Miközben egy el-elbújó öreg kalendáriumot kerestem könyveim között, a túlzsúfolt legfelső polcról néhány vékony füzet megunta az ott porosodást, s egyenként a nyakamba hullottak. A kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum évkönyveivel több mint egy évtizede ajándékozott meg az akkori volt aligazgató, öreg barátom, az alig fél éve öröklétbe költözött Vizi Imre matematikatanár és – több mint százszoros – román válogatott kosaras. Az egyik kötet éppen az iskola egykori matematikatanára, az 1746. január 29-én született Gegő József Adolf életrajzánál nyílott ki, aki 1778–1809 között az iskola csillagvizsgálóját (!) is igazgatta. Igen, igen, voltak olyan idők, amikor egy középiskolának nemzetközi szinten is elismert csillagvizsgálója volt…
Január végi ködös éjszaka. Alig-alig látni csillagokat, s az alig telet még nem akarózik követnie az alig tavasznak.
Midőn először láttam őt,
Kinn hó borítá a tetőt:
De bennem akkor nyílt vala
Legszebb tavasznak hajnala,
Midőn először láttam őt.
Hogy most utólszor látom őt,
Tavasz vidítja a mezőt:
De szívem mély gyötrelminél
Haldoklik minden, ami él,
Hogy most utólszor látom őt.
Ha majd többé nem látom őt,
Virág borítja a mezőt,
Csermely s madárhang zengenek,
Erdők, völgyek zöldellenek;
De rám nem fénylik bájsugár,
Sötét halomnak éje zár,
Ha majd többé nem látom őt.
Tél és tavasz határán járunk, mint az 1804. esztendő utolsó januári napján született Bajza József bús versében is.
Most éppen időjárásjóslatok bizonytalanítanak. A bizonyosság? Csupán annyi, hogy érkezik ez az esőszínű február. A gazdaember már gyümölcsfáit s szőleit metszené, s ráncos képű aggastyán fagyoskodik csereklyetűz mellett… még a magyar kártya makk ászán is.
A halak hava egykor az év utolsó hónapja volt, ezért is ragasztották hozzá a szökőnapokat. S nevezték a latin fabruare után, ami „annyit tészen, mint megszentelni, megtisztítani… Ez volt szentelve (a pogányoknál) Februárnak, a tisztaság istenasszonyának, akit tisztelnek a gyermekszülő asszonyok, hogy őket természeti tisztátalanságokból megszabadítaná” – olvasom a réges-régi kalendáriumban. Bod Péter Böjt előhavának titulálta. A vasárnapok már a húsvétra néznek, vége a karácsonyi ünnepkörnek.
Böjtelő hava 2000-ben soha nem tapasztalt természeti katasztrófával köszönt volt be a Kárpát-medencében.
Január 31-én a Szamos felső folyásának vízgyűjtő területén működő román–ausztrál tulajdonú Aurul nevű bányavállalat egy cianidos-nehézfémes zagytározója átszakadt, 100.000 m³ cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába. A halálosan mérgező hatású anyag koncentrációja 180-szorosan haladta meg a megengedett határértéket. A 40 km hosszan elnyúló cianidfolt két hét alatt, február 1–12. között vonult le a Tiszán, ökológiai katasztrófát okozva az élővilágban. Ez volt a csernobili atom- erőmű-baleset óta a legnagyobb környezeti katasztrófa. A magyar Országgyűlés elsejét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította még ugyanabban az évben.
Kinn hó borítá a tetőt
Február 2. a IV. századtól kezdve Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. E nap az emberi természetet jelképező gyertyák megszentelése az isteni Fény kiáradását, egyben a növekvő napfényt jelképezi. Az ókori Rómában tavaszkezdő nap volt, fáklyás engesztelő körmenetet tartottak, a rómaiak körbejárták a város bálványszobrait.
Február 2. a vizes élőhelyek napja is. 1971-ben e napon fogadták el a ramsari egyezményt, amelyben a biológiai sokféleség megőrzése érdekében a kormányok felelősséget vállaltak a vizes élőhelyek védelméért. Az egyezményt aláíró országok száma mára száz fölé emelkedett, a hatálya alá tartozó vizes terület közel 80 millió km2-t tesz ki.
2021-ben az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya a Kárpát-medence egyik leggyakoribb békáját, a zöld varangyot (Bufotes viridis) választotta az év kétéltűjének.
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek…
– írja az e napon 1817-ben született Arany János a Családi körben minden bizonnyal a rokon fajról, a barna varangyról.
A varasbékák gyakori szereplői a boszorkányok kotyvalékának. Manapság is ellenszenvesek egyeseknek, holott rossz hírnevükre a legkevésbé sem szolgáltak rá. A varangyok nem nyálkás s nem veszélyes állatok. Bőrük valóban gazdag mirigyekben (fejük tarkótájékán is két hatalmas, bab alakú, duzzadt mirigy helyezkedik el), ezek csak intenzív zavarás esetén választanak ki nagy mennyiségű váladékot, egyébként tapintásuk száraz és ártalmatlan. Védekezésképpen a varangyok jellemző módon messzire képesek vizelni, amely ugyancsak hozzájárul a róluk alkotott kedvezőtlen összképhez.
A vizet csak a szaporodási időszakban vagy nagy nyári melegben keresik fel. Szaporodási időszaka többnyire április-májusra esik. A hímek a lótetűhöz hasonlító, pirregő hívóhanggal próbálják felkelteni a nőstények figyelmét. A nagyobb példányok akár tízezernél is több petét rakhatnak le, hosszú zsinórokba rendezve. A vízben fejlődő ebihalak főként elhalt vízinövényeket és moszatokat fogyasztanak. A vizet elhagyó fiatalok egy-két cm-esek.
A zöld varangy mérsékelt égövön természetes körülmények között a nyílt területek lakója. Sikeresen alkalmazkodott az ember alkotta világhoz. Lakott területeken sokszor jóval nagyobb egyedsűrűségben fordul elő, mint a természetben. Éjjeli állat, nappal falak, járdák repedéseibe, rágcsálók üregeibe, kerti limlom alá bújva pihen. Tápláléka főként rovarokból áll, de pókot, ászkarákot és gilisztát is fogyaszt. Gyakran esik gépjárművek áldozatául, esős éjszakákon tömegesen hullanak el a közutakon, szándékosan is pusztítják őket. A klímaváltozás okozta aszályok, a települési zöld területek eltűnése vagy a búvóhelytől mentes, „steril” kertek terjedése szintén előnytelen számukra.
Február 3-a a kis-ázsiai Szebaszté örmény püspökének, Szent Balázsnak a napja. A balázsáldás ősi hiedelmeket tükröz; az Y-szálka formába tett gyertyák képe már a nagyböjtöt jövendöli. Néhol az iskolába hívogató balázsolás a kántortanító biztosított járandósága volt.
Február 4-én, 1891-ben született Brassóban Éhik Gyula paleozoológus. Tanári pályáját az I. világháború szakította meg: 1917–18-ban a galíciai fronton, 1918-tól Albániában hadigeológus volt. 1919 januárjától a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárában dolgozott. 1937-ben nevezték ki a Természettudományi Múzeum helyettes főigazgatójává. 1940-től az Állattárat vezette. Ő írta le a nyérc új alfaját, a sötét fahéjszínű bundájú erdélyi nyércet (Mustella lutreola transilvanica), amint azt a Székelység 1936. évi 5–6. számában Bányai János hírül adta. Példányai többek között a Szinevérről, Óradnáról, Nagyágról, Ratosnyáról, Marosludasról, Tekerőpatakról, Kovásznáról és a Fogarasi-havasokból ismertek.
A neves zoológus írta volt, még 1934-ben:
„Nagyon valószínű, hogy több ilyen többé-kevésbé rejtett, helyesebben (…) nem ismert nyérces terület van Erdélyben, ahol az állat már rejtett életmódjánál fogva is aránylag elég zavartalanul szaporodhatik mindaddig, míg a tőröző-csapdázó vadorzók figyelmét fel nem kelti. A vadorzók azután ismét úgy megritkítják a nyércek sorait, hogy évtizedekig újból nem hallunk róluk semmit. Reméljük, hogy tökéletes kiirtásuk ezúttal sem fog sikerülni.”
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
