1972 tavaszán írta a lassan őszéhez közelítő Horváth István Őzek kék szemű pásztorához címzett versét. Óhajtásával indulok én is lassan e madárdalos, tavaszi virágok illatát ígérő tavasz elé. Fegyver nélküli, békés cserkelésre hívlak, kedves Olvasóm. A zsákmány néhány kép lesz csupán, múlt idők villanófényében.
A rómaiakkal kezdjük. Március 14-e volt a lovas szemle, az Equirria ideje, ez később lóversenynap lett. 17-én öltöttek tógát a felserdült ifjak, és ez egyúttal katonaköteles korba lépésüket, a Liberaliát jelentette. 19-én, a hadi vállalkozások hagyományos kezdőnapján a consul megrázta Mars szent lándzsáját ezzel a felkiáltással: Mars, légy éber! A március 19–23. közötti Quinquatrus idején tisztították meg a télen berozsdásodott fegyvereket. Ezt az ünnepet a katonák Minerva istennőnek szentelték. 23-án próbálták ki a harci kürtöket (Tubilustrium), azaz ekkor trombitálták össze seregszemlére a hadköteleseket.
Vajon 2025 tavaszán Európa mire készül?
Rómában a tavaszújévet március idusán ünnepelték. Ekkor volt Anna Perenna hold-
istennő ünnepe: az örökké kihunyó, majd újra feltámadó éjjeli istennőé. Ebből alakult az esztendő vénasszonyának ünnepsége, akit március 15-én máig ünnepélyesen elégetnek: bruciar la vecchia = elégetni a vén banyát. Így lett március tizenötödike általában a nyugtalanságok napja.
Ilyen előzményei (is) vannak a magyar március idusának.
1997-ben március 14-én fogadták el a brazíliai Curitibában a Curitibai nyilatkozatot. Ennek lényege a gátak ellen, a folyók, a víz és az élet mellett emléknap megszervezése. Célja elsősorban a gátépítkezések miatt az eredeti lakóhelyük elhagyására kényszerített őslakosok védelme. Fő üzenete: „a víz az életet, és nem a halált szolgálja!”
Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.
E sorokkal kezdi Reményik Sándor 1931. március 10-én írt Erdélyi márciusát. Nézve, hogy mennyire megcsappant az emlékezők hada idén (is) a Székely vértanúk emlékművénél a székely szabadság napján, bizony jó lenne a 94 évvel ezelőtti sorokra figyelni.
(1990 óta a kokárdát tizedikén tűzöm a lajbimra, s huszadikáig hordom. Különc – mondják rám –, vagy netán dátumot tévesztett; március idusa után meg hanyagsággal vádolnak. Pedig nem – csupán saját tavaszi ünnepeimet kötöm így egybe…)
Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.
Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
– Nagyon sokat – március idusán.
Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
Nagy nevelő, – gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.
(…) Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
saját, székely ünnepeinket – folytatom profán módon – megülni a Székelyföld legnagyobb városában, a Postaréten.
(…) Aztán – menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, –
De Istennek is, ami Istené.
Kercsó Attila Március idusán című versét a Romániai Magyar Szó 1998. március 14-i számában hasonló félelmek íratták:
Még van erőnk a lángot nem feledni?
Míg naptárakban piros a betű,
Az alvadt vér ha feketévé gyászul
A veszteséghez nem illik derű.
Lehajtott fejű büszkeség ez ünnep.
Egy reánk osztott nagy-nagy számadás,
A fény, amely ma gyertyáinkkal lobban,
Tűző tekintet, konok arcvonás.
Hitek szilánkja is ma ez az ünnep.
Emlékezet fel-feltámadása,
Hogy megérthessük lényegét a tettnek,
Pirkadozzon hajdani varázsa.
És hozzuk-visszük, velünk jár az úton
Mint felcsillantott Ígéret-világ,
Ha megálmodták számunkra a sorsot.
Nem díszítette győztes olajág.
A piros betűk bennünk sisteregnek.
Záporesőben hunyorgó parázs.
A tűzhányó is azért tör magasba
Mert fojtva égni megaláztatás.
A nagy stafétán, fáklyával kezében
Ma megtorpan az iramló idő,
S a koratavasz gyér virágain most
Fesledezik egy szűken mért jövő.
Szűken mért jövő? A tavasz mindig bőkezű.
E borúlátó sorokra Demény Ottó Gondolatok a tavaszról esszéjét feleltetem, a Clevelandben megjelent Szabadság egyik 1971 tavaszi számából:
Szinyei Merse Pál (1845–1920) – Kora tavasz
Tavasz van, az elszánt huzavona az évszak és az elemek között lassan elcsitul. Robogtunk át a hídon, néztem a folyót. Fekete gallyakat, barna gézcsomókat sodort a víz, és a lépcsőket fehéren verdeste a hab. Mi a tavasz? – Évszak – évente ismétlődő. A tél is az, a nyár és az ősz is, de nevükhöz mégsem tapad ennyi sóvárgás, ennyi remény, ennyi pátosz. Megújul a természet – mondjuk –, de a természet megújulása állandó folyamat; akkor is nyilvánvaló, amikor az ősz utolsó virágait először lepi be a hajnali dér. A tavasz csupa ragyogás. A fény forradalma! Igen, de ki meri állítani, hogy egy verőfényes téli reggel kevésbé kápráztatná el a szemünket? Na, de hát végül is mi a tavasz? A természeti jelenségek taglalásán túl miért lehet csak közhelyekkel jellemezni? A tavasz gyakran hoz árvizeket, orkánszerű szeleket, pusztító hajnali fagyot, de sosem gondolunk rá úgy, mint alattomos veszélyek hordozójára. Nem! Mert a tavasz az idő folyamatosságába ágyazva is, mindig a kezdet. Túlélést jelent, a megpróbáltatások elmúlását, a hátunk mögött hagyott veszélyt. Tavasszal bátrak vagyunk, teli hittel, elszántsággal. A tavasz ünnepekkel teli, és forradalmi indulatokkal terhes. Vadul izeg-mozog benne ember, állat, növény, és nyüzsgésükből számtalan új élet keletkezik földön, vízen és levegőben. Tavasszal ültetni kell, de az ember meg is bolondulna, ha nem ültethetne. Tavasszal, ha jól csináljuk, amit csinálunk – s a sors sem hagy cserben minket –, akkor gazdag lesz a nyár, az ősz, és nyugalmas a tél. Mert a tavasz az egyetlen, hatalmas közhelybe torkolló jelenségek és tettek halmaza, és ha a hét hetedik napja ünnep – úgy a tavasz is ünnep az évszakok közötti. Hatása alól nem vonhatja ki magát senki és semmi…
Március 16. a magyar zászló és címer napja 2015-től. A Magyar Országgyűlés döntése azért éppen erre a napra esett, mert március 16-án fogadták el az 1848-as XXI. törvénycikket, amely nyilvános ünnepek alkalmával az összes közintézmény és magyar hajó esetében kötelezővé tette a nemzeti zászló, illetve az országcímer használatát.
A magyar nemzet összetartozását, a magyar nemzeti függetlenséget kifejező piros-fehér-zöld színű zászló, valamint az alaptörvényben meghatározott címer a nemzeti kulturális örökség része – áll az indoklásában.
Március 18. már Sándoré.
Sándor, József, Benedek
zsákban hozza a meleget.
Többnyire igaza is van a népi regulának. Megérkeznek az első tavaszi langyos esők, nem ritkán sártengert dagasztatva a dombháton tavaszhírnököket kereső természetjáróval.
Mint ahogyan azt a Majális, a Lilaruhás nő s a Szerelmespár festője, Szinyei Merse Pál is tette egy több mint egy évszázaddal ezelőtti Kora tavaszban, hogy megfesse azt.
19-én már a szőlészeket biztatja a regula:
Szent Józsefkor nyissad,
Ha vízben áll is a lábad.
Különben lekéshetsz a rügyfakadásról. Mert látni kell, hogyan indul a márciusi rügylüktetés.
Horváth István talán utolsó versében, a Dobogni kezd címűben, mely az Utunk 1976. december 3-i számában jelent meg, írta volt az általa már meg nem ért tavaszról (1977. január 5-én részeg autós – ez a hivatalos változat – gázolta halálra a Mikó utcában, Kolozsvárott):
Dobogni kezd a rügy lüktetés.
Már a csend se csupán csak csend.
Ott feszül benne a m a j d!, az é s.
A percek fénnyel terhesülnek.
Élesednek a villogások.
Helyet kér, ami l e n n i készül.
Talpraugrásos mozdulattal
lendül az élet és hozzáfog
ahhoz, mi készti szülési lázzal,
és felujjong és szentté szépül,
s felizzik tőle borús árnyam
lángszínű lepkelobogásban.
Vagyis tavasz nyit újra kaput.
Ereim piros csermelyein
parány aranyhal-örömbe fut.
S ha bár várnak rá horog-tüskék,
védi a tavasz – ki ne fogják.
Nem engedi, hogy agyonüssék.
Horváth István versének (…) zárószakaszaiban akaratlanul is testamentumként hagyta ránk hitét – írta két évvel később Kormos Gyula az Utunkban – (…) éveit is számolgatta, mint mindenki, aki a hetvenedik felé lépked: a rá jellemző konok élni és tenni akarással utasította vissza magától az elmúlás gondolatát.
Igen, az őszi alapozást
birtokba vette s nő már rajta
a fal, és úgy nő, olyan bízvást,
mint a behúzott parasztvállak,
melyek feszülve vetik maguk
mámoros lázzal a világnak.
Vaksi ködökből habokká vált,
kacag a diadalmas álom.
A zöld meginten reámtalált,
a harmat is egy zöld fűszálon.
Reményeimet – a holnapot –
nehézkes, öreg ujjakkal is
belőlük újra összerakom.
Vetem én is vállamat mámoros tavaszi lázzal a világnak: ősszel alapozott reményeimet rakom össze új nyarakba.
Hasonló jókat kívánva mindenkinek, ki erre érdemesnek tartja magát, maradok kiváló tisztelettel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
 - Kora tavasz.jpg)
