Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Tavaszi szél utat száraszt
Minden madár társat választ.
Hát én vajon kit válasszak?
Szüvet szűvért kinek adjak?
Bolyong elmém, mint a felhő;
Hull a könnyem, mint az esső:
Ki ölőmbe, ki a fődre,
Ki kesergő kebelembe.
Árkot mosott két orcámra,
Mint a zápor az utcára…
Induljunk hát első áprilisi záporok után heti sétánkra. Ha időd engedi, tarts velem, kedves Olvasóm.
A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyja, Venus etruszk (Apru, ógörögben Aphrodité) neve után. Április a szerelem hónapja. A hónap római ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak elősegíteni – írta volt Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.
Majdnem fél évszázada már, 49 éve, hogy 1973. április 8-án meghalt Pablo Diego José Francisco de Paula Juan Nepomuceno María de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz y Picasso. A hosszú nevű spanyol képeihez Adalékként írta volt még 1965-ben Kányádi Sándor Húsvéti bárányát. A szomszédban dúló testvérháború aktualitása sokkoló.
Én láttam meg először.
Három lába és két feje volt.
Ilyet még az öregek se láttak-
hallottak addig.
Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,
még a környékről is jöttek csodájára.
Borzadva néztük, mint nyalja az anya
a szörnyeteget.
Háború volt és húsvét vasárnapja.
– Isten ujja! – zokogott föl egy vénasszony,
vele sírtak mind az asszonyok. Komoran
néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,
s elzavarták a kisebbeket.
– Maga a Bűn, a bűnös Világ! – sikoltotta
újra az öregasszony s vele a többiek.
Tanácstalanul álltak a férfiak.
– Megdöglik ez, még föl se tud állni.
– Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.
De erre senki se vállalkozott.
A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten
mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén.
– Mit bőgtök! – mordult valaki az asszonyokra.
Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden
szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-
boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra
homályos szemét, majd vonaglott egyet s a
méhlepényt is kilökte magából
annak rendje és módja szerint.
– Tünemény ez, én mondom, tünemény.
– Múzeumba való, annyi bizonyos.
– Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. – Erre valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is
elhallgattak egy pillanatra.
– Föl akar állni.
– Az állatorvost kellene...
– Az állatorvos is katona.
Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.
Eltemettük, megkönnyebbülten.
Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még
egy illető exhumálni is akarta. Aztán
elfelejtettük. Lassan a természet
furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy
őszintén annak hittük volna. Csak később
tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú
mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű
sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy
Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a
húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal,
nem is mind keresztények.
A húsvétot megelőző vasárnap idén 10-ére, Zsolt napjára esik virágvasárnap. Próbáljuk meg békésen ünnepelni Jézus Krisztus diadalmas bevonulását Csoóri Sándorral:
Valahol most egy tulipán-szájú,
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk –
– S bár kísért az egykori II. világégés borzalma –,
Jártak itt ólom-zord hadak,
lánctalpukat a sár fedi,
sisakjukon, mint sastojáson,
tapos a kis csacsi –
– mégis békés megmaradást, mulatozást álmodik a költő a szőlőhegyre. –
Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk
s kőből-kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk:
Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk,
nézzük, hogy nő a völgyi búza
s a szőlővirág hogy kígyózik
fölrepedt, égő homlokunkra.
Így éneklünk s az ördöglábú
asztal lesz majd a nagydobunk –
parasztok és Jézus király,
egymást karolva mulatunk.
Ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe. Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék. Az emberek megadták Krisztusnak ezt a tiszteletet. Máté, Márk és Lukács szerint a felsőruháikat az útra terítették, és gallyakat vágtak a fákról, János megtoldja ezt, pálmaágakról szólva.
A katolikusoknál e nap a templomban barkaszentelést (a magyar néphagyomány szerint rontás, betegség, vihar, jégeső ellen), barkás bevonulást, körmenetet tartanak.
Ennek szép tükörképe a lányok sorjátéka, ami mára gyerekjátékká szelídült:
Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu, hadd bújjatok rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat,
hadd kerüljem házadat, házadat.
Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, zab szerda!
A vers utolsó sora még egy ajándékot tartogat az értőnek: egy ősi ráolvasást rég feledett regölőénekből, ahol a szita egyenértékű a sámándobbal.
246 évvel ezelőtt e nap, 1766. április 10-én született a felvilágosodás korának legnagyobb tudású magyar kartográfusa, Lipszky János. 1784 után kadétként a katonai térképészetnél kezdett térképrajzolással foglalkozni. Az 1790-es török- és franciaországi háborúk idején érlelődött benne az elhatározás Magyarország térképének elkészítésére; ehhez több száz részlettérképet gyűjtött össze. Munkáját katonai elöljárói is támogatták. 1797-1802 között egységes rendszer és méretarány szerint megszerkesztette Magyarország térképét, a Mappa generalis Regni Hungariaet, amely mintegy 20.000 helységet és egyéb földrajzi pontot tartalmazott. A térképet egyedüli ilyennemű alkotásként Edinburghben és Bécsben is kiadták angol, német és francia nyelvű feliratokkal is.
Április 11. a magyar költészet napja, e nap született 1905-ben József Attila. Egy évszázada, 1922-ben írt Tavaszi énekével emlékezzünk meg róla:
Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyílik minden berek
– A vérem játékos gyerek –
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! –
Csak Márta nincs sehol.
Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszívek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
– Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! (…)
A tavaszt dicséri a 136 évvel ezelőtt, 1886. április 14-én Aradon született Tóth Árpád.
Örök tavaszban járnék, –
– kezdi álommeséjét. Impresszionista, szecessziós, de ugyanakkor részleteiben realista képei az I. világháború emberpusztításával szemben a szomorúságba hajló békevágy kigyöngyözött remekei –
melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szelíden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma…
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelű szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol…
Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dúdolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék…
Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon…
Olvasnék eltűnődve, mily titkos, furcsa műszer
A költők tolla, mely amíg betűket rajzol,
A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel…
S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgű vegyszer,
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer…
S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra,
Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?
Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
Be keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...
Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem
Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény…
Hadd zengjen még a költő ábrándot, vigaszt, halkat,
Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, –
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjű hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat…
Szelíd ezüstbarka-zenéjű szomorúfüzek alatt maradok magam is kiváló tisztelettel.
Kelt 2022. április 8-án, 287 évvel II. Rákóczi Ferenc halála után.