– Áprily Lajos és kutyája nyomán (Intés kutyámnak) indulok neki február második felének, február idusán. A kifejezés az ókori római naptárból származik, ahol a hónap felezőidejét jelentette. A napokat fix napoktól (köztük az idustól) visszafele számozva számolták. Például február 14-ét Pridie Idus Februariinak hívták. Tarts velünk Te is, kedves Olvasóm!
Ha támad szomszédunk kutyája
s nagy szemfogát húsodba vágja,
ne hagyd magad.
S ha rabló törne ránk merészen,
fogadd farkasugrásra készen
s torkon ragadd.
Ha rossz Halál sunnyogna erre
s telkünkre is bejönni merne,
el ne inalj.
Kerüld meg némán és orozva,
rohanj a nesztelen gonoszra
s csontjába marj.
De ha a jó Halál megállna
s behívó intésemre várna
kapunk előtt,
nehogy reá mordulj, ha látod,
illőn fogadd, mint jó barátot
s bocsásd be őt.
Eléggé különös e séta kezdete. Ám jut eszembe erről a végvárásról a mamutok kihalása.
Máig sem tudjuk pontosan, mi okozta vesztüket. Sok kutató állítja, hogy ezt a fajt az ősember irtotta ki: nem a primitív kőeszközeivel, hanem vermek ásásával, melyekbe főleg a tapasztalatlan mamutborjak zuhantak. Ám a legújabb kutatások szerint a hatalmas emlősök kihalásának fő oka az éghajlatváltozás volt, s szerepet játszott benne a vegetáció átalakulása. Az egyre csökkenő állomány mind kisebb területre szorult vissza, ahol egyre kevesebb volt az élelem is.
A tegnap lakóit vastagbőrűeknek (pachydermis) hívja a természetbúvár. A mostani korba is származott át néhány faj az aprajából: az elefánt, a szarvorrú, a víziló, a tapír, a bivaly. (...) Az óriások maguk alattunk vannak már az agyagrétegben. A sivatherium…, a megatherium…, a dinotherium…,a masztodon…
Hanem mindezek között a király, az uralkodó család a mamut! – így ír a 199 évvel ezelőtt, 1825. február 18-án született Jókai Mór a Fekete gyémántok című regénye Mielőtt ember lett volna a földön fejezetében. – Az ő négyszáz mázsás alakja töri az utat a rengetegeken keresztül a szibériai partoktól, hová sót nyalni járnak, az ibériai édesvizekig. (...) Az agyagréteg alatt ott feküsznek, (...) az egész föld be van hintve velük. Nincs ország, ahol fölöttük ne járnánk.
(...) És mélyen alattunk ott fekszik az ősvilág egész füvészkönyve. Néhol ötvenlábnyi vastag rétegekben; a hajdankor óriás erdői, mikben négyszázféle külön fajt számláltak meg: pálmák és píniák, a páfrányok és tölgyek és miknek neve sincs már. Valamennyit úgy hijják együtt, hogy: „kőszén”.
A kőszén a tegnapi világnak kővé vált flórája…
A 2024. év ősmaradványa a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius). A döntést a 175 éves Magyarhoni Földtani Társulat a múlt év novemberének közepén a Magyar Természettudományi Múzeumban megtartott XIV. Földtudományos Forgatagon jelentette be.
A gyapjas mamut az egykori pleisztocén megafauna emblematikus tagja volt, mely kb. 400 ezer éve jelent meg a Földön, és nagyjából 4000 éve halt ki. Maradványainak erdélyi lelőhelyei is ismertek, a mamutfogak pedig a leggyakoribb jégkorszaki nagyemlősleletek közé tartoznak a Kárpát-medencében.
Testméreteit és felépítését tekintve igencsak hasonlított a mai elefántokhoz, bár külön fejlődési ágat képviselt. Ám a hideg elleni védekezés miatt testét dús, gyapjas bunda fedte. Egykor Eurázsiában sok helyen megtalálható volt az úgynevezett mamutsztyeppek névadó fajaként. Ezeken az élőhelyeken – a mai sztyeppektől eltérően – a kalászosok mellett a különböző sás- és nádfajok is nagy számban nőttek.
Közeli rokonai, az elefántok még köztünk járnak. Időről időre felröppennek a hírek, miszerint a géntechnológia és a permafrosztból előkerült jó állapotú maradványokban megőrzött DNS-ek alapján a biológusok megpróbálják visszahozni a mamutot a bolygóra. De! Hova fogjuk tenni ezeket az állatokat, és mit fognak enni, illetve lehetséges-e egészséges méretű populáció kialakítása, vagy csak egy-két egyedet hoznak létre a szenzáció kedvéért?
Gyapjas mamut (Mammuthus primigenius)
Kételyek. E kételyektől váltsunk át bizonyosságokra!
1863. február 16-án született Jablonowski József entomológus. Sokévi kutatómunka után 1896-tól a Rovartani Állomás igazgatója lett. Ő szervezte meg Magyarországon a mezőgazdasági – szántóföldi és kertészeti – kártevő rovarok elleni korszerű védekezést. Jelentős szerepe volt a XIX. század végi filoxéravész elleni küzdelemben. 1904-ben a marokkói sáska ellen lóvontatású sáskairtó gépet szerkesztett. Számos publikációja közül a legjelentősebb az 1902-ben megjelent A gyümölcsfák és a szöllő kártevő rovarai című.
Február 19-én már Zsuzsanna napja. E napon a moldvai csángók hite szerint is megszólal a pacsirta. Jelzi a tavasz közeledését, a természet újjászületését. A kertjében fürdő Zsuzsannát, az Ószövetség jámbor asszonyát az európai katolikus néphit régebben főleg a gyümölcsfák védőszentjeként tisztelte. Ezért ábrázolták almával is.
Örülj, szívem – lelkendezve köszönti Áprily Lajos is e napot:
Most már örülj, szívem. Édes levét
vágott sebből cseppenti már a nyírfa,
s a völgy felett, a magas rét egét
tele zengi pár mámoros pacsirta!
S februárban született, 180 évvel ezelőtt, 1844. február 20-án, az egyik legnagyobb magyar festő, Munkácsy Mihály is. Ritkán festett természetet, de hadd álljon itt egy ritkán látható festménye, a Délután a parkban.
Ugyancsak február 20-án született, 1791-ben, egy másik entomológusunk, Schmidt Ferdinánd József, a magyarhoni barlangi rovarfajok felfedezője. Az európai természettudósok társaságai csaknem kivétel nélkül tagjuknak választották, így a moszkvai, stettini, nürnbergi, hallei, nagyszebeni, pesti. 1847-ben a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók VIII. vándorgyűlésén beszámolt kutatásainak eredményeiről, a barlangi változány (Proteus anguinus) – mai nevén barlangi vakgőte –, valamint több barlangi rovarfaj felfedezéséről. Felfedezései nyomtatásban is megjelentek Pesten 1863-ban: A barlangi változányról; Több újonnan fölfedezett barlangi rovarról. (Ezeket az adatokat nehéz felfedezni a világ első, Kolozsvárt működő és Emil Racoviţă nevét viselő Szpeológiai Intézet adatbázisában...)
Február 20-án lépünk be a halak havába. És mivel ennek az időszaknak a kétharmada mindig, egésze pedig gyakran a nagyböjtbe esett, eggyel több okkal lett böjtös eledel a hal. A hal egyike az első keresztény jelképeknek. Tertullianus a vízzel keresztelés szimbólumaként használta, az alámerítetteket „halacskának” (pisciculi), a keresztelőmedencét „halastónak” (piscina) nevezvén. Az őskeresztények a hal görög nevéből (ikhtüsz) a „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó” rövidítést olvasták ki. A hal, amely így magát Krisztust jelképezte, az őskeresztény művészet szinte minden tárgyi emlékén fölbukkan. Számtalan bibliai történet hallal kapcsolatos: a cethal gyomrából kiszabadult Jónás a föltámadás szimbóluma lett a korai keresztény temetői művészetben; a csodálatos halfogás, az ötezer éhező táplálása két hallal és öt kenyérrel, Szent Péternek a hal szájában lelt ezüstpénze. Jézus többször is halászcsónakból szólt a sokasághoz. Az első négy apostol, mindenekelőtt Péter, az egyház első feje, foglalkozására nézve halász volt, mielőtt még a „lelkek halásza” lett volna belőle. Hal volt továbbá a halaknak prédikáló Páduai Szent Antal egyik attribútuma, s hal fityeg Szent Zénó veronai püspök pásztorbotjáról.
A keresztény haljelképnek fontos csillagászati vonatkozásai vannak. A tavaszpont ugyanis időszámításunk kezdete táján tolódott a Halak (Pisces) csillagképbe. Ez azt jelentette, hogy Jézus Krisztus feltevés szerinti születésétől számítva, több mint kétezer éven át a Halak csillagkép eltűnése jelzi a tavasz közeledtét. Krisztus húsvéti kereszthalála és föltámadása úgyszintén a Halak eltűnésének idejére esik azóta. (A csillagkép eltűnése azt jelenti, hogy a „benne tartózkodó” Nap fénye láthatatlanná teszi.) A tavaszpont vándorlása azonban nem lett mindennapos tudásunk része.
Mint ahogy sok más, egykor hasznos vagy hasznosnak vélt tudást elfelejt lassan az emberiség. Kár.
A Természet kalendáriuma – a maga szerény lehetőségeivel – e kollektív felejtés ellen próbál tenni.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
