A természet kalendáriuma (DCLXII.)

Cicus, cicus,

arany-barka,

bársonymelled

kitakarta a nap,

s most legényesen

cirógat, míg én lesem

a cinegét, mely részegen

kicsi párját hívja nászra,

boldog megbolondulásra.

Bögyös barkák,

tavasz-lányok,

testesülő

színes álmok

nyílnak bennem

is, – virágok.

Ha befelé hallgatok,

szívem veletek dobog.

Bár a hajam tél-fehér,

s úgy is, hogyha rám vakog

a csontkutya, hallom még,

hallom – a tavasz zenél.

Horváth István tavaszbűvölő soraival vágok neki a márciusi erdőnek, mezőnek. Hallom még én is a tavasz zenéjét. Kedves Olvasóm, jer velem tavaszt lesni!

Március 29-én máris belebotlunk a magyar flóra legavatottabb rajzolójának hatalmas életművébe. Csapody Vera 1890-ben született e napon. A 11.000-nél is több növényakvarellt 60 év során alkotta meg. Növényhatározókhoz, tankönyvek és kézikönyvek sokaságához készített illusztrációkat. Mezőgazdasági, kertészeti, dendrológiai, erdészeti, gyógyászati szakkönyveket díszítenek finom, természethű munkái. Munkáiban szépség és praktikum mindig együttesen van jelen.

Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel

boruljatok vérző szívemre le.

És részegíts meg párás, gőzölő föld

s te márciusnak fűszeres szele.

Legyezzétek ti könnyüszárnyu szellők

a téli bútól bágyadt arcomat,

az ébredő tavasz örömdalában

ernyedjen el a fáradt gondolat.

A rét aranyzöld bársonyára omlik

hullámzatos, sötét hajam.

S én hallgatom fáradt szivem verését

merengve mélán, gondtalan.

Ajkam meredt, fáradt szemem lecsuklik,

elbágyadok és meg se moccanok.

S a szél lábujjhegyen jő nézni erre,

hogy élek-e – s fekszem, mint egy halott.

Patétikus sorok. Az Erdőben szerzője a Szabadkán 1885. március 29-én született – a vers megírásakor még igencsak fiatal – Kosztolányi Dezső.

Március 29-én (az idén március utolsó szombatján) van a Föld órája. Ezt a WWF (World Wide Fund for Nature = Természetvédelmi Világalap) hozta tető alá: arra kérik a háztartásokat és a vállalkozásokat, hogy kapcsolják le és ki a nem létfontosságú lámpáikat és elektromos berendezéseiket egy órára, hogy ezzel is felhívják a figyelmet az éghajlatváltozás elleni cselekvés szükségességére. A kezdeményezés 2007-ben indult Ausztráliából, és 2008-ban vált nemzetközivé. Egyesek – jómagam is – megkérdőjelezem az éghajlatváltozás befolyásolására tett próbálkozások hatékonyságát. Földünk klímájának periodikus változásait nemhogy befolyásolni nem tudjuk, de egyelőre nem is nagyon értjük a változások mozgatórugóit. De tény, hogy sokkal nagyobb változásokról van szó, mint hogy azt a beképzelt Homo sapiens kordában tudná tartani. Ellenben a figyelemfelkeltés eme eszköze ellen kifogással én sem élek.

Március utolsó szombatjáról vasárnapra virradó éjszaka a nyári időszámítás kezdete. Megint egy olyan természetellenes cselekedete a Homo sapiensnek, ami mára teljesen értelmét veszítette.

Magyarázkodás helyett inkább Hubay Miklós Kizökkent az idő esszéjéből idézek:

(…) térünk rá, vissza megint, a nyári időszámításra.

(…) Ma az éjszaka megrövidül. Egy órával hamarébb van hajnal.

(…) Az óra átállítását mindig megszenvedem. (Úgy rémlik, ezt nem is először jegyzem fel.)

A magyarázat az lehet, hogy működik bennem egy pontos és érzékeny szerkezet, amely méri az időt. Nappal jobbára alszik, rábíz engem a körülöttem amúgy is működő órákra. Éjszaka viszont lelkiismeretesen méri az időt. Pontosan négykor felébreszt. Dönthetek, hogy keljek-e föl nyomban (ha nagyon körmömre égett volna valami), vagy aludjak-e még egy sort. Ha igen, megint ébreszt, háromnegyed hatkor.

(…) Ez a belső kronométer elég megbízhatóan ébreszt akár más időpontban is, ha este komolyan megmagyarázom neki, hogy ötkor kell kezdenem csomagolni stb. Mert utazom.

Igen ám, de tegnap éjfélkor, amikor eloltottam a lámpát, már tudta – tőlem is, meg a tévéből – hogy voltaképpen nem tegnap, hanem már ma van, s éjfél után egy az óra. Ez úgy hatott rá, mint egy svájci órára, ha földhöz vágják. A léte az idő szakadatlan folyamatosságába van ágyazva. A természetben még mindig inkább lehet ugrás, mint az időben. Ő többé-kevésbé percnyi pontossággal dolgozik, vakon, és most mégis azt mondják neki, hogy hatvan perc kiesett az időből. Pszichochronométerem tehát elkezd összevissza ütni bennem, mint a bolondóra. Megpróbál felverni, én meg a riasztáshoz mindenfélét összeálmodom(...)

Valószínűleg nem is rugóra járó svájci órához, hanem az ősi homokórához hasonlít ez az időmérő, ez az időmet mérő, ez a házsártos és hisztériázó szerkezet bennem.

(…) Ébresztőül végigmondom magamban a Babits-verset. Azt, amelyikben az a sor van: „Most az év, mint homokóra, fordul…”

Az éppen 34 évvel ezelőtt, 1991. március 30-án, Firenzében leírt szavakat még magyarázni sem kell: a természetet – az ember belső óráját, a kukorékoló kakas, a tejet adó tehén, a hajnalban idejében megcsörrenő városi fekete rigó biológiai óráját nem lehet becsapni.

De még a növényekét sem. A kinyíló, majd becsukódó leplű hóvirág éppen azért tud nagy és szép virágokkal bókolni a tavaszi fénynek, mert hűen követi az idő és a hőmérséklet változását. A tulipánok még csak babrálgatnak bomlani még nem érett virágbimbóikkal – hisz annak is megvan az ideje, hogy mikor nyílna. A mediterránumból ide honosodott mandulafácska, engedve a fény varázsának, már bontja halványrózsaszín virágait. S mindezt az ember nem tudja befolyásolni, csak úgy, ha megbolondítja belső hormonórájukat.

Hanem a Föld nagy mozgásait – nem csak a kontinensek vándorlását, a vulkanikus folyamatokat, tengeri regressziókat – nem tudja alakítani, de a levegő mozgásait, a felmelegedést vagy a lehűlést, a sarki fagyott talajok gázkibocsátását, Grönland és az Antarktisz hómezőinek eltűnését, mi több a napszél erejét s más kozmikus – általunk éppen csak sejtett – változásokat nem tudja megváltoztatni.

Mindezt az élő és élettelen természet maga teszi evolúciója során.

Csak az ember olyan dőre, hogy óraátállítgatással – és sok minden mással – remél energiát spórolni, s közben megbolondítja saját belső ritmusát.

Ilyen problémát nem kellett megoldjon a magyar mezőgazdasági szakirodalom egyik megteremtője, Pethe Ferenc. Az 1763. március 30-án született mezőgazdász 1796-ban Bécsben egy évig szerkesztette az első magyar gazdasági szaklapot, a Magyar Újságot, mielőtt a Festetics György által szervezett keszthelyi Georgikonban kezdett tanítani. Tanóráit magyarul tartotta. Különböző nézeteltérések miatt elhagyta az intézetet. Életének utolsó éveit Erdélyben töltötte, és itt adta ki a Hazai Híradót. Főműve a Pallérozott mezei gazdaság című könyv volt. Felismerte a belterjes termelés jelentőségét, felhívta a figyelmet a vetésforgó alkalmazására. Igazi polihisztorként a mezőgazdaságtól távolabb eső területek is érdekelték. A Természethistória című műve magyar nyelven az első kísérlet volt a biológiai tudományok rendszerének áttekintésére. Pethe Ferenc törekvéseinek kora feudális viszonyai és a napóleoni háborúk utáni gazdasági válság nem kedveztek. Az általa javasolt változások feltételei csak a XIX. század közepe táján jöttek létre.

A nagyszalontai Gábor Ferenc Biztatójával térjünk vissza a mába:

Tavaly is volt.

Lesz az idén is –

lesz rügyfakadás, lomb és illat,

lesz aki jön, lesz aki elmegy,

lesz aki búsul, lesz aki vigad.

Törvén ez:

jönni kell, de nincsen maradás.

Szivárványként bomlik az élet,

csak egy örök van, egy –

a Folytatás.

Bölcselméhez képest az 1900 márciusának utolsó napján született Szabó Lőrinc verse, a Március a körúton csupa játék, csupa tavaszi báj:

Az idő

langyosodik,

a felhő

rongyosodik,

itt is, ott

is lyukakat

éget már

rajta a nap

s bár közben

zúg az eső,

mindnyájan

tudjuk, ez ő,

ez már az

új hatalom,

a legszebb

forradalom,

mely gyógyít

és kicserél

s mindennek

jó, ami él:

az áldott,

drága tavasz

vonul most

a sugaras

körúton

és a kofa

standjáról

kék ibolya

integet

és kikerics

s a nárcisz

is kivirít,

és oly jó

ez a csodás,

párába-

szőtt ragyogás,

hogy szinte

szédülök és

mint mikor

angyali szép

jelenést

lát a gyerek,

karácsony-

fát: nevetek,

s köröttem

már remegő

gyöngyzene

csak az eső

s ég és föld

éneke mint

a vér friss

üteme ring

s egyszerre

semmi se fáj,

hisz meghalt,

meg, a halál,

és nincsen

szomorúság

és boldog

lett a világ,

mindenki

gazdagodott

és a nők

fiatalok, –

pedig csak

az az egész,

hogy nézem

az eget, és

az idő

langyosodik,

a veréb

hangosodik,

a felhőn

kék lyukakat

szakítva

perzsel a nap –

s én kezdem jól érezni magamat.

Ezt a tavaszi jó érzést kívánom neked is átadni, kedves Olvasóm: egy csokornyi – sajnos csak fényképmásolat – nárcisz szépségével. Ehhez Tóth Istvánt hívom segítségül. A költő  Nárcisz (Narcissus) című versét 1988-ban írta, s először 1993-ban a nagyváradi Kelet-Nyugatban jelent meg:

Erdők, falusi temetők

fehér – sárga virága,

miféle földmélyi erők

hoznak lassú izzásba?

Benned a vak sír is fehér

és örök ébredés lesz,

mire a szemünkhöz felér,

és éterként felérez.

Csend és szó közti régi híd,

hol némaságunk átszól,

felfogható jelt, emberit

továbbítsz odaátról.

Ki részegítő illatot

párolsz a förtelemből,

benned széthulló alakok

tisztult lelke felénk tör.

Könnyítsd a végképp távozók

s az ittmaradók sorsát:

gyúrd magaddá a néma szót,

s a végső vámon hozd át!

Kit Nárcisszussá tett a vágy

– kis csillaga a földnek –

s hószínű gumójába zárt,

s mind újabb formát ölthet:

óvd testünket, mint azt, kinek

a neve reád szállott:

ha keresik a fentiek,

leljenek egy virágot.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2025-ben, március végén