– Áprilisi szonett a meggyfáról. Jánosházy György versét 1994-ben a Népújság Múzsa mellékletének 148. számából vettem át. –
már rajta tombol, rázza és cibálja,
rongyokban hull le szűz-fehér ruhája,
s mikor a hím betelt, aludni megy,
ő ott marad pucéran, ám szívében
asszony-örömmel, mert a sok bibében
már megfogant egy-egy parányi meggy.
Nagypénteken e bús-szép képpel indulok heti határkerülésre.
Nagypéntek nem piros betűs ünnep: Krisztus nem a Kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg.
Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének – írja Bálint Sándor.
Nagypénteken mossa holló a fiát,
Ez a világ kígyót, békát rám kiált,
Mondja meg hát ez a világ szemembe,
Kinek mit vétettem életemben.
A népdal (…) első két sora nagyon régi szokás emlékét őrzi. Az ősi tavaszkezdő lusztráció, vagyis tisztulási rítusét, amely mosakodással és a szó mágikus erejével akart egészséget szerezni, gonoszt, betegséget és bajt távoztatni. E szokás aztán a kialakuló keresztény kultúrkörben nagypéntekhez kapcsolódott – olvasom Bogdán László sorait a Régi magyar mulatságokban.
Ibolya – április rejtőző éke
A természet is tisztálkodik: fűzöldre mossa a mezőket, fehér habzásba burkolja a fákat.
Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat, és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.
Az új tűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakrális hagyomány is. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz Krisztust jelképezi.
A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá – olvasom Bálint Sándornál.
Dömötör Tekla a nagyheti határkerülésről azt írja, hogy már a középkorban egyházi szokás volt, és arra szolgált, hogy a szántóföldek mágikus körüljárásával a zsendülő vetést védjék a feltámadás ünnepe körüli időben.
A húsvétnak mint tavaszünnepnek a föltámadás a fénypontja: bőség időszaka köszönt az emberekre, s pünkösdig tart.
Az ünnep szinte áldozati jellegű eledele a húsvéti bárány, amelyet húsvétjukon már az ószövetségi zsidók is ettek keserű salátával és kovásztalan kenyérrel, Egyiptomból való menekülésüknek (…) emlékezetére – tudjuk meg Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című művéből.
Húsvét másnapja, vízbevetőhétfő már a profán emberi örömök ünnepe.
A Nyárádmentén a múlt század végén még minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön – írja Bálint Sándor. – Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták.
A legjobb táncos, a vőfély feladata volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden fenyőágas házba bementek a legények, s a lányokat derekasan megöntözték. Ezt azért tették, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.
Gyertek elő, szép leányok, ibolyavirágok!
Virágeső hullatozzon rátok.
Szemetek mosolyogjon,
orcátok viruljon,
piros tojás, hímes tojás
a zsebembe hulljon!
(…) Fennmaradott volt a magyaroknál az a szokás, hogy húsvét másodnapján öntözték (…) a másikat – írja Bod Péter a Népszokásokban – (…) sok festett tojásokat készítenek (…) a föld újjászületésének vagy termésének volna szimbóluma, kiábrázolója…
Az ibolya pedig, április éke, már a reneszánsznak is kedves virága volt.
Ibolyabimbó
Nyílik a ringó
Fű között hajnali órán.
Illata szálldos…
Oh mily bájos!
Mily szelíden mosolyog rám!
Édes ez illat,
Lágyan elringat
Lelke a kis virágnak,
Mely megpihenvén
Kedvesem keblén
Szépséges színvarázst ad.
Gabriello Chiabrera Az ibolya című verse Lányi Viktor fordításában a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők szépirodalmi szemle 1942-i második számában látott először nyomdafestéket magyarul.
Rózsaszín fénynél,
Habos fehérnél,
Mit hajnal hint az égbül,
Szebb az ő kékje,
Április éke,
Ah de mi lesz vele végül?
Tűnik az óra,
Szűzi Aurora
Elveti bíborpalástját,
Ím fonnyadozni,
Jaj, hervadozni
Látom szegény ibolyácskát.
Chiabrera (1552-1638), az olasz barokk költő csiszolt formáival, zengzetes rímjátékával erősen hatott Csokonai Vitéz Mihályra, aki több versét lefordította.
Te, ki a szépség,
Ifjúi épség
Gőgjével el vagy ma telve.
Bús szívem kincse,
Boldog bilincse,
Rabodnak édes gyötrelme.
Az ibolyára
Gondolj, te drága,
Tündéri dús kikeletben,
Hajnali díszed
övénél is szebb
S épp oly hamar tova lebben.
Mint menyasszony hattyúfehérben
Idén húsvéthétfőről keddre virradóra, április 21-én lép a Nap a Bika házába. A Taurus a zodiákus talán legszebb csillagképe. A Kost követi és az Ikreket előzi meg az állatövi sorban.
Az ókori magaskultúrák felvirágzása kezdetén az évkezdő tavaszpont még a Bikába esett (kb. Kr. e. 4400–2200 között). (…) Amikor a tavaszpont továbbhátrált a Kos csillagképbe, a bikamítoszok értelme is megváltozott. (…) a Bika a letűnt világ, immár alvilág képviselője. Egyiptomban ez a harc a Szeth bika és Hórusz napisten között folyik – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – Hórusz győz (…) a napisten megölt ellenfelét földarabolja, combját a Sarkcsillaghoz kötözi. A „Marhacomb” csillagkép a mi Göncölszekerünk. (…) A csillagászati korszakváltásra látszik emlékezni a híres bibliai epizód, amelyben a „kosszarvú” Mózes, az új törvények hozója összetöri az aranyborjút, a régi vallás immár tartalmát vesztett, „néma bálvánnyá” degradálódott jelképét.
Érthető, hogy Denis Hayes – az egykori diákból az alternatív energiaforrások világhírű szakértőjévé vált ökológus – 1970-ben miért éppen ezt a napot választotta, amikor megindította azóta világméretűvé vált mozgalmát a Föld védelmében. A Föld napja célja felhívni a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. Kelet-Európában 1990 óta rendezik meg.
24-én már sárkányölő Szent Györgyre emlékezünk.
Kis-Ázsiában született a legenda szerint, és Palesztinában halt mártírhalált Diocletianus alatt. A IV. századból már tudunk kultuszáról, amely a keresztény legionáriusok révén terjedt el a birodalomban. Előbb a görög részeken, nyugati tisztelete csak a XIII. században vált általánossá. Konstantinápoly védőszentje volt, s az Athosz-hegyi festőkönyv előírása szerint képének minden templomban ott a helye. A cári birodalom, Bizánc szellemi örököse, Györgyöt a címerébe emelte, s később a legmagasabb katonai rendjelet (György-kereszt) róla nevezte el. Rómában az V. században már temploma volt, a frank Meroving királyok (448?–751) ősatyjuknak vallották. Különös tekintélyre tett szert a Brit-szigeteken. Oroszlánszívű Richárd saját védszentjének választotta, 1222-től pedig Anglia hivatalos patrónusa lett. Jelvényét – fehér, illetve ezüst alapon vörös kereszt – a legelőkelőbb angol rend, a Térdszalagrend viseli (alapítását 1345-re teszik) – olvasom Jankovics Marcellnél.
Károly Róbert alapította (1318) a Szent György-vitézek lovagrendjét (Societas Beati Georgii). (…) A rendnek ötven tagja volt, aki tartozott (…) a királyt követni – teszi hozzá Bálint Sándor. – Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú, fekete, csuklyás köpeny. Jelszava: „In veritate iustus sum huic fraterneli societati”, vagyis: „Valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt”.
Hazánkban igen jelentős ünnep volt: a magyar néphitben (…) ez volt a tavaszi gonoszjáró nap, mikor a boszorkányok szabadon garázdálkodhattak. Ilyenkor tüskés ágakat, nyírfaágakat tűztek a kerítésbe, ajtóra, hogy a gonoszt távol tartsák – írja Dömötör Tekla a Magyar népszokásokban. – A régi boszorkányperekben állandóan felbukkan Szent György napja mint olyan időpont, amikor a boszorkányoknak különösen nagy a hatalmuk. Aki ilyenkor a keresztútra ment, megláthatta a boszorkányokat; e nap hajnalán mentek a néphit szerint harmatot szedni. Lepedővel szedték fel a mezőről a harmatot, majd kifacsarták a lepedőt, s az így nyert nedvet megitatták a tehenekkel. Másutt a harmattal együtt a búza hasznát lopták el a boszorkányok másoktól. Közben azonban azt mondogatták: „szedem, szedem, felét szedem”, ezzel jelezve, hogy csak a haszon felére pályáznak, nehogy a hatás nagyon is feltűnő legyen, s kiderüljön a gonoszság.
Szent György-napig volt szabad legeltetni a kaszálókat.
Szent György-nap után így szokták kiáltani a határon: „Hajtsd kis onnan a marhádat, már elmúlt Szent György napja!” – A 2002-ben megjelent, Sebő Ferenc szerkesztette Bár emlékezete maradjon meg… című művében írja ezt a széki Csorba János. – A babonás szokás meg, ahun fejőstehén volt, ott csipkebokrat tettek a kapura, hogy ne vigye el a boszorkány a tejet. Meg az, hogy a disznópásztor ezen a napon még sötét hajnalba hajtotta a csordát.
Szent György-napi dörgés,
jó bortermés.
No, ennek a mondásnak az igazsága is sántít. Nem úgy a következőé:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
