az ismeretes megfagyott gyermek,

Ahelyett a sors azzal ver meg,

Hogy húsvéti verseket ontsak…

Hát itt a húsvét, alleluja!

És ilyenkor öntözködni szokás,

S az ezüstbokás

Verőfény táncol az emberek szívében,

S a tavaszi veréb dudolász a fákon,

Mint valami kis szárnyas furulya (…)

Hiába, ilyen már ez a bolondos április: ritkán jégen lehet korcsolyázni, másszor már a gyöngyvirág is nyílik. Csak áldott eső, víz kell hozzá.

A húsvéti ünnepkörben nagy szerep jut a víznek is: külsőleg-belsőleg gyógyít.

A locsolás elsősorban az eladósorban lévő lányokat illeti meg: szépség és egészségvarázslás. A tojás pedig termékenységszimbólum. Dömötör Teklánál olvassuk az egyházaskozári (moldvai csángó) elbeszélésében a tojásfestés módozatait:

Szoktunk úgy az almahijuval festeni. Ott vót az a savanyú alma, akkor annak haját lehámoztuk, s megfőztük, s akkor a tojást betettük, s olyan szép sárga vót, hogy borzasztó. Írni is szoktunk viasszal. Szoktunk ugye, szépen megírtuk, aztán betettük a pirosítóba.

Áldott húsvéti ünnepeket, s ily piros tojást kívánva, maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2022. április idusán, nagypénteken