*Fotó: Öreg gémeskút árválkodik a Kis-Küküllő mentén, Abosfalva fölött
Kinyitod az erkélyajtót, és beomlik a nagyváros (…) nedves benzinszmogja helyett – mert a tegnap még az jőve be – egy (…) távoli falu avar- meg szénaillata. Mert hazudik már a szaglószerv, hazudnak az érzékszervek, azokat is összekuszálta nagy hamar a honvágy, ez a betegség, mely mintha rád vetették volna.
Mintha rád vetették volna – e cím alatt jelent meg a Látóban, 2007-ben Czegő Zoltán írása.
Nézed az emeletről a tömbház előtti ligetet, és fölzuhan szemedbe a szinte semmiből a (…) park amonnan. (…) odateszed a teavizet, (…) ráöntöd a zsenge, illatos tasakra, és fölzubog gátszakadásos erővel a Kis-Küküllő mentének vadmenta illata, megfacsarodik benned, és úgy dermed a lélek, úgy marad. Mert (…) a látogató érzés ellen csupán annyit jelent minden óvatag próbálkozás, mint a határt verő jégeső ellen a harangszó.
Épp úgy, ahogy a harangszó nem véd a jégeső ellen, azonmód semmi sem véd az emberi ostobaság ellen.
Parajd. Rengetegen próbálnak segíteni. Szép összefogás ez, határokon átnyúló.
De! Vegyük sorra! Nem volt elég a nemtörődömség, a hozzá nem értés, a felelősség másra hárítása a katasztrófánál – még a visszatelepülő hódcsaládot is felelőssé tették a történtekért. Ráadásul átvágták a gátat, mi több, elkezdték kiszivattyúzni a sós áradatot a bányából. Az alant elterülő vidékről nézve ez az önzés netovábbja.
Böngészve nap nap után a Kis-Küküllő ökológiai katasztrófáját, olvasom: végre a Parajd feletti patakok vizét szivattyúzzák át a bánya alatti mederbe, így valamelyest enyhítve a sókoncentrációt. S ha kilyukad a diapír sózsákja az oldalán, újra meg újra?
A Kis-Küküllő élővilága a beleömlő kis folyóvizekben menedéket lelő populációkból majd újra benépesül – néhány évtized múlva…
Édesvizet majd a Marosból szivattyúznak Dicsőszentmárton környékére.
De miért nincsenek ásott kutak a vidéken? Ott van most a gond, ahol a vezetékes víz „térhódítása” elfelejtette az itt élőkkel a kútvizet. Ez már a Kis-Küküllő mentiek lelkén szárad…
Hajdan csak a falu volt nékem a hazám,
Kilyéntől a Küküllő-partig.
Húztam a nagy hőségben a kapám,
s a Dombok tetejére vágytam mindig.
A Dombok a gyermekek hegyei,
hol nehéz csillagfürtök teremnek,
s mint szüretkor, ha mustjuk foly,
álmokkal töltik esténként a lelket.
(…) Esőt álmodtam az aszályban,
jégveréskor a napra lestem.
A tövisekben lábam
nemegyszer véresre sebeztem (…)
Ion Brad A Kis-Küküllő mentén című versével kérdezem: még hány s milyen ökológiai tövisek sebzik meg a Parajd alatti folyóvölgyek gyermekeit?
A nyári napforduló 2025-ben június 21-én, magyar idő szerint hajnali 04.42 órakor következik be.
Így pontosan egybeesik a napja a nyári iskolai szünet kezdetével. A diákok felírják a táblára a „vakáció” szó betűit. Legelőször csak az ó betűt, hogy aztán 8 nap elteltével megkezdődhessen a nagyvakáció. A honismereti és vándortáborok különösen alkalmasak arra, hogy megerősítsék a diákok önazonosságát, kötődésüket szülőföldjükhöz, hazájukhoz. Életre szóló élményt nyújtanak.
Az ókori Rómában a nyári napfordulat ünnepe, a Vestalia, jellegéből fakadóan tűzünnep.
A napisten szekeréről aláhulló Phaethón ugyancsak június havát jelképezi. A hagyomány úgy tartja, hogy a Tejút a Phaethón által „félrevezetett” napszekér keréknyoma. A nyári napforduló helye viszont jó kétezer éve a Tejúton van.
A napforduló éjszakáján játszódik William Shakespeare 1595-ben írt Szentivánéji álomja is. Elsőként Arany János magyarította 1863-ban. (Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet adattára szerint a legjátszottabb Shakespeare-darab.)
Olyan a lelkem, mint egy gyönyörű liget,
elvarázsolt tóval a közepén.
Tükör a tó s ha a kacér Hold belenéz,
elárad elvarázsolt kertemen a fény.
Hajnalban, mikor merengő holdsugarat
lángoló nap vált – élek és boldog vagyok.
Dalra gyújtanak az elbűvölt madarak
s feszengenek a boldog, ujjongó dalok.
Titkok földje ez. Mindig hallgatnak benne
a fényes dolgok s az elvarázsolt fák,
csak én tudom, hogy itt tündérek játszanak,
Oberon űzi a bájos Titániát.
Titok a liget, a dal, a tó és a Hold,
én magam is mély, örök titok vagyok,
gyönyörködöm ebben az ünnepi kertben,
de gyötrő titkairól mélyen hallgatok.
Gagyi László Olyan a lelkem… című, 1985-ben írt versét a Népújság egyik kora nyári száma közölte 1990-ben. Az akkor éppen 80 éves költőt – 1910. június 22-én született – Nagy Miklós Kund kérdezte. (Lapunk irodalmi melléklete, a Múzsa, majd csak alig évnyire, 1991. április 5-én jelentkezett először.)
A május 22-ével kezdődő csillagászati hónap az Ikrek jegyének védelme alatt áll. A jegy névadója az Ikrek (Gemini) csillagkép. Ennek az állatövi csillagképnek különös jelentőséget ad, hogy a nappályára merőleges égi körív, a Tejút is áthalad rajta, s az elmúlt kétezer évben a nyári napforduló otthona volt. A legrégebbi közel-keleti kozmogóniák a világ teremtését arra az időre teszik, amikor a tavaszpont állott az Ikrek csillagképben. Az Ikrek két legfényesebb csillaga, a Castor és a Pollux, az északi égbolt legfényesebb csillagai közé tartozik. A görög mitológia ikerhőseinek, Kasztórnak és Polüdeukésznek égi képmásai ők.
Június 22. – a nyári napfordulóhoz legközelebb eső vasárnap – a Nap napja. Az ünnep célja, hogy felhívja a figyelmet megújuló energiaforrásokra, azon belül elsősorban a napenergia hasznosítására. Első ízben 1994-ben rendezték meg.
Az ember egyre elveszettebb végtelenné, parttalanná táguló világában, és ami sokak számára fejlődésnek, egyre magasabbra emelkedésnek tűnik, azt ugyanannyian hanyatlásnak, süllyedésnek látják. A végtelen felfoghatatlan, és helyünket lehetetlen megtalálni benne – írja Jankovics Marcell A Nap könyve Előszavában. – A naprendszer, a Nap „világa” áttekinthető és ugyanarra tanít, amire a Végtelen: nem szakíthatjuk ki magunkat a büntetlenül a nagy Egészből (de a kis közösségből sem), mert belátható időn belül elpusztulunk. A Napról szóló ősi mítoszok tanulsága ez: fogadd el a világ Rendjét és törvényeit, tanulj meg élni velük, de ne lázadj ellenük, mert úgyis reménytelen.
„Idvez légy, áldás forrása,
Világosság tengere,
Munkás halandók lámpása,
Életünk rúgó-ere!
Te mutatod meg minékünk,
Mi fejér, mi fekete?
Te általad bús vidékünk
Örömkertté tétete.
Halmainkat, völgyeinket
Örömbe öltözteted
És sorvadó beteginket
Erőddel élesztgeted.
Süss atyáink templomába,
Süss szent súgáriddal bé
S a setét telet honjába
Kergesd, tőlünk másfelé.
Im, az innep szűzecskéi
Elődbe kiszállanak,
S jótéted első zsengéi
Kaskáikban látszanak(…)
Fogadd el ez apróságot
Hozzánk-jöttöd innepén,
Óh te, ki fényt s gazdagságot
Hintesz el Pérú gyepén!”
Csokonai Vitéz Mihály A nap innepében e szavakkal ünnepelteti a napot az inka szűzekkel, s ünnepre biztat minket is úgy negyed évezrednyi idő távolából.
(…) Hát mi miként innepeljünk
Néked, óh keszthelyi nap,
Kitől éden lesz lakhelyünk.
Kitől népünk fényre kap? (…)
Mikor e sorokat 1801-ben papírra vetette Csokonai, az 1788. június 22-én Erdőszentgyörgyön született Bodor Péter talán éppen akkor faragta bicskájával – tartja a fáma – lisztőrlő malmocskáját. Mit szólna ő a Kis-Küküllő tragédiájához?
Nem kérdezhetjük meg a kolozsvári Stúdium Kiadónál négy kiadást megért Erdély természeti csodái könyv szerzőjét, Ajtay Ferencet sem. A 2015. június 23-án meghalt, szintén Kis-Küküllő menti – ravai – születésű földrajz-földtan szakos tanár az Erdélyi Gyopár főszerkesztője volt. Több mint négyszáz cikket és tanulmányt jelentetett meg a földrajz, földtörténet, tengertan, szeizmológia és tektonika, környezet- és tájvédelem, valamint a bányászat témakörében. Tudományos ismeretterjesztő és tudománynépszerűsítő írásait A Hét, a Természet Világa, az Igazság, a Szabadság, a Romániai Magyar Szó közölte.
János-napi zivatar
Negyven napig elkavar.
Így szól a Szent Iván-napi verses népi időjóslás. Bizony jól fogna most a minél több csapadék a Kis-Küküllő középső és alsó folyása mentén. De hát a természet nem az emberek kívánságműsora.
Olyan tompán és
Mámort sorvasztón
Hagyott el a nap,
Mint a megunott
Szerelem csókja.
Most az éjszakát
Nézem, amint bő,
Bársony szoknyáját
Lassan megoldja,
S kitárulkozik
Harmatgyöngyösen,
– ölelje a csend.
Valahol álom-
Furulyaszó zeng.
Egy fában talán,
Mely még nem is él,
Mégis égig ér.
Lombjai alatt,
Lám, a gondolat
Hangulatként zsong.
És a hangulat
Utcát, házakat
Akácmézszínű
Fényekbe merít.
A föld letörli
Volt emlékeit.
Le az alkonyt is,
Mely a múltba hullt
Távolokban jár.
Fű közt heverek,
Egyedül, hanyatt.
Zümmög fenn a hold,
Mint ezüstbogár.
Egy merész fűszál,
Míg tegzébe zár
Nyilas szirmokat,
Eget simogat.
Hegyén egy csillag
Homlokom ívén
Céltáblát talált.
Csillag célpontjaként Alkony s hajnal között – írta e sorokat Horváth István –, verse még 1967-ben jelen meg az Igaz Szóban.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
