2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely


Tavaszlott éltem bimbója,

De titkon rágván hernyója,

Korán hervadásra dűlt.

Hernyóm, kiben gyönyörködtem,

Pillangóvá vált előttem

S frissebb rózsákra repűlt.


Impromptu egy cseresznyefa-levelet rágó hernyóra – Csokonai Vitéz Mihály eme káprázatos szösszenetével érkeztem hozzád, kedves Olvasóm. Április utolsó napja más rovarok, nevezetesen a méhek napja a Kárpát-medencében. Bár lehetne akár a beporzó rovaroké is. Szóba került már, hogy a beporzó rovarok – a hártyásszárnyú méhek, dongók, a kétszárnyú legyek, a pollent lakmározni mindig kész megannyi bogarak sok-sok csoportja – nélkül az ember élete is gyökeresen megváltozna – mit változna?! – egyenesen létünket fenyegetően leromlana! A sok rovarirtó szer nagyon megterheli a mezők, rétek, erdők rovarvilágát, nem csak a beporzókét, de az olyan szövetséges rovarcsoportokét is, mint amilyenek a levéltetűfaló katicabogarak. Éppen a megporzásért felelős rovarcsoportok egyedszáma csappant meg olyannyira, hogy a világ különböző pontjain már azt vizsgálják, hogyan lehetne helyettesíteni őket. Szerintem lehetetlen. A sok tízmillió éves koevolúció a színes virágú, illatos, nektárt és virágport bőven termelő növények s az ezeket megporzó állatok között a növényvilág és a rovarvilág olyan szélsőséges alkalmazkodásait hozta létre, amelyek egyszerűen nem helyettesíthetőek. Magukat a beporzó rovarokat kell megóvni a kipusztulástól.


Pomona virágzó ágán hűséges katicabogár szövetséges



Csokonai Vitéz Mihály, habár nagyon otthon volt a botanikában, még nem tudta, hogy bizony majd minden rovarnak saját tápnövénye van, mi több, amilyen vegetatív szervét a növénynek (levelét, szárát) eszi a lárva, többnyire annak a növénynek a mézét s pollenjét szereti az imágó is.

Május jöttén hadd köszöntsük a kertművelés szorgos istennőjét, Pomonát. A fán termő gyümölcsök mitologikus papnőjéről Ovidius az Átváltozásokban azt írta, hogy ő az örök láthatatlan remény, aki a kozmosz egységére ügyel. A XIX. század utolsó kétharmadában élt William Morris iparművész, amikor falikárpitba szőtte a reményhozó istenasszonyt, verset is írt hozzá:


Almakirálynő vagyok én,

egykor épp olyan, mint mostan,

örök-láthatatlan remény

virágokban és a lombban.

Nincs már arany a folyóban,

Trója sírja eltűnt régtől –

eljövök, mint hajdanán, 

a Nyár szíve közepéből.


Pomona maga az élet. Akkor is érkezik, ha az emberek világából eltűnni látszik a szépség és a nagyság, ha elfogy a vizekből a sárarany, ha a régmúlt dicsőségei elenyésznek. Édenkerti növények, gyönyörű lombok, madársóskák fehér gyepe, boglárkák színarany csillámlásai jelzik érkeztét. Mert boldogító aurájában megújul a természet, emberrel vagy ember nélkül. Egyik kezében virágzó ágat tart, kötényéből érett almát kínál, meztélláb érkezik a reggel harmatos füvében. Kínálja a Kert reményét s az Idő varázsát. Keze alatt életre kel fű, fa, virág, az erdő borította hegy, a csobbanó forrás, a jó termőföld, de még a csillagokkal kirakott égbolt is.

A nyári időszámítás miatt – micsoda öntelt hiábavalósága az emberi hatalomvágynak – az éjszaka kezdete várat magára. A nap reggel öt óra körül kel, és este fél nyolc körül nyugszik. A téli csillagképek már csak teljesen sík terepről szemlélhetők a Ny-DNy-i ég alján. Alacsonyan áll a Bika s a vöröses színű Aldebaran. Itt ragyog most a Mars is. Felette a Szekeres ötszöge pislákol, s a Capellája is fényfogyóban. Az Orion s a Szíriusz is ott hunyorog a DNy-i égaljon. 

Fölötte az Ikrek fénylenek. ÉNy-on a Kassziopeia és a Perszeusz süllyed egyre mélyebbre a horizont felé. Az Ikrektől keletre az állatöv tavaszi csillagképei sorakoznak: a Rák, az Oroszlán és a Szűz. A déli égbolt alján egyre jobban pislákol a Szextáns, a Serleg és a Holló. Keletre az Ökörhajcsár, a Bereniké Haja és a Vadászebek látszanak. 


Pomona meztelen lábának érintésére váró madársóska virággyep



A Zenit közelében a Nagy-Medve cammog, tőle északra, a Céfeusz és a Sárkány között, ott igyekszik anyja után a Kis-Medve is.

A Merkúr 24-e óta már megjelenik az esti nyugati ég alján, most már majdnem egy órával nyugszik a Nap után. Hasonlóképpen a Vénusz is kora esti ég vándora. A Mars a Bikából siet az Ikrekbe, csak éjfél után nyugszik le. A Jupiter hajnalban kél, a Vízöntőben látható. A Szaturnusz a Bakban halad lassan előre, kora hajnalban kél. Az Uránusz a Nap közelsége miatt nem látható. A Neptunusz megpillantásával a Vízöntő csillagképben lehet próbálkozni.

Visszatérve égi sétánkból, de még mindig Pomona igézetében, keressük fel az alma szelíd szegény rokonát az erdőszélen, a berkenyét.

Az idei év fája a rózsafélék családjába tartozó lisztes berkenye (Sorbus aria). Az Országos Erdészeti Egyesület 1996 óta minden évben megválasztja az év fafaját. Céljuk az adott őshonos fafajjal kapcsolatos figyelemfelhívás. A lisztes berkenye Európában mindenütt honos. Alacsonyabb, laza lombzáródású erdőkben vagy cserjésekben, a Kárpát-medencében sziklás és szurdokerdőkben fordul elő. Igen alakgazdag faj, több tucat ún. közelrokon és átmeneti hibridogén eredetű, állandósult kisfaját tartják nyilván.

Mintegy 6-12 m-re megnövő fa, igen széles, laposan boltozatos koronával, amely szabálytalan felépítésű. A kérge a fiatal és az idősebb fákon egyaránt sima, ezüstös vagy fénytelen szürke. Felülete a korosodás során némileg repedezetté vagy kissé pikkelyessé válik. A 6-12 centiméter hosszú levelek tagolatlanok, és körülbelül 5-7 cm szélesek, hosszúkás tojásdadok, vállukon ék alakúak vagy lekerekítettek, egyenlőtlenül kétszer fűrészesek, néha sekélyen karéjosak. Kihajtás után felül selymesen szőrösek, de később lekopaszodva sötétzöldek, fonákjuk állandóan fehéren molyhos.

A lisztes berkenye fénykedvelő, de a félárnyékot is elviselő fa, mérsékelten száraz, meszes, meleg talajokon nő. A virágzási ideje május–június között van. A krémszínű-fehér vi-

rágokat rovarok porozzák be. Skarlátvörös bogyókat hoz, amit gyakran madarak fogyasztanak.


Tavaszi szél suttog ismét, ráfuvint a rügyre szépen,

Száll a szellő, nő a bimbó, víg mosoly kél zsenge réten.

Hogy az ágat eltakarja, rája apró lomb fakad.

Gyors rigó jár füttyögetve lombos árnyas domb alatt.


Így hajt fejet Pomona előtt Vasile Alecsandri. Az 1869-ben írt A mirceşti-i lankán című versét Szemlér Ferenc fordította. Két öreg költő térdhajtása az örökifjú Természet előtt.


Szívderítő drága bűbáj ó, csodás teremtő élet!

Minden nappal a világnak egy-egy új virága éled,

S egy-egy új hang ékesíti azt a szent harmóniát,

Mely a földből száll az égnek felhő kaptatóin át.


Minden ami érez és él, növény, égi-földi állat,

Kél, növekszik, ébred, örvend a tavaszi új világnak.

Itt a tölgyes zöldes alján fény az árnnyal úgy elegy,

Hogy az ember szinte boldog, ha tavasszal erre megy.


Édes álmok vágya fűti; érzi, hogy zeng lent a szívben

Égi hangzat, méla dallam, szent-igéjű szó szelíden.

Megtelik vidám meréssel, hívja boldog sejtelem,

Mely sóhajt idéz az ajkon s fényt a könnyel telt szemen.


Ez az ébredés idénye, ideje az újulásnak,

Szerelem kél, vágy megébred, új reménnyel jő  a másnap (…)

Lanka, lanka, drága lanka! Kis hazám, te földi szép menny!

Zöld, ha nap süt, árnyban édes, bűvösbájos csillagfényben! (…)


Ha mezőid tág egére lánggal izzó dél kilebben, 

Mint egy nimfa, vár az árnyék a virágos szent ligetben,

S illatos, elszenderítő, hűs keblére vonja ott

Messzi útjain ellankadt, fáradt, szomjú utazót.


S felderíti, részegíti, édes szendert hint reája

Édesízű tünde teste, tiszta lelke, szende bája.

Mert tebenned, drága lankám, él a lélek, az beszél

Szerelemről, míg fölöttünk májust hirdet már a szél!


Maradok kiváló tisztelettel

Kelt 2021-ben, május hajnalán


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató