A természet kalendáriuma (DCLXIII.)

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák

s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,

fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal

a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák

millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen,

ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szívekben.

Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca (…),

oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,

oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,

hogy csontjaim mennyire fájnak (…)

Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva,

hanem még az unalomra is érzéketlenül, –

óh édes állati érzéketlenség!

És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok,

kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…

Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.

Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.

És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien

nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,

és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.

Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!

Záporban. E gondolatokba burkolózva bandukolt végig a világváros utcáin Szabó Lőrinc, hogy aztán táguló körökbe lendülve zendüljön az iszonyú győzelmes fekete zápor.

Így zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, 

ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,

csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!

Így zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán,

kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,

Így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át,

ahol (…) a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,

Így vonul tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor,

hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat

és a rőtszemű világítótornyokat,

Így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső,

így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon,

föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vízszintes síkjaikat

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról

győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!

1920 márciusában írta e sorokat a költő. Annak az évnek júniusában íratták alá a trianoni békeszerződést.

Ezzel a terüvel vágok neki 105 év múltán április hónapnak. Jer velem tavaszi esők áztatta gyalogösvényeimen, kedves Olvasóm!

Hiszen az áprilisi eső (is) aranyat ér. Bizonyítja ezt az alábbi mondóka is:

Áprilisnak szárazsága jó gazdának bosszúsága,

Áprilisnak nedvessége fáknak termőképessége.

A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyjának, Venusnak etruszk neve után (Apru, Aphrodité). Terentius Varro a név eredetét népies etimologizálással az aperire „kinyílni, feltörni” igére vezeti vissza, mondván, most nyiladozik a természet, most töri fel az eke a talajt.

Ha a márciust Romulus atyjának, Marsnak szentelték, csak méltányos volt, ha a rákövetkező hónapot Mars kedvesének, Venus-istenasszonynak dedikálták, annál is inkább, mert hiszen a naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte benne – írja Supka Géza a Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek című könyvében. – Márpedig Venus mellékneve „aprilis” volt. Ez a szó az „aperire”, „megnyitni” (tulajdonképpen ad-parire) igéből ered. Venusszal kapcsolatban eredetileg a szülési aktusra vonatkozott ez a „megnyitás”.

A hónap római ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak elősegíteni.

Ragyogó rügyre ült le most a nap

s nevetve szamárfület mutogat.

Madárfi erre eltátja csőrét,

hunyorg feléje a nevető rét

s a bárány is csodálkozik. Csoda,

hogy nem billen ki száján fogsora.

Radnóti Miklós Áprilisa csupa derű, csupa játék, csupa ragyogás. Még az eső is langyos, kis, rügybontó nedű.

Ragyogó rügyön álldogál a nap,

indulni kész, arany fején kalap.

Fiatal felhő bontja fönt övét

s langyos kis esőt csorgat szerteszét,

a rügy kibomlik tőle és a nap

pörögve hull le és továbbszalad.

Szaladjunk mi is tovább ebben a bolondos-bús áprilisban Kübelé ünnepéig, április 4-ig. A Megalé Métér (görög „Nagy Istenanya”) Venus phrűg megfelelőjeként Adónisz párja volt – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.

Április 4. a láthatatlan munka nemzetközi napja. Minden olyan típusú tevékenység, amelyért nem jár fizetés, s amelynek elvégzését sokan természetesnek veszik, példának okáért, a családban. Általában nem szokás számontartani munkaként, de hiányuk mindig feltűnik. A láthatatlan munkát végzők többnyire a nők, családanyák, akik sokszor napi munkájuk mellett végzik el ezeket a feladatokat is. E munkával járó áldozatvállalás hatalmas érték.

De milyen volt az április 168 évvel ezelőtt Josefstadtban a Makk-féle összeesküvés várbörtönre ítéltjei között?

1857 áprilisában csak elterjedt, és már másodszor, a hír, hogy a császár Magyarországra jön, s e hír folytán megkezdődtek ismét a fél év óta szunnyadó kegyelmezési combinatiók – veszem elő Deák Farkas Fogságom történetét – (…) még a bécsi lapok is (Wanderer) sejteni engedték az amnestiát (…) rendszeres munkálkodásainkkal felhagytunk. (…) A sétálás idejét nagyon kezdtük nyújtani. (…) feszült várakozásban töltöttünk minden órát; egy-egy napon ellankadva újra olvasni, jegyezni kezdtünk, de csak addig tartott, míg egyik társ megszólalt, azonnal minden könyv összecsapódott, s kezdődött újból a beszéd, okoskodás, tervelés a szigorú való s a fényes ábrándok közt ide-oda tévedezve.

Deák Farkas 1832. április 4-én született Marosvásárhelyen, abban a házban, ahol aztán 66 év múlva befejezte földi pályafutását. Az utca, ahol született, 1911-től nevét viselte. (De jó lenne látni a Retezatului név helyett…) Iskoláit a református kollégiumban kezdte. 1849-ben Toldalagi Mihály őrnagy mellett ő is részt vett a szabadságharcban. 1850–52 között ismét a kollégium növendéke volt, s részese lett a Török–Gálffy-összeesküvésnek. Az ötévi fogságból kettőt Nagyszebenben s Gyulafehérváron, hármat a csehországi Josefstadtban töltött. 1857-ben Erzsébet királyné közbenjárására kegyelmet kapott. A Fogságom történetét 1867-ben jelentette meg. A Magyar Tudományos Akadémia tagjaként részt vett a régészeti, a heraldikai és a genealógiai társulatok alapításában. Tagja, majd elnöke lett a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak. Utolsó napjait Marosvásár-

helyen a szülői háznál töltötte. Ma ott áll szobra Nyárádszeredában a róla elnevezett iskola előtt.

Áprilisi Kőrösi Csoma Sándor is. Született Kőrösön 1784. április 4-én, s Dardzsilingben fedi a föld 1842. április 11. óta.

Április szülöttje és halottja Juhász Gyula (1883. április 4. – 1937. április 6.) is. Az élet bája… című versében éppen a tavasz tragikus szépségéről énekel:

Vannak nők, akik egy életen által

Kísérnek minket szomorú varázzsal,

Mint hidegfényű, messze csillagok

Örvények közt a gazdátlan hajót.

Nők, akik mindig, mindig velünk vannak,

Fanyarbús illatát az új tavasznak

Ők küldik és az őszirózsa gyászát,

Gyötörnek mély emlékek távolán át.

És vannak nők – ó legyenek áldottak! –

Akik nekünk az élet bája voltak.

Pillangói a gyászövezte kertnek,

Virágai az eltűnt édeneknek. 

Akik bársony szemükkel simogattak,

Vagy selymét adták ránk finom szavaknak

S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta,

Vagy márciusi reggel ragyogása!

Ilyen április eleji időben született 1881. április 7-én Nyárádtőn a romániai botanikusok legnagyobbika, a marosvásárhelyi flóra mindmáig legalaposabb számbavevője, az 1914-ben megjelent Marosvásárhely és környékén élő tavaszi és nyáreleji növények meghatározó könyve szerzője, Nyárády Erazmus Gyula.

Egy minden ízében Vásárhelyhez kötődő, de Máréfalván született és Vácon – 2012. április 8-án – elhunyt festő képét illesztem emlékéhez. Balázs Imre Egy táj emléke című képe 1990-ben készült.

Ebből a tavaszi virágözönös, szemünkkel befogható tájból emelkedjünk egy sóhaj erejéig a beláthatatlan világűr felé.

Furcsa, hogy itt vagyok veled

a beláthatatlan világűr fölött,

ahol mindent úgy elfelejthetek,

ahogy színezüstbe vonják a ködök 

a távoli csillagokat,

és egymáshoz forradnak a percek,

hogy velünk legyen a teljes éle-

tünk.

Ne múltunk, jövőnk

diktáljon rendet nekünk,

ameddig én szeretlek,

csak az, ami őriz mindörökre,

mint alakjában

nagy vizek sodrását a kő.

Szerelem így teremthető

ott, ahol tagadni vétek:

sorsunk ellen űr fölött sem

kaphatunk menedéket!

Hiszel-e nekem, ha így, és jól tudod,

hogy semmi, semmi nem lehet igaz?

Innen és túl a pusztulásra még

temérdek időnk fönnmarad,

hát akard, tedd, érezd, és hazudd

egy percre öröknek magad!

Így cseng Gál Éva Emese Ezüstje, 1987-ből.

Hát képzeljük el mi is magunkat az örök megújulás áprilisának csengő ezüstjeként.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2025-ben, a láthatatlan munka ünnepén