Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak, álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, –
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem-néztem, – nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
Ezzel a táncoló virágkavalkáddal indulok második júliusi kóborlásomra. Kedves Olvasóm, tarts velem, ha időd engedi!
Régi vásárhelyi kép: még a közel 55 éve épített postapalota sem létezett, a Dózsa György út Tornakert felőli torkolatánál, ott, ahol a Hosszú utca – akkoriban Malinovszkij utca – ered, hatalmas virágágyás volt, tele tűzliliomokkal. A nagyállomásról vagy a távolsági buszállomásról jövet a városba érkező vendégek nem a Rózsák tere megkapó látványával találkoztak először, hanem ezzel a táncot járó virágrengeteggel. Miután felépült a postapalota, még sokáig dísze volt az útkereszteződésnek e virágtenger. (A ’80-as évek elején is ott csodáltam még egy-egy mámoros hajnalban hazafelé menet a táncoló tűzliliomokat.) Aztán ahogy felépültek körbe az új épületek, vége lett e nyári vendégfogadó káprázatnak. Később – jó tucatnyi éve is még – próbálták a városi kertészet emberei visszacsempészni ide azt a csodát…
A Táncoló tűzliliomokat William Wordsworth angol romantikus költő írta, még a XIX. század elején. Versét Szabó Lőrinc ültette át magyar nyelvre.
Július 7-én volt az ókori Rómában a Nonae Caprotinae, a rabszolganők ünnepe. Ezen a napon az asszonyok Iuno Caprotina tiszteletére áldoztak egy kecskefügefa (caprificus) alatt. A fügefa tejszerű nedvét mutatták be áldozatul Júnónak. Mind a kecskét (capra), mind a fügét (ficus) termékenységjelképnek tekintették akkoriban, s az orgiasztikus szerelem szimbólumai voltak. A római szerzők ezt az ünnepet is történeti esemény emlékének tartják, összekapcsolva a Poplifugia keletkezésének vélt történeti okaival. A Caprotina ünnep történeti magyarázata arra enged következtetni, hogy a kecskeistennő papnői eredetileg Bacchus férfifaló szolgálóinak, a bacchánsnőknek a módjára viselkedtek. A hagyomány szerint ugyanis a „nép menekülésekor”, miután Róma szomszédjai összefogtak a Város ellen, a római rabszolganők honleányi buzgalomból magukra öltötték úrnőik ruháit, és az ellenség táborába vonultak lelkes fogadtatásul, majd nagy mulatozást csaptak velük. Amikor sikerült leitatni őket, vezetőjük, Tutela (magyarítva Oltalom) felmászott egy kecskefügefára, és jelt adott a közelben rejtőzködő római férfiaknak, akik az alvó ellenségen fényes győzelmet arattak. Tutela alighanem Júnó mellékneve volt, és a fára mászó rabszolganő története egy ősi faistennő-ábrázolás félremagyarázása lehet.
Az ókori magaskultúrák anyaistennőinek egyik növényi alakja a tejet adó fügefélék valamelyike volt. Indiában az asvattha- és a banjanfát (Ficus religiosa, F. indica) ma is szentnek tartják, Egyiptomban Nut, Hathor vagy Ízisz szederfüge (F. sycomorus) képében szoptatta fáraó gyermekét, a kis-ázsiai Adónisz anyja Szmürna, a szmürnafügefa volt. Rómában a fügét „Rumina fügefája” néven tisztelték. Rumina („Emlő”) Júnónak mint a szoptató anyák és a dajkák védő istenasszonyának volt a neve, s az ő fája alatt szoptatta a mítosz szerint Romulust és Remust farkas dajkájuk. A Ficus Ruminalis kapcsolata az ikerkultusszal, világfaként való felfogása (Róma fája = a világ fája), összefüggése a mitikus „szoptatás”-motívummal az Ikreken átnyúló tejútfa révén foglalható gondolati egységbe. Idetartozik, hogy amikor a Nap a Rák csillagképben jár, az éjszakában az állatövi csillagképek közül az átellenben lévő Bak uralkodik, s hogy az ókorban július elején, miután a Nap elhagyja a napfordulót, ismét látható lett a Tejúton ragyogó, Amalthea kecske után elnevezett Capella csillag. A Caprotina ünnep a mondottakkal függ össze, kiegészítve azzal, hogy a füge virágzása júliusig tart, s ilyenkor termi első gyümölcsét.
A Kárpát-medence melegebb zónáiban is érőfélben van már az első füge. Ím egy jelzés arra nézve, hogy valóban egy felmelegedési időszak kezdetén járunk. De ne feledjük, a globális felmelegedéshez vajmi kevés köze van az embernek. Egy olyan, az egész naprendszerben bekövetkező kozmikus folyamat eredménye ez, mint maguknak a glaciális és interglaciális időszakoknak a váltakozása. Olyan erők irányítják ezeket a folyamatokat, amelyekre az emberiségnek semmilyen hatása nem lehet.
Ilyen jelenség az is, hogy Holdunk egyre távolodik tőlünk: évente körülbelül 3,8 cm-nyit. A Hold valószínűleg a születőben lévő Föld és egy Mars méretű objektum közötti kozmikus karambol törmelékéből keletkezett. Bolygónk születése idején – körülbelül 4,5 milliárd évvel ezelőtt – a Föld forgási sebessége lényegesen gyorsabb volt. Egy nap akkoriban körülbelül öt-hat óráig tartott. A forgási sebesség azóta folyamatosan csökken, ezzel párhuzamosan állandóan nő a napok hossza. Ennek egyik oka, hogy Holdunk parányi gravitációs mezejével maga felé húzza az óceánokat és a légkört, sőt még a szilárd földkérget is, és egy árapálydudort hoz létre a Földön, ami kissé fékezi bolygónk forgását. (A Föld gravitációja hasonló árapályhatásokat okoz a Holdon.) Az árapály közrejátszott a földi élet kialakulásában, mert égi kísérőnk stabilizálta a Föld tengelyferdeségét, így az éghajlat viszonylag állandó maradhatott. (Ha a Hold nem létezne, a földtengely hajlása kaotikusan változna, ami a földi éghajlatra igen súlyos következményekkel járna.) Az árapályjelenség legfőbb hatása bolygónk tengely körüli forgásának lassulása. A megpörgetett búgócsigával szemléltethető ez a jelenség. A perdületet a forgó rendszer tömegének megoszlása és forgás sebessége határozza meg. Ahogy a Föld forgása lassul, úgy a Föld–Hold-rendszer tömegének eloszlása megváltozik, ami a Föld–Hold-távolság növekedését hozza el. Az Apollo-küldetések során a Holdon elhelyezett fényvisszaverő panelek segítségével határozták meg, hogy égi kísérőnk milyen sebességgel távolodik a Földtől. Jelenleg a Föld és a Hold átlagos távolsága körülbelül 384 ezer kilométer. Elsőnek ezt a távolságot az 1900. július 24-én született Bay Zoltán fizikus mérte meg a Hold felé küldött s onnan visszaverődő radarjelek segítségével. A kísérletek 1945 nyarán kezdődtek, és 1946. február 6-án jelentették be a kísérlet sikerességét.
A folyamatos lassulás következtében ötvenmilliárd év múlva a Föld forgása szinkronba kerül a Hold keringésével. Ezzel olyan rendszer alakul ki, ahol a Föld folyamatosan ugyanazt az oldalát mutatná a Hold felé, és ezzel az árapály-jelenség is megszűnne. Amint ez az egyensúlyi helyzet felállna, onnantól kezdve a Hold nem távolodna tovább a Földtől. Ötmilliárd év múlva – ha a jelenlegi sebességgel távolodik folyamatosan a Földtől – a Hold 189 ezer kilométerrel lesz távolabb, mint most. A vörös óriássá felfúvódó Nap azonban mindkét égitestet – a Föld akkor már régóta kietlen és lakhatatlan sziklabolygó lesz – elemészti.
Az emberiség? Maga az emberi faj 2 millió éve létezik a Földön. Bölcsőjéből csak most, valamivel több mint fél évszázada próbál kilépni. Hogy lesz-e elég tudása arra, hogy átmentse magát más lakható – akár a naprendszeren kívüli – bolygóra, csak reményünk lehet manapság. S a remény, hogy nem pusztítja el addig önmagát szülőbolygójával együtt.
A Föld a világmindenség kis darabja: rózsabimbó-törékenységű élethordozó.
Kicsinyke
rózsa,
kicsi rózsa,
néha
csöppnyi és pőre,
mintha
egyik kezembe
beleférnél,
és kezembe zárva
emelnélek ajkaimhoz,
hanem
hirtelen
lábam lábadhoz ér és ajkadhoz a szám,
megnőttél,
mint két domb, emelkedik a vállad,
melled végigcirógatja mellem,
karom épp körülfogja karcsú
újhold-vonalát derekadnak:
a szerelemben mint a tenger vize kiáradsz,
felmérem az ég kitágult nagy szemét,
s ajkadra hajolok, hogy csókoljam a földet.
Benned a föld. A 119 éve, 1904. július 12-én született Pablo Neruda versét Tótfalusi István álmodta magyar nyelvűre.
Az ókori Rómában július 12-én Apolló tiszteletére rendeztek ünnepi játékokat. Mint Varro írja, e játékokon az asszonyok bíborszegélyű tógát ölthettek, amely egyébként a magas rangú férfiak ünnepi ruhadarabja volt. Július 23-án a vizek urának, Neptunusznak áldoztak (Neptunalia), hogy megóvja a termést a szikkasztó nyári forróságtól.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023-ban, az aratás havának hetedik napján